A halott kislány ünnepe című brazil produkció óta szorongva ülök be a TIFF-mozik sötétjébe s remélem, hogy nem fogom végigásítozni az összes versenyfilmet, hanem lesz néhány, amelyet olyan feszülten figyelek majd, hogy nem veszem észre, a körmöm a tenyerembe váj... Sajnos, a Kabuli Kid-ről érintetlen tenyérrel távoztam: sem a taps, sem a körmeim nem sértették fel.

Barmak Akram filmjének központi szereplője egy kabuli taxis, Khaled, akinek a háború miatt ott kellett hagynia az orvostudományi egyetemet. Egy nap egy nő a taxija hátsó ülésén hagyja a gyerekét, Khaled meg elindul a nő után. A helyzetét bonyolítja az, hogy Khaled a háborúban meghalt testvérének a feleségét vette nőül, aki a lányok után kétségbeesetten akar egy fiút is, hogy később így biztosíthassa a család státuszát: kétségbeesésében arra fanyalodik, hogy az utasaitól kérdezgeti, milyen módszerrel lehetne végre fiúgyereke is. Az autójában hagyott kisfiút előbb a rendőrségre viszi, ott azonban nem tudnak mit kezdeni vele, ezért arra utasítják, hogy vigye az árvaházba – ami viszont túlzsúfolt, és emiatt 5 év alatti gyerekeket nem fogadnak. (Ottani viszonyok szerint) sok pénzért tejport vesz a kicsinek, és egy kólásüvegből improvizált cumival próbálja etetni – sikertelenül.

Egy nemzetközi segélyszervezet munkatársainak a tanácsára rádiós hirdetést ad fel, hogy megtalálják a gyerek „gazdáját”, akinek a beazonosítása groteszk módon éppen azért nehéz, mert hagyományos módon kék, fátyolszerű lepellel takarta el az arcát. A segélyszervezet újabb groteszk mozzanatként 100 dollárt ígér az anyának. A megadott napon 5 nő jelentkezik, többek között (persze fátyollal a fején) Khaled felesége is. Közöttük van az igazi anya is (16 éves), akit a taxisofőr egy, a lábán levő anyajegy alapján azonosít egyértelműen. A záróakkordban majd egy taxiban utazik Khaled, a felesége, a pár hónapos kisgyerek és a 16 éves anyja.

A film legnagyobb problémája, hogy a központi figura köré csavarodó narratív szál megszerkesztetlen, olyannyira, hogy a másfél órás alkotás mondanivalóját cirka fél órába is bele lehetett volna sűríteni. Persze lehet védeni azzal, hogy azért nincs „agyonírva”, mert a film realista próbál lenni. Próbálkozása azonban nem válik be, ugyanis azáltal, hogy csak egy családot emel ki, akaratlanul is allegorizál. Azáltal, hogy „alulról láttat”, hogy a kisemberek perspektívájába helyezkedik, elveszíti objektív jellegét, amit egy dokumentumfilmtől elvárhatnánk. Bár próbálkozik a kabuli helyzet általánosabb bemutatásával, nagytotálokban villantja fel a lebombázott várost és környékét, mégsem sikerül maradandó esztétikai élményt okoznia. Ehhez természetesen hozzájárul a félprofi vágás is, ami idegesítően szaggatott.

Sajnos, sok olyan snitt van, amit – úgy vélem – komikusnak szántak, de csöppet sem az, hanem inkább groteszk: például mikor Khaled a segélyszervezettől kapott pár dollárral járja a piacot, pénzének tudatában fontoskodik, ismerősei körében hamar elmegy a híre, hogy szert tett pár dollárra, és pár perc alatt 4–5 férfi lesz körülötte, mindenki egy-egy teát akar vele fizettetni. Ez a „haszonlesés” zavaró lehet etikailag, de az emberek beletörődtek, ott a mindennapi túlélés része.

A film másik nagy hibája az, hogy a szereplőkön látszik, hogy szerepelnek – eltúlzott gesztusok, színpadias hanglejtés, erőltetett arcjáték (persze ez nem vonatkozik azokra a nőkre, akiknek tényleg csak a bokája látszik ki a kék fátyol alól). A mi fitymáló arckifejezésünk, mely a moziból távozva az ábrázatunkra ül, azonban egy csöppet sem erőltetett. Sőt, talán képtelenség is annyira fintorogni.