Bármilyen hihetetlenül hangzik, Európában vannak olyan filmiparok, amelyekhez képes Magyarország átlagos filmtermése is gigászinak tűnik: ezek az európai miniállamok. Nézzük meg négy példán keresztül, hogy a kontinens legkisebb államai hogyan próbálnak felépíteni egy karakteres nemzeti filmipart, illetve hogyan használják ki különleges természeti, földrajzi és kulturális adottságaikat egy nagyobb cél érdekében.
Tengerre fel! (Málta)
A Földközi-tengeren található, gazdag történelemmel rendelkező Málta tökéletes színhelyeket biztosít a tengeri kalandfilmek díszleteihez, a szigetország filmgyártása is egy ilyen felfedezéssel kezdődött. A látványos tengerparti sziklákat először Roy Boulting használta az A király tengerésze (Single-Handed, 1953) néhány jelenetében, a sikeres forgatás nyomán egyre több stáb használta az országot. Kerek 10 évvel később készült a Máltai kincs (Treasure in Malta, 1963), amelyben Derek Williams a Technicolor technika segítségével reklámozta az ország szépségeit. Bár a filmben főleg brit színészek szerepeltek, a rendező máltai gyerekekkel is dolgozott, a mellékszerepekbe helyi színészeket alkalmazott. A film bemutatója után Jim Hole technikus is elutazott a szigetre, hogy ott Máltai Filmművek néven megalapítsa saját vállalkozását. A később Mediterrán Filmstúdió (MFS) néven működő cég szervezte a máltai forgatások jelentős részét, különleges technikát biztosított az amerikai és angol filmeseknek.
Az MFS specialitása a tengeri jelenetek felvétele volt, egy különleges tankban biztosították a zavartalan nyílt vízi felvételeket; itt készült többek között A gyilkos bálna (Orca, r. Michael Anderson, 1977), Roman Polanski-féle Kalózok (Pirates, 1986), az A kincses sziget kalózai (Cutthroat Island, r. Renny Harlin, 1996) és a tengeralattjárós U-571 (r. Jonathan Mostow, 2000) is. A Máltán forgatott produkciók közül kiemelkedik a Lew Grade által finanszírozott A Titanic kincse (Raise the Titanic, r. Jerry Jameson, 1980), a hajó elsüllyedését egy nagy méretű modellel vették fel egy külön az erre a célra épített medencében – a jelenet végül nem is használták fel a filmben! Az MFS technikai felszereléshez tartoztak különféle vízágyúk, szélgépek és a természeti katasztrófák megalkotására szolgáló hajtóművek. Az 1995-ig félig állami tulajdonban működő cég előbb egy kanadai–brit konszern kezébe került, majd Jost Mertens 1999-es fejlesztéseivel az MFS a szárazföldön is terjeszkedni kezdett.
A máltai filmgyártás fordulópontját a Gladiátor (Gladiator, r. Ridley Scott, 2000) jelentette: Ridley Scott filmje volt az első produkció ahol a vizes jelenetek helyett a stáb már a szárazföldön dolgozott. A Monte Cristo grófja (The Count of Monte Cristo, r. Kevin Reynolds, 2002) után a Máltai Filmtanács új üzleti stratégiát dolgozott ki, mely a kormány új üzletfejlesztési tervével egyetemben kedvezményeket biztosít olyan vállalkozásnak, akik stúdiókat és tengeri tartályokat építenek, illetve a filmgyártás utómunkálataiban segédkeznek. Málta elsődleges célpontja az olyan 40 millió dolláros költségvetésű televíziós projectek lettek, mint például a Julius Caesar (r. Uli Edel, 2002), a Dinotópia (Dinotopia, r. Mario Azzopardi, David Winning, Thomas J. Wright, Mike Fash, 2002) vagy a Trójai Heléna (Helen of Troy, r. John Kent Harrison, 2004). A folyamatosan használt forgatási helyszínek ellenére a szigetországnak még nincs saját filmművészete, ám a Máltai Filmtanács hosszú távú tervei között már ilyen ötletek is szerepelnek.
Hármasvölgy legendája (Andorra)
A Pireneusok három völgyében húzódó miniállam mozgóképkultúrája alapvetően a két nagyobb szomszéd, Spanyolország és Franciaország filmiparának van alárendelve. A helyi filmgyártás legelső darabja Ricardo de Baños spanyol mozipionír dokumentumfilmje volt, ám az Andorrai tájkép (Andorra pintoresca, 1909) egyetlen példánya sajnos odaveszett egy tűzvészben. A legkorábbi máig fennmaradt filmemlékeket Agustí Fabra i Bofill, egy katalán természetjáró és hegymászó forgatta az 1930-as években. Az andorrai völgyeket járva (Recorrent les altes valls d’Andorra, 1933) és az Andorra, a világ legkisebb köztársasága (Andorra la República más pequeña del mundo, 1935) amolyan lokális kuriózumként készült, először örökítette meg a pireneusi hegyvidék szépségeit.
Míg spanyol részről főleg ilyen rövid útifilmek forogtak, az első francia próbálkozás a késedelem ellenére (vagy éppen emiatt) sokkal ambíciózusabb lett. Émile Couzinet rendező Isabelle Sandy angolul is megjelent regénye alapján forgatta le az Andorra, avagy a réz emberei (Andorra ou les hommes d’airain, 1942) című romantikus drámát. Az El Pui városában játszódó történet a legkorábbi Andorrával foglalkozó egész estés film, melyben egy vérbosszútól szétszabdalt család sorsán keresztül ismerhetjük meg az ország politikailag ambivalens státuszát. A franciák másik fontosabb Andorra-filmje, a Hat film a három völgyről (Six cles des trois Vallées, 1948), sajnos nem maradt fenn. A 60-as és 70-es években ismét a koprodukciós útifilmek domináltak, például a spanyol Hercegek völgye (El valle de los príncipes, 1967) vagy az olasz Ismeri ön Andorrát? (Coneix Vostè Andorra?, 1972).
Az andorrai filmgyártás úttörő alakja Jordi Gigó, aki az A ketrec (La jaula, 1972) című rövidfilmje révén már a bilbaói filmfesztiválra is eljutott. Íróként és rendezőként Gigó az exploitation irányába indult el, részben hazájában forgatta Az ördög csókja (La perversa caricia de Satán, 1975) című spanyol euro-sleaze klasszikust is. A stagnáló filmgyártásban a továbbra is népszerű útifilmek mellett Andorra legújabb felfedezettje Josep Guirao, aki Isten nevét szádra ne vedd (No pronunciaras el nombre de dios en vano, 1999) és A zsákos ember (El hombre del saco, 2000) című rövidfilmjei révén ért el sikereket. Bár az andorrai filmipar továbbra is eltörpül a két nagyobb szomszéd árnyékában, a költői táj valószínűleg még jópár filmest megihlet legalább egy helyszíni forgatás erejéig.
A legdrágább díszlet (Monaco)
Az alig 2 km2-es Monacói Nagyhercegség a francia Riviéra egyik ékköve, mely 1297 óta a Grimaldi család birtoka. 1861 óta a nagyobb szomszédja által is elismert önálló állam, 1993 óta pedig az ENSZ-ben is külön képviselete van. A nagyhercegség filmes összefüggésekben leginkább akkor kerül elő, ha valamelyik sztár nyaralót vesz a területén, esetleg egy nagynevű filmes kihasználja az ország kedvező adózási feltételeit. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Monacónak ne lenne jól működő filmipara annak ellenére, hogy önállóan még nem forgattak filmet. Az 1951-es monacói filmtörvény szabályozta az országban készülő filmek alapvető paramétereit, ezután szaporodtak el a különféle francia, olasz és amerikai koprodukciók. A dagályosan megszövegezett filmtörvény egyik kitétele szerint csak olyan filmet forgathatnak Monacóban, ami pozitív színben tünteti fel az országot és ennek a kritériumnak eddig szinte minden filmes megfelelt.
1955-ben Alfred Hitchcock Tolvajt fogni (To Catch a Thief) című bűnügyi romantikus vígjátéka volt az egyik első jelentősebb film, ami szinte teljes egészében Monacóban készült. A film női főszerepét alakító Grace Kelly a forgatás során ismerkedett meg III. Rainier nagyherceggel, a palotában szervezett közös fotózást eljegyzés és házasság követte. Kelly utolsó filmjében (A hattyú, 1956) éppen egy olyan hercegnőt alakított, aki kénytelen választani az igaz szerelem és a monarchia érdeke között. A való életben is lezajlott egy hasonló konfliktus, hiszen a színésznő monacói nagyhercegnéként nem folytathatta filmes pályafutását – habár élete vége felé tervezett még egy filmet, 1982-es tragikus halála miatt ebből semmi sem lett. Habár számos filmben láthatunk monacói jeleneteket, ezeket nagyon ritkán veszik fel az országban. A Vasember 2. (r. Jn Favreau, 2010) esetében egy-két jellegzetes monacói külsőt leszámítva stúdióban rögzítették az autóversenyes jelenetet, míg a félrevezető című Monte Carlo (2011) című tinirománc nagy részében Budapest(!) volt a miniállam dublőre.
A forgatási helyszínek biztosítása mellett Monaco másik vonzereje a különféle filmfesztiválok szervezése, ezen a területen legfőbb versenytársuk a pár kilométerre fekvő Cannes. 2007 óta rendezik meg az International Emerging Talent Film Festival (IETFF) nevű rendezvényt, az átlagban 22 rövid-, dokumentum- és játékfilmet felvonultató programban előnyt élveznek a fejlődő országok képviselői, akiket a találkozó végeztével hét kategóriában díjaznak. Az eseményt mindig három nappal az aktuális Cannes-i Filmfesztivál előtt tartják meg, így a fiatal tehetségek akár át is utazhatnak a nagyok találkozójára is. Monacóban rendeznek még tévéfilmfesztivált, reklámtalálkozót és itt tartják az Imaginát is, amely a számítógépes animáció egyik legfontosabb szakmai fóruma.
Ne csak adózzon, filmezzen (Liechtenstein)
Az európai miniállamok közül az Ausztria és Svájc között megbúvó Liechtenstein rendelkezik a legkisebb filmiparral. A főbb koprodukciós partnerek Ausztria, Svájc Németország és Olaszország, de érdemi együttműködésre ritkán kerül sor, hiszen Liechtensteinnek nincsenek olyan természeti adottságai, melyek ne lennének megtalálhatóak bármelyik szomszédos országban. Az aprócska hercegség filmes esélyeit negatívan befolyásolja az a tény is, hogy Liechtenstein az elmúlt években főleg pénzmosások kapcsán került a címlapokra, így az országba vitt filmes produkciók is alkalomadtán stigmát viselhetnek magukon. Az ország filmkultúráját jól mutatja, hogy összesen három mozi működik benne és van egy éves rendszerességgel megtartott filmfesztivál Vaduzban, melyet az egyik helyi bank finanszíroz. Minden igyekezet ellenére ez a találkozó még nem ért fel a nagyok szintjére.
Összegzés
Európa miniállamai a saját eszközeikkel igyekeznek feltűnni a világ filmgyártásában, és habár anyagilag minden feltétel adott egy-egy film leforgatására, az adott országok kultúrpolitikájában más és más helyet foglal el a filmgyártás kérdése. Máltán tisztában vannak az ország természeti adottságaival, a szigeten berendezett technológiának köszönhetően itt éri meg a legjobban tengeri kalandfilmet forgatni. Andorra a francia és a spanyol filmkultúra között igyekszik megtalálni a saját útját és eddig legalább egy kultfilmest adott a világnak. Monaco a világ legextravagánsabb díszlete, a luxusnak azonban ára van, így az itt forgatott filmek stábjai általában csak pár napot töltenek el az országban, a külső felvételek után a belsőket már jóval barátságosabb árfekvésű országokban rögzítik. Liechtenstein ezzel szemben a szomszédos országokon kívül még nem tudott jelentős filmes kapcsolatokra szert tenni és ez jelenleg nem is tartozik az állam prioritásai közé. Néha tényleg csak akarat kérdése az egész.
