Kinagyított képpontokkal kezdődik a Catfish című dokumentumfilm. A monitor pixeleiből egy lány szeme rajzolódik a néző elé: egy Facebook-profilé. A számítógépen keresztül megismert világ tükörországa, ahol számunkra kedvező illúziókba ringathatjuk magunkat. A régóta vitatott Baudrillard-elméletet, miszerint minél több a digitális az életünkben, annál kevesebb a valódi személyesség, először bizonyítja valósan Ariel Schulman és Henry Jost dokumentumfilmje.
A Catfishről nagyon nehéz írni, mert a fordulatos meglepetésekre épülő thrillerek több elemét is magán viseli – annak ellenére, hogy a valóságot konstruálja. Nehéz írni róla, mert utolsó 50 perce tartogatja a meglepetésdrámát, amelyet igazából nem illik ehelyütt lelőni. Mégis, előzetese ellenére semmi horror vagy misztika nincs benne. Nyomkövető fejlődés-doku ez, amelynek központi figurája az egyik rendező testvére, Yaniv „Nev” Schulman, a 24 éves New York-i fotós, aki 2007 augusztusában publikál egy táncos fotót a New York Sunban. Három hónappal később kérés érkezik egy 8 éves kislánytól, Abbytől, hogy hadd fesse meg a fiú fotóját. Yaniv beleegyezik, s ezután több képet is kap a lánytól, akit a Facebookon is megtalál. Beszélgetni és levelezni kezdenek. A két rendező innen kapcsolódik be az eseményekbe, ügyesen megérzik a témában rejlő lehetőséget. Yaniv a neten, a postázott küldeményeken és a telefonbeszélgetéseken keresztül fokozatosan közel kerül a kislányhoz és családjához. Ez lesz az ő Facebook-famíliája, ahogy a film elején ki is mondja. Folyamatosan bejelöli őket, aztán megakad a szeme Meganön, Abby féltestvérén.
Lassan közel kerül a modell alkatú lányhoz, aki táncos, zenész, rendszeresen lovagol és persze gyönyörűen szép. Yaniv a kamerák szeme láttára beleszeret a lányba, aki a beszélgetésekben és a levelezésben is mintha viszonozná érzéseit. Csak éppen a New York–Michigan távolság az, ami megnehezíti a kapcsolatot. A stáb aztán nekiindul Yanivval, hogy meglepetést okozzon a lánynak. A film második fele azonban nem várt, megdöbbentő meglepetéseket tartogat. Talán nem árulok el nagy titkot, de a szépséges lány nem igazán olyan, mint amilyennek mondja magát. De ismétlem, ne gondoljon itt senki a fikciókat jellemző durva leütésekre. A film végig a kisrealizmus szintjén boncolgatja az emberi kapcsolatok mikéntjeit, ha valaki trancsírozást vagy verekedéseket vár, az mást válasszon. A Catfish ugyanis a valódi íztől olyan remek, ahogyan a hazugságokat egyáltalán nem ítélkezve, inkább empátiával közeledve leplezi le és mutatja be. Lassan, de ütősen. És nemcsak oknyomozással, hanem konkrét társadalmi-filozófiai-pszichológiai kérdések feszegetésével is.
A film egyik sarokköve, hogy a virtuális térben mindenki azzá válhat, akivé akar, a megtévesztésnek kevés határa marad. Másik alapja, hogy az élet idegőrlő megpróbáltatásai eltorzíthatják az emberek ítélőképességét és viselkedését. A webkettő forradalma következtében, a világ terének kitágulásával már chat-ek és közösségi szájtok csábítanak ismerkedésre. Az Én és az Én-Gép határai elmosódnak, új maszkként az ember személyiségére tapadhatnak. A Shulman-Just páros is remekül kihasználja ezt a csodaországot, miközben kritizálja is. A Google Maps térképein szúrjuk ki Meganék házát, Street View-n nézünk körbe a helyszíneken, az adatokat Facebook-verbalizációval követjük, az utazást GPS-vonalon rohanjuk végig. Emellett nem is nehéz azonosulnunk Yaniv Facebook-családjával sem.
Csakhogy ezen az utazáson elhervad minden féltve őrzött virág, és a digitális vákuumban szőtt álmokat keserű valóság váltja fel. Kevés dolog van, amin még nem ment keresztül a digitális forradalom, a Catfish pedig fel is hívja erre a figyelmet. Vajon ez predesztinál minket a hazugság fogságára? Azt mindenesetre megmutatja nekünk ez a film, hogy az internet felületességre épül, és az emberi létezés sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt a kényelmünk diktálja. A Másik megismerése kaland és kihívás, nem pedig komment és lájkolás. Mégis, talán valami önhittségbe révedve, a meséket kergetve hajlamosak vagyunk hinni és bedőlni. Ugyanez történik Yanivval is, akinek a digitális mütyürök, a mobil, a net is elég, hogy szerelembe essen. S bár a másik oldal manipulációja is sokáig kihúzódik, mégis az átverés saját univerzuma buktatja meg, amikor főhősünk és a rendezők kiszúrják a youtube-on, hogy Megan „eredeti” dalocskája valójában egy másik profi előadó muzsikája. A „megfigyelt pár” mindkét pólusa naiv, a fiú azért, mert néha túlzott bölcsészkedő műmosollyal reagál mindenre és nem képes észrevenni a bukatókat, a lány pedig azért, mert azt hiszi, határtalanul rendez(get)heti színházát.
A film képi világa kutakodó, a kis és elrejtett kamerák perspektívája, a netes felület narratív elemekként való felhasználása izgalmassá teszik ezt a dokut úgy, hogy közben kerülik a zsurnalisztikát. Ebből kifolyólag nem egy pörgős alkotás a Catfish, de a rejtettség és talán a baráti jelleg miatt a főszereplő még a kamera ellen is fordul, megkérdőjelezve a film szükségességét. Ennek ellenére őszintébbnek hat sértődése, mint a hasonló tematikájú doku-soap műfaj alakjainak tipikus kifakadásai. Igaz itt maga a dokumentumjelleg nem korlátozódik a megfigyeltre, és a kamera sem ingerli konfliktusra alanyait. A Schulman-Just direktorpáros, ha még kissé észrevétlenül is, de ugyanolyan részei a folyamatnak, mint Yaniv. Ám a direktorok amatőr karcossága nem mindig válik a film erényévé. Az elcsent momentumokat rángatózó kamerával és sokszor fals vágóképekkel rögzítik, ami rendkívül elfárasztja a szemet és az agyat. Máskor viszont remek lírai képekbe szedik (tóparti fürdőzés) a fordulatok közötti feszültséget.
Egy biztos: a Catfish nemcsak a legalapvetőbb emberi érzelmeket, de ezek kifordulását és elferdülését is bemutató kortárs dokumentumalkotás, amelynek minden szereplője ellentmondásos, mégis hétköznapi és (ami a legfontosabb) hús-vér élő figura. A film nézője pedig meglepődhet azon, hogy ha a stáblista után kezd el kutakodni a neten a film alakjait keresve, akkor majdnem mindenkit megtalálhat.