Nagyjából másfél évvel ezelőtt e lap hasábjain nagyobb lélegzetvételű írást szenteltünk az animációs filmeknek (Filmtett, 2006. április), amelyben azt vizsgáltuk, hogy hogyan osztályozhatók az észak-amerikai animációs filmek cselekménykezelésük, illetve motívumviláguk szempontjából, melyek az eltérések, valamint a közös vonások az „erővonalaik" között. Jelen írás az említett cikk folytatásának is tekinthető, hisz abban nem foglalkoztunk (A Polár Expresszt leszámítva) a karácsonyos animációs filmekkel. Most tehát kizárólag azok elemzésére összpontosítunk, viszont sem technikai, sem filmtörténeti részletekbe nem fogunk bonyolódni.
Karácsony á la Hollywood
Disneyék Mickey egerétől, Donald kacsájától és Plutó kutyájától a madagaszkári pingvineken és a Flinstone családon át a Kistehénig és Garfieldig minden animált hős életében szerepet játszik a karácsony. De amint az szinte (el)várható, ezek a donaldos, plutós, pingvines stb. karácsonyok magukon hordozzák a rendezők (és koruk) karácsonyhoz való viszonyulását. És talán ez tekinthető a karácsonyos animációk legnagyobb problémájának (de persze nem kötelező problémáról beszélnünk): tulajdonképpen nem is a szeretet ünnepéről szólnak, hanem az emberek (antropomorfizált állatok) ünnephez való viszonyulásáról. Nem az ünnep misztikumáról kívánnak szólni, nem annak történetiségét próbálják meg vászonra vinni, hanem az éppen aktuális ünneplési rítusok megjelenítésére vállalkoznak. De persze ezzel nincs oda a filmvilág becsülete: a karácsonyos rajzfilmek egy sajátos vonulatát képezik azok az animációk, melyek készítői az evangéliumi történetet (Jézus születése) véve alapul mutatják be a karácsony igazi lényegét: „Az Ige testté lett" (Jn. 1, 14, például A karácsony története, rendezte: Henri Heidsieck, 2002).
Jézus születésének, illetve gyermekkorának történeteivel azt példázzák, hogy az igazi ajándék az, amelyet igaz szeretettel adunk. A karácsonyi animációknak eme altípusát nem érdemes behatóbban tanulmányoznunk, ugyanis sajnos sem történetvezetésükkel, sem pedig megjelenítési módozataikkal nem tűnnek ki. Mondhatni semlegesek maradnak, ami a szenzációra éhes világunkban egyet jelent a süllyesztőbe kerüléssel. Úgy gondolom, hogy a klérus tagjainak (hisz vélhetően az ő megrendelésüknek köszönhető a szóban forgó alkotások kreálása) fel kellene ismerniük, hogy nem érdemes a régi fegyverekkel harcolni, azaz a Szentírás vízióiban leírt cselekményt ajánlatosabb lenne CGI vagy esetleg stopp-trükk technikával vinni a vászonra.
Szeretet, megértés, elfogadás és... ajándékok
Talán az alcímben szereplő négy szóban össze is lehetne foglalni a legtöbb, karácsonyra készült CGI, illetve rajzfilm mondanivalóját. A Walt Disney stúdió munkáitól a nagyérdemű azt várja el, hogy igazságot tegyen a karácsony háza táján, és nagyjából ezt is kapjuk. Az 1983-as Mickey egér karácsonyi éneke (rendezte Burny Mattinson) című animáció Dickens Karácsonyi énekének a rajzfilmváltozata, amely gyermekeknek is emészthető köntösben tálalja Scrooge úr tanulságos történetét, hangsúlyozva, hogy az emberségnél és a szívbéli ajándékozásnál nincs fontosabb. A klasszikusnak számító stúdió korunk igényeihez is igazodik, azaz a 21. századi komputergrafika vívmányaival felfegyverkezve próbál színvonalas, de ugyanakkor tanulságos perceket nyújtani az egész családnak (lásd: Mickey Egér – Volt kétszer egy karácsony, rendezte Matthew O'Callaghan és Theresa Pettengill, 2004). A 3D-s háttér előtt ténykedő antropomorfizált egerek, kutyák és kacsák megpróbálják felidézni azt a korszakot, amikor a plázaőrület még nem szorította háttérbe az éjféli szentmisén való részvételt és a Mennyből az angyal közösen történő eléneklését. A tíz-tizenöt perces történetecskék a már jól ismert szereplőket sorakoztatják fel, az ő életüket állítják elénk követendő példaként: Mickey Egér felesége, Minnie képes a megbocsátásra; Goofy elfogadja és szereti lüke apját, aki a barátnője előtt kellemetlen helyzetekbe hozza; Plutó kutya és a gazdája a Mikulásnak (és rénszarvasainak) hála saját bőrükön tapasztalják, hogy az igaz barátságnál nincs fontosabb; a három, minden hájjal megkent iker kiskacsa ezen az egy napon megpróbál jó és szeretetreméltó lenni.
A Garfield különleges karácsonya (rendezte: Phil Roman, 1987) című rajzfilm a címszereplő macska szemszögéből mutatja be a karácsony körüli felhajtást. Kandúrunk kezdetben csak a karácsonyi pulykavacsora miatt tűri meg maga körül ezt az ünnepet, de hamarosan rájön, hogy az önös szeretetnél fontosabb az, ha valakinek megpróbálunk kedveskedni, akár egy ölelés erejéig is. De persze nem szabad elfelejtenünk, hogy ölelés után vár az ajándék és a karácsonyi pulyka.
Természetesen nemcsak a régi motorosok tűnnek fel az ünnepek alatt. A Madagaszkár közkedvelt pingvinjei nemrég „kaptak" egy karácsonyi küldetést, és megszületett A madagaszkári pingvinek és a karácsonyi küldetés (Rendezte: Gary Trousdale, 2005). A történet, ha úgy vesszük sablonos karácsonyi mese. A kémeknek kiképezett pingvinnégyes legfiatalabb tagja, Közlegény szíve megesik a magányos jegesmedvén, és elhatározza, hogy ajándékkal lepi meg. Persze Manhattan utcái nem olyan biztonságosak, mint az állatkert, ezért Kapitány vészhelyzetet rendel el. Végül minden jóra fordul, még Ted hangulata is, a szeretetnek és az ajándékba kapott kólának köszönhetően.
Templom versus Pláza
Bár a South Park (rendezte Trey Parker és Matt Stone) című közismert rajzfilmsorozatot az „igazhitű" keresztények nehezen tudják összeegyeztetni a szeretet ünnepével, szerencsére mégis majd' minden évben kapunk egy karácsonyos részt, amelyet úgy is elkönyvelhetünk, mint egyfajta adalékot a karácsony hangulatához. Ennek talán az lehetett a kiváltó oka, hogy a South Park előzménye tulajdonképpen két karácsonyos tematikájú rajzfilm volt: Jesus vs. Frosty (1992) és Jesus vs. Santa (1995). A két „etűd" a Karácsony szelleme főcímmel vált ismertté. Amint az a címekből is kikövetkeztethető, Jézus (az egyház karácsonyi „kabalája") és a Mikulás/Hóemberbőrbe bújt Mikulás (a plázák reklámfigurája) harcáról van szó. A két promofilm közül a '95-ös a kiforrottabb munka, és talán ez az, amelyik az alcímben jelzett – és a mögötte rejlő – alapigazságra is jobban reflektál. A rövid(rajz)filmben Jézus a Földre száll, hogy megküzdjön a Mikulással, aki az ajándékaival annyira elveszi a gyerekek eszét, hogy elfelejtik, hogy karácsony napján igazából az ő születésnapját kellene ünnepelniük. A kung-fu és sumo elemeket keverő, gyermekáldozatokat követelő harc azzal végződik, hogy a Megváltó és a Mikulás kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól. A világ meg... tovább forog az ajándékok körül.
Természetesen érdemes lenne utánajárni, hogy a szentség profán iróniával való ötvözése miért ért el ilyen hatalmas sikert. Mindenesetre pozitívum, hogy – igaz, nem konvencionális módon, de ez a posztmodern ironikus magatartás – amellett, hogy felszámolja a szentséghez való hagyományos viszonyulási módszereket, tulajdonképpen hihetetlen hatékony közvetítői feladatot is ellát. Azok a fiatalok, akik sohasem olvastak végig egy könyvet (mert főleg az ő körükből kerül ki a South Park-stílusú rajzfilmek rajongótábora), akik nem figyelnek vallásórákon (ha van egyáltalán nekik ilyen), ezekből a filmekből értesülnek arról, hogy létezik a karácsonynak egy olyan vonatkozása is, ami nem merül ki a kölcsönös megajándékozásban, ami nem zárul le a Tescóban vagy Corában tett körúttal. Azáltal, hogy gúnyosan kezelik a kanonizált Jézus-képet, ezek a filmek tulajdonképpen újrakanonizálják a már-már „kihalóban" levő vallásos érzületet. Ezt viszont úgy teszik, hogy igyekeznek felszámolni ennek a szakrális vonatkozásait. Viszont azáltal, hogy „emészthető", trivializált formában mutatják be, inkább hozzáférhetővé teszik az intellektuális erőfeszítéshez nem szokott fiatalok számára, mint ahogy megtennék ezt a vaskos lexikonok. Tehát vitathatatlanul negatív deszakralizációs működésük mellett ezek a filmek tulajdonképpen szakralizáinak is.
Harc a karmesteri pálcáért
A karácsony lényege lassan kiég; elveszíti varázsát ez az ünnep – halljuk a vallásos(abb) réteg szájából. A felismerés, mint azt már bemutattuk, egyes animációs filmek készítőihez is eljutott; kritizálják a vásárlásőrületet, de furcsamód egy olyan termékkel, amit nem titkoltan azért készítettek, hogy egy áruval több legyen a polcokon. Tettük talán ugyanúgy az ünnep dehonesztálását jelenti, mint azoké a boltosoké, akik a szentestét is a pult mögött töltik Henry Selick és Tim Burton '93-as karácsonyi horrorkomédiája, a Karácsonyi lidércnyomás ennél messzebb megy. Halloween város hercege, Jack Skellington megunta már a kelta-római ünnep sablonjait, az örökös töklámpásokat, a szellemidézéseket, az agyalágyult ijesztgetéseket, és eldönti, hogy kiszáll a körforgásból. Elszántsága nem párosul sikerrel, ugyanis vándorútja végén megvilágosodik, és újra a régi cimborák élére áll, csak most nem Halloween levezénylése a cél, hanem a Mikulás fennhatósága alá tartozó karácsonyé. Az élet örömeit nap mint nap magukba szívó halottak elrabolják az ünnep esszenciáját jelentő gyerekkedvencet, és helyette az ijesztő csontvázherceg osztogatja a szörnytársadalom által készített kígyó-béka alapú ajándékokat. A Mikulás kedvencei nem veszik a lapot, így Jack kénytelen visszaadni a karácsonyt levezénylő karmesteri pálcát a jogos tulajdonosának. Burtonék víziója nem kép szerint értendő. Nem arról van szó, hogy a karácsonyt csak a Mikulás tudja lebonyolítani, hanem arról a metonimikus összefüggésről, amely arra utal, hogy egy piros ruhás, fehér szakállas öregember kisajátította Jézustól (lásd a South Parkos képzelgést) a szeretet ünnepét, és átformálta a saját ízlése szerint. Jézus persze minden évben eljön, hogy megküzdjön a „karmesteri pálcáért". Eddig sikertelenül próbálkozott. A művészetben azonban minden megtörténhet.
Az elbeszélés, esetünkben a filmes elbeszélés megengedi azt, hogy egy potenciálisan következő epizódban minden megforduljon, és a kígyók meg békák urát rabolja el a Mikulás, és kényszerítse arra, hogy az Északi-sarkon lévő műhelyében dobozokat csomagoljon. Sőt még az is, hogy angyalok trombitával felszerelt armadája Mikulást és Halloween-herceget arra kényszeríti, hogy egymás kezét fogva járuljanak a Jézus földreszállását szimbolizáló betlehemi jászolhoz, és ott együtt csodálják a három napkeleti bölcs viaszfiguráját. A hagyományos elbeszélések, a hagyományos meseformák felbontásával a rendezők tulajdonképpen az elbeszélés mindenhatóságára, „világteremtő képességeire" hívják fel a figyelmet, tehát tulajdonképpen előremozdítják a Szentírás elbeszéléseinek a megértési módjait is. A beszéd, a beszélés természetének magas fokú tudatosítását végzik ezek a „szentségtörő", hagyomány-felforgató filmek.
Jézus nélküli ünneplés
Napjaink karácsonyos animációi közül talán a Polár Expresszt (Rendezte: Robert Zemeckis, 2004) övezi a legnagyobb rajongás; valószínűleg számos család életében ugyanúgy az ünnep elmaradhatatlan tartozékává vált, mint a fenyőfadíszítés és a dióskalács. A PC (performance-capture) technikával felvett történet központi motívuma a keresés, a Télapó (!) keresése. Főszereplőnk ugyanis már nem hisz a Mikulás-sztoriban, ezért felszáll az Északi-sarkra tartó expressz járatra, hogy végére járjon a mesének. Esetünkben majdhogynem lényegtelen a történet további alakulása, ugyanis semmit nem változtat a film problémáján. Hiába a meghitt hangulat, a csengők csilingelése, a szentimentális képsorok, a csöppségek – akiknek még lehetne változtatni (!) a karácsonyképén – nem kapják meg azt az információtöbbletet, amit a számukra oly kedves és elbűvölő képsorok nyújtani tudnának. Ha ilyen meséken nő fel a jövő nemzedéke, a Jézuska helyét a kisgyermekek világában átveszi a Mikulás, a templomét a bevásárlóközpont, a papbácsi meg talán örökre a sutba vághatja a betlehemes pásztorjáték kellékeit. Persze a posztmodernkedő filmesztéta növendékek jöhetnének a „Télapó keresése metaforikus szinten Jézus keresését képezi le" kiselőadással. De ki is az a Jézus?