Wajda filmje a második világháború alatt történt katyni mészárlás történetét meséli el: amikor a szovjetek több mint 15 000 elfogott lengyel tisztet és civilt – köztük a rendező édesapját is – öltek meg a katyni erdőben. A család, különösen az édesanya, hosszú évekig várta haza Jakub Wajdát.
Csendben vonuló embertömegek a feliratok és a köd takarásában – így kezdődik Andrzej Wajda legújabb, megtörtént eseményen alapuló történelmi drámája. A nyitó képsorról mindenkinek ugyanaz jut eszébe: a második világháború embertelen meghurcoltatásai. A film cseppet sem titkolja, hogy a megszokott, az érzelmekre erősen ható képi eszköztárral – meggyötört arcok, tömegjelenetek, rabszállító vonatok stb. – fogja a drámát bemutatni. Viszont a bájos szőke kislány és a katonák nyugodt deportálása apró kis családi drámaként indul, és aki nem ismeri a történelmi hátteret, nem is sejti, hogy milyen méretű tömegmészárlással ér majd véget a film.
1939 szeptemberében a szovjet csapatok lerohanták a kelet-lengyel területeket. 230 000 lengyel katona került orosz hadifogságba, felkészületlenül érte őket a támadás. Az oroszok lemészárolták a tiszteket és azok családtagjait, és üldözést indítottak az értelmiségiek után. A tisztek jó része mozgósított tartalékos volt: ha nem tör ki a háború, valamennyien tanárként, egyetemi professzorként, mérnökként vagy orvosként dolgoztak volna.
A német hadsereg 1943-ban megtalálta a három évvel korábban meggyilkoltak holttesteit, és ekkor készült el a katyni lista az áldozatokról. A filmben a hangosbemondók folyamatosan sorolják az áldozatok neveit, az otthon maradt nők pedig reménykednek, hogy életük párja életben maradt.
A történet párhuzamos szálakon fut: a hangsúly inkább a családtagok szenvedésének bemutatására esik – hosszú ideig nem kapnak életjelt szeretteiktől, reménykednek ugyan, de jól tudják, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a rossz hír. Eközben látjuk a fogolytábor reménykedő lakóit is: a kétségbeesett katonák a szabadság reményében büszkén indulnak el a táborból – és nem is sejtik, hogy mindössze az erdő széléig vezet az útjuk.
A kézikamera használata növeli a feszültséget, viszont bosszantó is, mert érezteti a kamera jelenlétét. A dráma amúgy többnyire néma csendben, zenei aláfestés nélkül zajlik. A katonákat egy elhagyott templomban tartják fogva, ami vizuálisan jól működik; megrendítő, mégis érezhetően díszletszerű. A sokemeletes ágysorok, a köztük rendezetten mozgó katonák és a felső gépállás némi mesterkéltséget kölcsönöz az itt zajló jeleneknek – és hiányoznak a fogvatartók, csak a film végén látjuk hosszabb ideig őket, gyilkolás közben.
Az orosz katonaság a fogságban levő lengyel tisztek hozzátartozóit is el akarta tüntetni: ekkor kerül képbe – a film egyik drámai csúcspontjaként – az az orosz katona, aki szerelmet ajánlva akar megmenteni egy anyát a lányával együtt. De az anya férjére hivatkozva ellenáll. Miután hirtelen rájuk rontanak az orosz katonák, a tiszt menekülni hagyja őket. A nő férje naplót vezet, melyben minden fogságban töltött napjáról beszámol. Ez a napló csodával határos módon visszakerül a feleséghez, egy megmenekült bajtárs közbenjárásának köszönhetően.
Ebben a filmben nincsenek véletlenek. Minden szál összekapcsolódik és tökéletesen megszerkesztett. Annyira tökéletesen, hogy a film végére maradt kivégzés-etűdsorozat – bár a néző számít rá – erősen sokkolóvá válik: hosszú perceken keresztül nézzük, ahogy egyesével tarkón lövik a tiszteket, akik bezuhannak a tömegsírba. A halom egyre nő, a korábban látott szereplőket csak apró tárgyaikról ismerhetjük fel .
Erről a tragédiáról 40 évig tilos volt beszélni Lengyelországban. Az oroszok a németekre, a németek az oroszokra kenték a tömeggyilkosságot, és hogy épp melyik információ volt a kötelezően elfogadott, az a Lengyelország felett uralkodó hatalomtól függött. A filmben a német filmhíradók a szovjet kommunisták mészárlásaként tálalják a Katynban történteket, 1945-ben Krakkó utcáin az oroszok filmhíradóiból pedig az terjed, hogy a nácik voltak a tömeggyilkosok.
Az idén 81 éves rendező filmje egyike annak az ötnek, amit a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra jelöltek 2008-ban. Hitelesen mutatja be személyes drámákon kereszül Lengyelország – és mondhatni a rendező személyes – tragédiáját. Wajda régóta készült a dráma megfilmesítésére, viszont nemcsak saját emlékeit, hanem a több ezer katyni család sorsát akarta elmesélni a fiataloknak, akik nagyon keveset tudhatnak az évtizedeken át elhallgatott és meghamisított tömegmészárlásról.
Fotók a filmből és a forgatásról
.jpg)
