A civilizációtól csak nyomokban érintett sarkvidéki tájon élesen rajzolódnak ki az emberi kapcsolatok legfinomabb rezdülései is, melyeket hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni a társadalom barokkosan telített szőttesében. Alekszej Popogrebszkij épp ezért zárja itt össze szófukar hőseit, hogy zavaró tényezőktől mentesen tanulmányozhassa a bizalmatlanság anatómiáját.

A helyszín tehát a hatalmas Jeges-tenger egy aprócska szigete, melyen egy meteorológiai kutatóállomás sivár hétköznapjaiba csöppenünk bele. A hosszúra nyúlt expozíció a kétfős személyzet napi rutinját tárja elénk, ráérősen bemutatva az adatgyűjtés különböző munkafázisait, és az ezt magába ölelő spártai életmód monotóniáját, miközben alig tár fel valamit a szereplők személyes életútjából, mely egy közönségbarát expozíció kutyakötelessége volna. Épp az a film egyik legizgalmasabb vonása, hogy következetesen visszatartja a legtöbb olyan információt, amely a karaktereket tágabb kontextusba helyezhetné. Mindössze egy-két elharapott félmondat utal a rangidős Szergej családi körülményeire vagy a fiatal Pavel sajátos motivációira, jórészt kielégületlenül hagyva a néző arra irányuló kíváncsiságát, hogy kik is ezek az emberek, akiket figyelemmel követ, és mi elől menekültek ide az isten háta mögé?

A külvilág kizárólag recsegő rádióüzenetek formájában hatol be olykor a sziget csendjébe, de általában ezek is csak számunkra értelmezhetetlen adatsorokat tartalmaznak. A hagyományos támpontok híján felértékelődnek a repetitív életmód apró mozzanatai a jellemábrázolás során, melyekből fokozatosan kirajzolódik a két szereplő között húzódó generációs törésvonal. Míg Szergej katonai szigorral áll hozzá az értelmetlennek tűnő munkához, szabadidejében pedig azonnal veszélyes pisztránghorgászatra indul a szomszédos öbölbe, addig Pavel képtelen komolyan venni a feladatot, és amikor csak teheti, rockzenét hallgat mp3-lejátszójáról, vagy lövöldözős videójátékokat játszik a geológiai adatok tárolására hivatott számítógépen. Hiába tehát a végletes összezártság, a szereplők eleinte külön világban élnek. Az egymásrautaltságnak és az egyéni elszigeteltségnek ezen finoman felvázolt ellentmondásában már eleve kódolva van az a feszültség, mely következetes komótossággal hatalmasodik el a cselekményen a játékidő második felébe érve.

A konfliktus – termékeny talajba hulló – magját egy újabb rádióüzenet ülteti el, mely a semmitmondó számsorok után egy Szergejt érintő személyes tragédiát summáz távirati stílusban. Az üzenetet Pavelnek kéne továbbítania marcona kollégája felé, aki azonban az együttérzés és a félelem különös keverékétől lebénítva képtelen rávenni magát a rossz hír közlésére. A kíméletességében is álnok titkolózás egyre fojtogatóbbá teszi a bizalmatlanság eleve rájuk nehezedő légkörét, aminek már csak egyetlen apró szikrára van szüksége a berobbanáshoz. Ezt a bizonyos szikrát ügyesen ki is csiholja a forgatókönyvet is jegyző Popogrebszkij a maga idejében, így a cselekmény első felének eseménytelensége hirtelen átcsap egy lakatlan szigeten zajló élet-halál harccá.

Az Így ért véget a nyaram azonban nem pörög fel vérgőzös thrillerré, mint ahogy azt várnánk a fordulat után. A szkript egyik nagy bravúrja éppen az, hogy a feszültség növekedése egyáltalán nem jár elbeszélői sebességváltással. Popogrebszkij ugyanazzal a ráérős szemlélődéssel mutatja be a hajszát, mint az unalmas rutinmunkát – kitartóan megakasztva a cselekményt szimbolikus vagy érzelmi töltettel rendelkező, ám narratív szempontból értéktelen képekkel. A katartikus finálé végleg megerősíti a nézőt abban a sejtelmében, hogy itt valójában nem is a megmenekülés vagy a halál, hanem az egymásra találás az egyre durvuló küzdelem igazi tétje.

A forgatókönyvön mindvégig uralkodó nagyszerű ritmusérzék a film minden területét belengi: a vágástól kezdve, a plánozáson keresztül, a hangmérnöki munkáig. A gyakori hosszú beállítások – nevükhöz híven – hosszúak, de épp csak annyira, hogy még nem válnak öncélúvá; a természettel szembesülő ember magányát kifejező nagytotálok után pedig megbízhatóan érkezik egy-egy premier plán, minek révén megpihenhetünk kicsit az emberi léptékben az elidegenítően nagy távlatok után. Különösen szellemes az a trükk, ahogy Popogrebskiy a kietlen sziget baljós morajaiba és süvítésébe beledolgozza az átmeneti gördülékenységet hozó könnyűzenéket: kizárólag a Pavel fülébe bömbölő dalokat halljuk, tökéletesen indokolva ezzel a csupasz hangsávba betolakodó rockzene jelenlétét. Maga a gépezet tehát minden tekintetben tökéletesre lett csiszolva, mindez azonban nem sokat érne a szerkezetet mozgásba hozó színészek kimagasló teljesítménye nélkül. A film nem mond csődöt ezen a ponton sem: a Berlinben megosztott díjjal kitüntetett Szergej Puszkepalisz és Grigorij Dobrigyin meghálálja a nagy játékteret, hiszen elképesztő erővel formálják meg a szófukar hősöket, akik lassan, gyötrelmesen és talán túl későn ébrednek rá a köztük lévő apa-fiú viszony mibenlétére. Az Így ért véget a nyaram tehát azon letisztult drámák közé tartozik, melyek bátor komótossággal csordogálnak megrázó végkifejletük felé, anélkül, hogy egy pillanatra is unalmassá válnának.