Püsök Botond dokumentumfilmjét látva sokak zsebében kinyílhat a bicska: a Too Close elkeserítő és felháborító képet fest az emberi korlátoltságról és rosszindulatról, aminek egy édesanya és két gyermeke esik áldozatul.

A pedofília és a gyermekmolesztálás olyan bűn, ami minden jóérzésű embert zsigerileg taszít. Ugyanezt érzik annak az erdélyi falunak a lakói is, amelyben a kilencéves Pirkót szexuálisan bántalmazta a saját nevelőapja. Csakhogy a falusiak nem hiszik el, hogy ilyesmi náluk megtörténhet. Ez adja a Too Close legfelháborítóbb rétegét, hiszen Pirkónak és családjának ebben a korlátolt, a végletekig ellenséges közegben kell élnie azok után is, hogy a tettes börtönbe került. Ráadásul a film elején kiderül: a férfit jó magaviselete miatt jóval korábban kiengedték.

Püsök Botond dokumentumfilmje nem elsősorban a pedofília bűnéről, hanem egy szörnyű időszak nem kevésbé szörnyű utóhatásáról szól. A Too Close egy olyan zárt falusi közösségben játszódik, ahol mindenki az elkövető pártját fogja annak ellenére, hogy a férfi bevallotta a tettét, világos bizonyíték szólt ellene, a bíróság pedig jogerősen elítélte. A baj csak az, hogy ő megbecsült tagja a közösségnek, míg az őt „bemocskoló” kislány és édesanyja, Andrea „gyüttment”. Egy lelkész fia, akinek a testvére is lelkész, nyilvánvalóan ártatlan. Aki leaszfaltoztatta az utat, az nem lehet pedofil. Egy színésznő viszont egyébként sem alkalmas az anyaságra, a mai túlfejlett kislányok pedig rossz néven vesznek minden szeretetteljes közeledést.

Amit a Too Close-ban látunk, az több mint áldozathibáztatás: csőlátás, babonaság, a tények merev elutasítása. A fentebb idézett vérlázító kommentárok csak a hangsávban jelennek meg, öregasszonyok kárálásaként, akik szerint Andrea szégyellhetné magát, hogy börtönbe küldte a párját. A jelek szerint a faluban mindenki ellenséges a családdal – egyetlen nénit ismerünk csak meg, aki szóba áll Andreával, ami némileg sarkításnak hat, még ha a folyamatosan hallható gyalázkodás nagyon hatásos is. Slusszpoénként pedig még azt a megfejtést is megtudjuk a falusiaktól, hogy ha ártatlan a család, akkor miért költöznek el a településről? Nyilván azért, mert szégyellik magukat.

Andrea ugyanis ameddig lehet, tűri a helyzetet, egy idő után mégis a menekülés mellett dönt. A volt párja valóban kiszabadul a börtönből és visszaköltözik a faluba, folyamatos stresszben tartva nemcsak őt, hanem az immár 14 év körüli lányát is. Csakhogy nem olyan könnyű elköltözni, ha nincs miből és nincs hova. A Too Close legnagyobb hányada a paranoiathrillerekhez hasonló feszültségben telik: a család erődként veszi be magát a romos házukba, a gyerekek nem mehetnek ki az utcára, biztonsági kamera figyeli a kaput. Valóban olyan, mintha bármelyik pillanatban megindulhatna az ostrom, akárcsak a Szalmakutyákban.

Püsök Botond némileg absztrahálja a filmjét, hiszen Andrea vezetékneve, a megszólalók kiléte vagy a településnevek nem derülnek ki. Ha Erdélyben ismert is lehet a család rémtörténete, a világ más pontjain nem: a téma és az emberi, érzelmi oldal univerzalitása miatt a Too Close okkal tart számot nemzetközi érdeklődésre is, így érthető az anonimitás. Ennek ellenére Püsök szorosan Andrea történetére, annak jelenbeli érzelmi lecsapódására koncentrál az általános szociológiai, pszichológiai vonatkozások helyett, ami egyszerre erénye és hátránya a filmnek. A Too Close felmutat egy nagyon erős nőt, aki oroszlánként harcol a világ ellen, a gyerekei (és a saját) lelki épségéért, ám a dokumentumfilmből a téma tágabb vonatkozásai kimaradnak: a társadalmi közegre, az intézményesített nőgyűlöletre vagy a patriarchális berendezkedésre csak utalásokat kapunk. Ami önmagában nem lenne gond, de Andreáék életében is számos fehér folt marad, a két hiányosság együtt pedig már túl nagy űrt hagyhat a nézőben: lesznek megválaszolatlan kérdéseink a befejezés után is.

A Too Close némileg a túl nagy kabát esetéhez hasonló. Püsök kezdő filmesként, személyes kapcsolat révén rátalált egy húsbavágó témára és egy elmesélésre méltó, bivalyerős történetre, ám a megvalósításban már kiütköztek a gyermekbetegségek. A rendező már bő tíz éve forgat rövid dokumentumfilmeket és kisjátékfilmeket, ám ez az első egészestés munkája és bizonyára az eddigi legnagyobb horderejű projektje. A Too Close képes megragadni egy pokoli élethelyzetet, majd az abból való szerencsés kiutat, ám mindezt közelebb hozta volna a nézőhöz az olyan apró, de a történetet színesebbé és hitelesebbé tévő információk átadása, mint például hogy ilyen háttérrel milyen a gyerekek iskolai-óvodai élete, hol van Pirkó vérszerinti apja vagy hogy kikkel osztja meg a gondolatait Andrea telefonon. A film arra a nagyon komplex, tabuszámba menő pszichológiai helyzetre is csak utal, hogy a megrontás azalatt történt, hogy Andrea terhes volt közös kisfiukkal, Bogyóval. Andrea és a nővére imádja az eleven fiúcskát, miközben lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy ki az apja… egy ilyen súlyos drámába nem könnyű belekérdezni, de érdemes lett volna.

Szintén gyengíti a hatást, hogy bár Püsök hosszabb időszakon keresztül követte a család életét, sokszor lemaradt az akcióról a kamera, így gyakran a legnagyobb fordulatokat is csak utólagos összefoglalásokból, telefonbeszélgetésekből ismerjük meg. A film nagy részében pedig a családtagok közül közvetlenül csak Andrea érzéseit, véleményét ismerjük meg, ő tolmácsolja a tinédzser Pirkó gondolatait is. Pirkó csak a film végén vall önmagáról, ami akár dramaturgiai funkcióval is bírhat, hiszen a lány láthatóan kivirágzik, miután elhagyták a mérgező közeget. Őt hallva viszont joggal gondolhatjuk azt, hogy korábban is érdekes lett volna, ha Andreáé mellett egy másik nézőpontot is megismerünk (Bogyó természetesen még túl fiatal ehhez). Így a Too Close legemlékezetesebb eleme bizonyára a miliő felfestése: ritkán vált ki olyan erős érzelmeket dokumentumfilm, mint amikor a kőkorszaki elveket valló falusiak acsarkodását halljuk.