A film hangja élet és halál ura lehet. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, hogy Mickey egér nem 1928. május 15-én született. Az, hogy ezen a napon jelent meg először a filmvásznon (Plane Crazy), csupán történelmi tény. Születésnapját 1928. november 18-án ünnepli a Disney Stúdió, igazi debütálását a Steamboat Willie című, első hangosfilmként gyártott Mickey-filmhez köti.
De mindez fordítva is igaz: Mickey egér megkerülhetetlen szereplő, ha a Disney-filmek hangjáról van szó. Neve önálló kategóriává vált a filmzene fogalomtárában („Mickey Mousing”), és sokak szerint Walt Disney alteregóját képezte, aki a dialógusokban saját hangját kölcsönözte neki.
E csupafül figura fejlődését nyomot követve, az 1928-as némafilmektől az 1940-es évek első feléig, mely Mickey népszerűségének legtündöklőbb korszaka, az akusztikus eszközök igen gazdag tárházával találkozunk. A korszak 7–8 perces rövidfilmjeit tüzetesen szem- és fülügyre véve a filmhang dramaturgiai szerepének törvényszerűségeit fonákjukra fordított, komikus oldalukról ismerhetjük meg.
A szinkronitás: némafilmektől az első szavakig
A Steamboat Willie (1928) című filmecske még nem alkalmazott dialógusokat és a zörejeket is gyakran a zene helyettesíti. Ha meg akarjuk érteni, hogy mégis miben hozott újat azokhoz a filmekhez képest, amelyeket a korabeli filmszínházakban élőzenei kísérettel játszottak, a két első, eredetileg némafilmként elkészített és utólagosan szinkronizált kisfilmekhez kell visszatérnünk. A Plane Crazy és a The Gallopin’ Gaucho (ez utóbbi a Steamboat Willie előtt készült, de csak annak sikere után mutatták be, szinkronnal) zenei kíséret nélkül is megállja a helyét, a képek folyamatosan viszik előre a történetet, mely némán sem válik unalmassá vagy érthetetlenné.
A kiáltásokat, a nevetést és minden egyéb dramaturgiai szereppel rendelkező hanghatást a szereplők erős mimikáján túl a fej köré rajzolt vonalak, képregényszerű „szóbuborékok” jelzik. Bár az erős hangokra, érzelmekre ráerősítő vonalak még a Steamboat Willie-ben is jelen vannak, a szereplők már „saját hanggal” is rendelkeznek: fütyülnek, kiáltoznak, nevetnek, felsóhajtanak. Az artikulált beszéd viszont még nem jelenik meg. Ennek oka – a burleszkkomikum hagyományain túl – abban keresendő, hogy a tagolt beszéd, vagyis az ajakszinkron, a kép és a hang rendkívül precíz egymáshoz illesztését követeli meg, amellyel akkoriban még csak kísérletezett a filmipar.
A Steamboat Willie sikerét éppen a mozgás és a hang – a maga korában rendkívüli mértékű – szinkronitásának köszönhette. A nagyfokú összhangot a mozdulatok és a zene között Disney egy click track segítségével érte el, amely a képek ritmusához igazodó metronómként segítette a zenészek megfelelő tempójú játékát. Az ebből adódó lehetőségeket a zenélést tematizáló történet a végletekig igyekezett kihasználni: az 1928 tavaszán bemutatott Steamboat Bill Jr. című Buster Keaton-film indító képsorait idézve Mickey egy gőzhajó kormányosaként jelenik meg előttünk, fütyörészve. A hajókürtök is komolyan veszik a munkát; aki esetleg kihúzná magát a feladat alól, azt a nagyobb sípok rögtön fenékbe billentik: itt most aztán nincs felmentés, itt kérem fütyülni kell! De hamarosan megjelenik a hajó valódi kapitánya (Pegleg Pete), aki dörmögve visszapenderíti matrózát a súroló felszereléshez. A lépcsőn lebukfencező Mickey-t pofátlanul kiröhögi egy szemtelen papagáj. A hajó hamarosan megáll, berakodnak egy tehenet, majd továbbindulnak. Ekkor jelenik meg a parton Minnie, kezében gitárral és papírokkal, a hajó után kiáltozva. Mickey-nek ugyan sikerül egy csörlő segítségével a fedélzetre ügyeskednie Minnie-t, de a hangszert és a Turkey in the Straw (Pulyka a szalmában) című dal kottáját felfalja egy éhes kecske, akit a két egér rögtön wurlitzerré alakít. Minnie a kecske farkát tekeri, Mickey pedig a hajón található tárgyak és állatok püfölésével és nyúzásával különféle „hangszereken” adja elő a dallamot. A mulatságnak a kapitány vet véget, aki krumplipucolásra ítéli Mickey-t, amit a pofátlan papagáj vihorászása súlyosbít...
Ez a történet már nem lenne élvezhető a hangok nélkül, a komikum fő forrása számos ponton éppen a szerencsétlen állatokból kicsikart hangokban (illetve a kicsikarás módjában) rejlik. A Steamboat Willie sikerén felbuzdulva az első két kisfilm szinkronja is hamarosan elkészült, Mickey első értelmes szavait a The Karnival Kid című epizódban, a következő év tavaszán (1929 május) hallhatta a közönség, amint Mickey, hotdog-árust alakítva elkiáltja magát: „Hot dogs, Hot dogs!”
A szinkron érdekessége továbbá, hogy Mickey hangját már a Steamboat Willie-ben és természetesen a későbbi filmekben is maga Disney szolgáltatta. Ehhez a szerepkörhöz egészen 1947-ig ragaszkodott, amikor is Jimmy McDonald hangspecialistának adta át a feladatot, aki 1973-ig töltötte be ezt a sajátos presztízzsel járó „tisztséget”.
Mickey hangja a karakter egy új, jellegzetes vonásává vált, melynek a lehető legállandóbbnak kellett maradnia, a közönségnek semmit nem volt szabad észre vennie a cseréből. Állandósága azonban nemcsak Mickey imázsa miatt volt fontos. A figura népszerűsége révén tágabb körben is meghatározóvá vált, a magas, enyhén cincogó falzetthang más rajzfilmfigurák számára is mintául szolgált.
A Mickey Mousing
Míg az élőszereplős filmek statikusabbá váltak a hangosfilm megjelenésével, addig az animációs film mit sem veszített mozgalmasságából. Az előbbinél a színészek mozgását a díszletek közé rejtett mikrofonok korlátozták, a kamerát pedig az azt körülvevő hangszigetelt fülke kötötte egyetlen ponthoz. Ezzel szemben az animációs filmekben fel sem merült a forgatás során keletkező hangok rögzítése, illetve kiszűrése, kezdettől fogva utószinkronnal dolgoztak. Így a mozdulatok ritmusa, lendülete inkább csak erősödött a hangeffektusok által.
Ehhez a korszakhoz köthető a Mickey Mousing fogalmának megszületése. A kifejezés azt a jelenséget jelöli, amikor a filmen látható cselekményt nemcsak a képek, hanem a hangok is ábrázolják, a zene pontosan követi a szereplők mozdulatait.
Ezt a hangdramaturgiai fogást leggyakrabban a 30-as, 40-es évek rajzfilmjei alkalmazták előszeretettel. Mickey egér szerepe ugyan nem alábecsülendő elterjedésében, de alkalmazásának legvirágzóbb (burjánzóbb) terepét Mickey Mouse társsorozatában, a Silly Symphonies epizódjaiban lelhetjük fel. A Silly Symphonies történetei azonban inkább egymástól független etűdök, kísérletek, amelyek leggyakrabban valamilyen zenei téma, a zene tematizálása, a tánc köré szerveződtek. Ezek a történetek nem köthetőek úgy egy jellegzetes karakterhez vagy szereplőgárdához, mint Mickey filmjei. Mickey viszont nem pusztán egy sorozat főhőse volt, fontos szerepet töltött be a Disney Stúdió emblematikus alakjaként is. Így nem meglepő, hogy az animációs filmek jellegzetes hangzásvilágát az ő nevével azonosították.
Mickey, a karmester – avagy egy falusi srác karriertörténete
Ha elfogadjuk, hogy Walt Disney valóban saját alteregójának tekintette Mickey Mouse alakját, akkor azokban a filmekben, amelyekben Mickey karmesterként szerepel, szükségszerűen Disney stúdióvezetői szerepkörének megfelelőjét kell keresnünk. Ha sorba állítjuk a Just Mickey (1930), a The Barnyard Concert (1930) a The Band Concert (1935), a Symphony Hour (1942) és a Fantasia-Zauberlehrling (1941) filmeket, egyfajta karriertörténet rajzolódik ki előttünk: a vidéki kis színháztól a fényes nagyvárosi operaházig vezet az út, melynek sajátos elágazása Goethe Bűvészinasának története.
Ezeknek a történeteknek a zenéje egy bizonyos atmoszférát hoz magával, a játszott darab mindig különös jelentőséggel bír. A Just Mickeyben a fehér kesztyűkön túl itt jelenik meg először Liszt Magyar rapszódiája, melyet aztán számos más animációs film is előszeretettel választott zenei témának. Itt Mickey még magányos előadó. A The Barnyard Concertben már karmester. Ez az epizód számos ötletet vett át a korábbi filmekből, többek között a Steamboat Willie-ből is. A zenei téma Suppé Költő és paraszt című művének nyitánya. A mű címe akár a karmester-filmekben újra és újra előforduló konfliktus összegzésének is tekinthető: a magas társadalmi presztízzsel rendelkező szimfonikus zene és a népi, szórakoztató műfajok harca, tágabb értelemben az animációs filmek minél tágabb társadalmi réteget átfogó közönségért folyó küzdelem megjelenése.
Ugyanakkor a karmester-filmek egyúttal a zabolázatlan zenekart egyben tartó, perfekcionista szervező egyéniség történetei is, aki állandóan a tökéletes előadásra törekszik, és hogy e tökéletességről fogalmunk legyen, jól ismert darabot választ, melynek „rendes” előadását már mindenki hallotta, vagy legalábbis ott bujkál a fülünkben, az emlékeinkben a tökéletes előadásmód valamiféle képzete. A történet cselekménye tulajdonképpen a karmester harca saját zenekarával, a humor és izgalom forrása, amiért az általában láthatatlan szimfonikus zenekart nézni mégis élvezet, az a rengeteg szabályszegés és játék, amely a hangok megszólaltatása közben történik.
A téma következő említésre érdemes feldolgozása a The Band Concert (1935), az első színes Mickey-epizód. Érdekes, hogy egy újabb technikai mérföldkő Mickey karriertörténetében ismét erős zeneiséggel megtámogatva került a mozikba. (Az első színes animációs film a már három évvel korábban, 1932-ben elkészült Flowers and Trees, egy Silly Symphonies-epizód volt). Itt Mickey Rossini Tell Vilmosából a nyitány zárótételét, a svéd lovasság galoppját igyekszik a még mindig falusi állatokból álló zenekarnak vezényelni. Ekkor azokban megjelenik Donald kacsa, aki egy furulyán a Turkey in the Straw dallamára téríti át zenekart. A dallamokért folyó harcban a kezdetben szertelen, állatkínzó Mickey konszolidációjának kettősségét fedezhetjük fel: míg a fehér kesztyűket kapó, egyre szalonképesebb egér a tanultabb, igényesebb rétegek meghódítására tört, addig a rendetlen-szemtelen Donald kacsa ekkorra népszerűségben túlszárnyalta őt. A The Barnyard Concerttel ellentétben a harc már nemcsak képileg, hanem zeneileg is tematizálódik: a Tell Vilmos önmagában is harcos darab, mely egyúttal kellően népszerű ahhoz, hogy bárki által felismerhető legyen, és egy nemesi-feudális miliő asszociációját keltse. A Turkey in the Straw – azon túl, hogy Mickey első nagy sikerét is ehhez a dallamhoz köthetjük – a falusias, vidéki, kevésbé emelkedett, de egyúttal idillien vidám és szórakoztató atmoszférát képviseli.
A történet második felében Mickey lapoz egyet, és azt a benyomást kelti, hogy a Tell Vilmos nyitányának folytatása A vihar. Ez a rész valójában még az induló előtt szerepel, de mivel kevésbé közismert, így a csere nem feltűnő. Ez a vihar életre kel és mindent elsöpör: a „magas művészet” elszabadul, és puszta reprezentáció voltából átlép a valós életbe. Annyira magával ragad mindent, hogy a közönség is menekülni kényszerül, így a végső képben a megtépázott zenekarnak csak egyetlen megtapsolója marad: a makacs Donald, aki furulyáját előkapva ismét lelkesen játssza tovább a Turkey in the Straw-t…
A sorozat csúcspontjának tekinthető a Symphony Hour, mely már nagyvárosi, professzionális világot mutat be, nagyjából ugyanazzal a zenekarral, melyet a The Barnyard Concertben láthattunk. Itt már a közönség távoli, láthatatlan, a zenekar a szponzornak játszik (Pegleg Pete). Először egy tökéletesre sikerülő főpróbát láthatunk, ahol mindenki fegyelmezetten és kecsesen játssza Franz von Suppé Könnyűlovasság című operettjének nyitányát, mely elnyeri a szponzor tetszését. Az előadáson viszont semmi sem működik úgy, ahogyan kellene. Goofy egy ballépése folytán a hangszerek tönkremennek és a zenekar improvizálni kényszerül. A zűrzavarban, amelyet a közönség valószínűleg nem lát, a szimfonikus zenekar kvázi jazzbanddé alakul, amit végülis az addig figyelmen kívül hagyott nagyközönség hatalmas tapsviharral honorál. Habár a „könnyűlovasság” ismét alulmarad a harcban, a szponzor haragja gyorsan elpárolog.
