Az író-rendező Michael Cristofer megint megkapta a magáét az Eredendő bűnért. E filmje előtt a Giáért (HBO-produkció, címszereplő Angelina Jolie) verte el rajta a port a kritika, de olyan elfogultan, hogy még azt sem előlegezték meg neki, ami már akkor nyilvánvaló volt: akármilyen rendező is, jó érzéke van a téma kiszimatolásához.
A film Cornwall Mitchell Waltz into darkness című regényének az adaptációja. Ugyanazé a Cornwall Mitchellé, aki a Hitchcock megfílmesítette Hátsó ablakot írta. (A Waltz into darkness-en már Truffaut is elcsúszott: A Mississippi szirénjét afféle bocsánatos félrelépésnek tekintették a truffaut-i életműben.) Az Eredendő bűn eredeti címe Dancing in the dark volt. (Lars von Tiers vitatott, ám nagyhatású, Dancer in the darkja miatt, jó, hogy nem ragaszkodott az eredeti ötlethez, noha a munkacím messzemenően indokolt volt.) A végleges azonban találóbb: az angol Original sin nemcsak eredendő bűnt jelent, hanem eredeti bűnt is, és a kétféleképpen értelmezhető cím előrevetíti a történet kétértelműségét, csavaros voltát is.
A cselekmény látványos close-uppal indít: Julia/Bonie – nemcsak főszereplő, alkalmi narrátor is egyben figyelmeztet, hogy „Ez nem szerelmi történet. De a szerelemről szól”. Kezdetben nem tudni még, hogy Julia/Bony a kivégzésére vár, s a cselekmény maga – a csavaros végső jelenet kivételével – Julia (ál)gyónása. Flashbackkel folytatódik: Luis Vargas (Antonio Banderas), dúsgazdag kubai ültetvényes, aki nem hisz a szerelemben („a szerelem azoknak való, akik hisznek benne”) várja menyasszonyát, a delaware-i, csúnyácska Julia Russelt, akit csak levelekből ismer, és akitől csak annyit vár el, hogy kezes legyen, hűséges és termékeny. A lány azonban nem ott jelenik meg, ahol várja, ehhez képest már vajmi keveset számít, hogy nem az, akit Vargas várt: Julia hazudott, a más fényképét küldte el a sajátja helyett, mert nem akarta, hogy „a szépsége miatt” vegyék el. Vargas nem bánja, ugyanis ő is füllentett: ő meg azt titkolta el, hogy gazdag, mert nem akarta, hogy a pénzéért menjenek hozzá, amire Julia meg is jegyzi, hogy rokon lelkek: „egyikünkben sem lehet bízni”.
Szerelembe esnek, Vargas szántszándékkal huny szemet a szaporodó, riasztó jelek felett, (a lány indokolatlan eltűnései, a sebek a hátán), a lányra íratja a vagyonát, a mézeshetek végével (végeztével? – történet itt is kétértelmű, hiszen, ha akaratlanul is, Vargas hozza a lány fejére a bajt) Juliáról kiderül, hogy nem Julia, hanem vándorszínésznő, aki csak bitorolja a Julia identitását, később az is, hogy bűntársa megölte az eredeti Juliát (Julia/Bony esküszik arra, hogy, bár Juliát az ő késével ölték meg, ő maga képtelen volna gyilkolni, aminek legalább háromszor mond ellen a végkifejlet). De Vargas sem az már, akinek hitte magát – nem gazdag többé, és nem az, akinek hitte magát: nemcsak a szenvedélybe, a bűnbe is követi Juliát, az érzékek és érzések birodalmába: a film ebből a szempontból rokonítható Az érzések birodalmával (Oshima). Rájátszik erre Antonio Banderas játéka is: amint eljátszik a halál gondolatával, amint tudatosan hajtja fel a mérgezett kávét, ez a kitűnően alakított beletörődés, a tudatos önsorsrontás az Érzékek birodalmának gyanútlan-felelőtlen főszereplőjének a játékát idézi. Happy end? Lehet, hogy csak a Julia képzelete vetíti ki a képzelet képernyőjére a boldog végkifejletet, vagy a Vargasé, aki szereti a lányt. Az eredendő bűn? Kirkegaardra is utalhat, arra, hogy az ember nem kiismerhető.
A kiváló operatőri munka – ez a századvégi Havanna nem turisztikai látványosság, ez a szépség a képzelet kiváltsága lehet csupán – felerősíti a cselekmény onirikus titokzatosságát. B-kategóriás film? Meglehet. Egyenetlen film, a hibáit sorolni lehetne, de mintha ez sem számítana, mert ez a sokat csepült film ízig-vérig mese, felnőtteknek. Vérbeli mozi, szórakoztatásra való. Igénye is csak ennyi, és éppen ezt nem szabad elvitatni tőle.
