4 mozi, 11 nap, 56 film 26 országból, 12 000 néző, s a mérleg igazából hiányos: egy nap még hátra volt, s csak a fizető nézők kerültek bele. Siker, tizenhatodszorra is. Nyolc alkotás versenyzett a Hullámtörők-díjért, mely végül az Észak című norvég filmmel hajózhatott tova.
Különös vonzódás ez: talán a depresszióra való ráérzés segítheti az északi filmek sikerét itt, Magyarországon. Talán az, hogy az ottani alkotók képesek öniróniával kezelni a helyzetet: kedves, mosolyogtatóan vicces szituációba bujtatni a búskomorságra okot adó valóságot. Különleges atmoszférákat varázsolnak hétköznapi emberek köré, egyszerű tárgyakat csodákkal illesztenek egymáshoz. Mintha valami egészen más képet raknának ki ugyanabból a kirakósból. Vagy csak az északi fény okozza, és hiába minden próbálkozás délebbről…
Már, ha. Mert persze mindig előbújik egy-egy önmagát túl komolyan venni akaró, lelkes, világmegváltó, de többnyire – miután megtalálta a maga elvetemült rajongói körét –, „nagyot koppan akkor, azután elhallgat” típusú munka… Vannak ezek a beteg északi filmek, melyek ha vállalnák önnön „betegségüket”, és képesek lennének némi szarkazmussal tárgyukhoz viszonyulni, remek kis anyagot jelentenének, de amíg ezt nem teszik meg, mehetnek a kukába. A Lordi Odalennje, példának okán.
De voltak itt győztesek is: havas „off-road movie” és meglepett zsűrielnök. 2009 Hullámtörők-díját a zseniálisan tökéletes norvég hószános kaland érdemelte ki. Az Észak végtelenül egyszerű, és nem is akar több lenni annál, ami. Csak egy hosszú utazás a fagyos vidéken – Jomar depressziójának magányossága mellett híven kitartva útnak indul, de a kihalt vidéken esetenként bizony kénytelen más emberekkel szóba állni. Édes mese egy nagy gyerekről minden didaktikusság és közhely nélkül, viszont humorral, iróniával és emberséggel bőven fűszerezve, kis alkohollal átitatva. Rune Denstad Langlo rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje, de a sikerekben vitathatatlan érdeme van a főszereplőnek is: Anders Baasmo Christiansen hibátlanul hozza a mamlasz, morózus figurát. A színész a Titanic vendégeként mesélt az igazán jó hangulatú forgatásról – de hát csak élvezetes lehet a munka, ha az ember hószánnal száguldozik és házikókat gyújtogat, mindehhez pedig a reggeli megbeszéléseken a stábtagokkal együtt kis alkohollal melegít…
A legnépszerűbb film a legnépszerűbb vendégé lett: közönségdíjat nyert Baltasar Kormákur Fehér nászéjszaka című munkája, alaposan meglepve ezzel a 16. Titanic zsűrielnökét, aki mint mondta, lassan már elgondolkodik egy magyarországi ház megvásárlásán, mert bár tavaly nem tudott eljönni a díjátadóra, idén annál több dolga volt: Kormákur zsűrizett, díjat adott és vett át, közönségtalálkozott, interjúkat adott, és ígérte, jövőre is hoz filmet. A közönség pedig valóban rajongott, mind személyéért, mind filmjéért. A Csehov-adaptáció keserédes bája teltházas vetítéseket, iróniája jó hangulatot produkált, mindez pedig hozta magával a kellemes beszélgetéseket a vetítések után – mert nincs szomorúbb, mint egy üres nézőtér – ahogy azt Baltasar Kormákur is megjegyezte.
Igen, idén új szekció alakult, Északi fények ragyogták be a programot. Mint látjuk, megérte: ha nem is egy nagy volumenű fesztivált, de egy „északi filmnapok” jellegű rendezvényt egész biztosan elbírna a magyar fesztiválnaptár, a nézők meg pláne, és ez a havas országok kulturális intézeteinek összefogásával még kivitelezhető is lenne. Persze a Titanic se maradjon többé havas filmek nélkül, véletlenül se!
De nyilván volt azért más is az északi érzés mellett. Versenyzett az Éhség, Steve McQueen filmje, amely Bobby Sands éhségsztrájkjának szinte kézzelfogható valóságát mutatja be, az észak-ír helyzet társadalmi-politikai leheletét a börtönfalak között megtapasztaltatja meg nézőjével. Megrázó, elkeserítő és gyomorforgató képsorok szövedéke egyetlen nagy, cigarettafüstös dialógussal.
Igazából minden versenyfilm hozta ezt a nyomasztó, súlyos hátteret – csupa kiábrándult arc a vásznon. Csak a megfogalmazás módja volt különböző. Ahogy az Észak üde iróniával mutat meg egy létező problémát – nem aggatja a magány és a depresszió nehezékét a nézőre, úgy a Gyerekek gyermeke sem válik hátborzongató, bizarr történetté: itt egy 11 éves kisiskolás lány várandósságát kísérhetjük végig a csínytevéstől a felelősségvállaló, „komoly” szülővé válásig. Azért kiráz a hideg, ha a sztori egészségtelenségére gondolok, arra, hogy ilyen nem csak a vásznon létezik, mégis a humor, a szereplők játéka valahogy nem engedi betegessé válni a látott élményt. A többi versenyfilmben nem volt ilyenfajta feloldás, azok a kemény, rideg vagy egyszerű, de emberi valósággal operáltak – a kifejezésmódot a témához igazítva vállalták komolyságukat – nagy mondanivalókat, nagy kérdéseket fűszerek nélkül tálaltak, s az Észak mellett ez nem lehetett elég.
A komolykodás volt a trend idén. Meg a vér, az erőszak, a bűn hatalma a világ minden tájáról, hol ügyesebben (A gyilkos, Az üldöző, Borzasztó boldog), hol kevésbé szerencsésen (Odalenn, Mocsok, Akárki megteszi) formába öntve. Persze szép és békés pillanatok is: Tahaan kedves története, a Célegyenes nemzetközi üdesége, az Ember a magasban lélegzetelállító mutatványa, Roskilde fesztiváljának libabőrt kiváltó képei… És mint mindig, most is volt, aminél csak egészen kevésen múlott, hogy jó film lehessen. De tanulunk, tapasztalunk, és talán jövőre mást és másképp látunk.
Kár, hogy 11 napba kellett sűríteni ezen filmek élvezetét. Kár, hogy aki most lemaradt, annak a legtöbb esetben nehéz dolga lesz a pótlással. Kár, hogy a fesztivál sikerének egyik legnagyobb titka az egyszeri elérhetőség kell legyen… Persze ez már a forgalmazók dolga, úgyhogy nem is a hajó legénységének szól a panaszszó. Nekik hála és köszönet a lehetőségért, az élményért, ami ha egyszeri is, de legalább 11 napig tart.