Idén hetedik alkalommal tartottak nemzetközi dokumentum- és antropológiai filmszemlét Nagyszebenben. Az Astra Film Festre a szervezők több mint ötszáz versenyfilmből válogattak, a szakma és a nagyközönség 2004. október 25-30. között hatvanöt filmmel találkozhatott.
Távoli valóságok
A fesztivált anyagi és szervezési gondok miatt kétévenként rendezik meg. Az Astra Filmstúdió és a Vizuális Antropológiai Alapítvány keretei között két évig zajló előkészületek hátterét a fesztivál igazgatója, Dumitru Budrala, valamint Kató Csilla és Adina Vãrghatu folytonos és kitartó szakmai készenléte biztosítja. A fesztivál nagyságát és jelentőségét tekintve a közép-kelet-európai dokfilmfesztek között előkelő helyet foglal el, nemcsak azért, mert tizenöt országból érkeztek meghívottak, és a világ számtalan országából küldtek filmeket, hanem elsősorban azért, mert a rendezvény szellemiségéből fakadó prioritást az antropológiai nézőpont kapta, amely egy egészen sajátos alkotói attitűdöt feltételez.
A vizuális antropológia egy olyan paradigma része, amely a dokumentumfilmet a kutatás és a tények rögzítésének eszközeként, lehetőségeként kezeli, a cinéma vérité álláspontjára helyezkedik, és a feltérképezett valóságot próbálja átmenteni a kívülálló és az implikált kutató értékrendjének, látásmódjának a kontűrjébe illesztve. Amit ennek eredményeként láthatunk, az nyilván nem maga a valóság. Az antropológiai filmek közvetítésével egy olyan hiteles képet kapunk világokról, emberekről, magatartásformákról, életérzésekről, amely kicsit a beavatásnak és a másként látni megtanításának az ötvözetéből kristályosodik ki.
Az általában vett dokumentumfilm tényközlésén túl az antropológiai film, bár megtartja a cinéma vérité hitelességkritériumát, túl lép azon, és a tapasztalaton, a valóságelemeken túl az életérzés, a világkép is kibontakozik a filmes/kutató közelsége és személyes élményanyaga nyomán, ez pedig a filmek arculatából föltétlenül kitetszik. Egyetlen igazán lényegi problémát kell megoldania a filmes antropológusnak, a magaslesről bekerülni az életvilágok labirintusába, betekinteni az érzelmek szövevényébe.
A nagyszebeni szemle az egyedi, a nehezen elérhető világok bemutatására adott lehetőséget. Olyan alkotók érkeztek a filmszemlére, akiknek a szakmai tapasztalatához a másság felfedezésének élménye társul. A fesztivál nyitottsága a nagyközönség és az alkotók párbeszédét tette lehetővé, és a meghívottak találkozhattak azokkal, akik valamilyen mértékben a részesei voltak az általuk bemutatott világoknak. Az Astra Film Fest 2004-es kiadása jóval többet kínált, mint az előzőek, a speciális programok kitágították a rendezvény holdudvarát. A speciális programok között szerepelt a Szentpétervári Fényképezési Centrummal közösen szervezett blokk Posztkommunista kapitalizmus Oroszországban címmel, ugyanezt a témát vitatták a két alkalommal megtartott workshop részvevői. A holland program egy egész délutános vetítést foglalt magába holland alkotásokból, valamint egy átfogó bemutatót a Romániai Holland Nagykövetség támogatásával.
A külön programok fénypontját jelentette a John Marshall-lal való találkozás és az A Kalahari Family című film néhány részének a bemutatása. John Marshall ötven éven át követte nyomon a dél-afrikai Ju-hoansi területén élő busmanok életét, hanyatlását, a törzs felbomlását, szétzüllését, individualizálását. A Hosszúarcút, a fehér embert a busmanok a törzs avatottjaként kezelték. John Marshall kamerája előtt váltak a meztelen vadász busmanok bérmunkás, zakós, szétszéledt tömeggé. Ennek a folyamatnak a vizsgálataként nemcsak a sivatagi filmeposz, az A Kalahari Family született meg, hanem maga a rendező kezdeményezésére egy alapítványt is létrehoztak, amelynek célja az önállóan gazdálkodó busman családok életkörülményeinek, jogvédelmének a biztosítása.
A díjazás nehézsége
A fesztiválon résztvevő versenyfilmek öt kategóriában mérettetnek meg. Újdonság volt ez alkalommal az egyetemisták versenye, amelyen számos nyugat-európai diák mutatta be munkáját, amelyen azonban a jövendőbeli kelet-európai filmesek nem vettek részt. De még a romániai egyetemisták sem érezték úgy, hogy jelen kell lenniük ezen a nemcsak nemzetközi, hanem egyben világhírű seregszemlén, ahova a Euronews, a BBC és a CNN is elküldte tudósítóit. A díjazott filmek sora érdekesen mutatja a fesztivál jellegét, és pozitív megvilágításba helyezi azt.
Adina Vãrghatu, aki bár nem tagja az Astra Film Fest zsűrijének, de a fesztivál egyik szervezője, az előválogatási bizottság tagja, és más fesztiválok alkalmával gyakorolta a zsűrizés komplex feladatkörét, arról vall, hogy menynyire nem egyszerű a díjakat a legjobb versenyfilmeknek ítélni meg, és hogy mekkora kihívás az értékelési kritériumok meghatározása és adekvát használata: „Nagyon nehéz elhatárolni egymástól a jó és a rossz filmet, ha egyáltalán élhetünk ezzel a terminológiával. Az értékelő bizottság minden alkalommal pontosan meghatározott szempontokat vesz figyelembe. Azokról a filmekről sem mondhatjuk el, hogy jelentéktelenek, értéktelenek, amelyek az előválogatás során nem kerültek versenybe, csupán nem feleltek meg az elvárásoknak, amelyeket a fesztivál szervezői felállítottak. Ebben az évben az oroszországi helyzet bemutatását helyeztük a középpontba, éppen ezért nagyon sok film így kerülhetett versenybe, persze nem ez volt az egyetlen szempont.” Nincsenek pontosan meghatározható kritériumok az esztétikai megítélésében sem. Az antropológiai film abban különbözik a dokumentumfilmtől, hogy a bemutatott anyagot nem sűríti, nem használja a hagyományos értelemben vett filmnyelvet; az antropológiai film készítőjének sokkal fontosabb a kutatómunka, amelyet a kamera segítségével végez. Az esztétikai kritérium nagyon változó, képlékeny a filmek megítélésében, ennek ellenére nincs kiszorítva teljesen, csupán másként kezeli az értékelő bizottság.
A fesztivál nagydíját Giorgio Garini Dhobighat című filmje nyerte el, amely az indiai mosodák intézményes, kasztszerű világát mutatja be, nem az egzotikum és a szenzáció felkutatásának szándékával, a filmben ugyanis egy életforma mutatkozik meg: a megörökölt mesterség és annak velejárója, a zárt világ, a lehetőségektől megfosztott individuum mindennapjaira derül fény. A szükségszerűség Bernard Debord Urak és szolgák című filmjében is központi társadalmi problémaként jelenik meg, a film a legjobb dokumentumfilm díjat érdemelte ki. Azokat a vallásos megalapozottságú, interperszonális viszonyokat világítja meg a rendező, amelyektől aligha akar vagy mer bárki is elrugaszkodni; a nigériai Sahel tartomány lakói még a fennálló rend megkérdőjelezéséhez vagy a kételkedéshez sem jutnak el.
A zsűri különdíját Angus Macqueen Az utolsó parasztok című filmje kapta. Az angol film egy máramarosi falu emigrációba menekülő parasztjairól, valamint a faluközösség lassú feldarabolódásáról, széteséséről mutat összefoglalót, a kívülálló nézőpontjából értelmezi az eseményeket, és megpróbál koherenciát teremteni a tények között. A romániai kisebbség sorsa, helyzete érdekes témának bizonyul, de legfőképp a nyugati filmesek szemében. A luxemburgi Anne Schiltz az Egyesült Királyságban készített filmet Az egykori édes élet címmel a Szászföldön, a Nagyszeben környéki falvakban maradt kisszámú szászról. Eva Stotz német filmrendező a szászok emigrációját taglalja, és az itthon maradt szászok életébe nyújt bepillantást A föld érintése című filmjében. A fesztivál Románia kategóriájában a nagydíjat Laurenţiu Calciu Vár rád a puliszka című alkotása kapta. A rendező az Nagy-Britanniában él, és hazatért, hogy egy olyan moldvai családról készítsen filmet, amelynek aligha van lehetősége, hogy a szegénységgel megküzdjön. A tízgyermekes család nagy áldozatok mellett biztosíthatja a tanulás lehetőségeit, néhány gyereknek sikerül kitörnie a visszahúzó környezetből, az otthon maradtak pedig reménykednek.
Dite Dinesz Ádám és Évája az eltűnő világok illúzióját idézi, a vidék megbomlottságát, szétdarabolódását mutatja be. Mesebelinek, mitológiainak nevezhető térben mutatkoznak meg az események, amelyek a hétköznapok egyszerűségében mégis briliáns, tiszta, igazi és megismételhetetlen momentumok sokaságából ötvöződnek. Az empátia végigkíséri a filmen megjelenő arcokat, a „nem értjük a másik világot, de nem is harcolunk ellene”, a gyermeki, ártatlan, kételyektől megfosztott világ érzései világosodnak meg a vásznon. Dite Dinesz filmje a Románia kategóriában kapott díjat.
AFF – szükséglet
Egyébként a fesztiválon gyakran találkozhattunk olyan filmekkel, amelyek a román valóságot ragadták meg, értékmentő és tényközlő szándéktól vezérelve. A legtöbb román faluközösségről készített dokumentum, amely a fesztiválon jelen volt, nyugat-európai vagy Nyugat-Európában élő rendezők kezéből került ki. Cristian Niţulescu, a Román Nemzeti Tévétársaság producere, a zsűri tagja úgy látja, hogy ha a külföldiek rólunk készítenek filmet, akkor a román dokfilmesek is bátran nekivághatnának a nyugat-európai kalandnak, amely során itthoni nézőpontból mutatnák meg a kissé mitizált nyugati életet, embereket, problémákat. Az ellentmondás csupán abból fakad, hogy mi az itthoni kérdéseinkre is nehezen találjuk meg a választ, a román filmesek legfiatalabbjai pedig csak passzív szemlélőként voltak jelen a fesztiválon.
A programban nemcsak a vidék kapott helyet, a változatosság és a másság jegyében megkomponált vetítésmaraton a nagyvárost, az elit réteg életformáját is a nézők elé tárta. A finn Joukon Aaltonen a diplomácia rejtett dimenzióba merészkedett be, és egy hallatlan pontossággal megkreált filmet hozott a szemlére: a Nagykövetek a New Delhiben élő finn nagykövet és családja életét rögzíti nagyon diszkréten, nem a belopakodó és erőszakos tényvadászat eszközeivel, hanem a tisztes vendég egyszerű diplomatikusságával. Aligha mondhatott volna nemet bárki is arra, hogy a fesztivál nemzetközi kategóriájában díjat kapjon Aaltonen is, hiszen sikerült egy olyan témát antropológiai megközelítésben szalagra vinnie, amely ennek a világnak a zártsága miatt keveseknek mutatkozik meg. Ugyancsak a nemzetközi kategóriában kapott díjat Stephane Breton Paradicsom egy kertben című filmje, a naplószerűen és hangsúlyos szubjektivitással megközelített, az Új-Guinea területén élő törzs mindennapjairól szóló beszámoló.
A legjobb közép-kelet-európai filmnek Boris Mitic Szép Dyana című filmjét tekintette a zsűri. A szerb rendező a Koszovóból elmenekült cigányokról készített iróniával és vidámsággal teli filmet. A hagyományossá vált, a nyomorra, a szegénységre koncentráló nézőpont helyett Boris Mitic a túlélő akaratból fakadó kreativitás apró csodáira irányítja a figyelmünket.
A Közép-Kelet-Európa kategóriában Szergei Loznitsa Tájkép című filmje kapott díjat. A film azon túl, hogy egy önmagán túllépni nem tudó orosz kisvárost körvonalaz meggyőző hitelességgel, olyan technikai és rendezői megoldásokat tartalmaz, amelyek túllendítik a filmet a helyi jellegén és orosz sajátosságain. A horvátországi Danko Volaric filmjét, az Élet a friss levegőnt is díjazta a zsűri ugyanebben a kategóriában; a rendező a háború utáni horvát falu belső zavargásait, az együtt élők közti folytonos feszültséget láttatja. A Szebeni Nagydíj Jossif Pasternaknak jutott. Az emigráns rendező emlékeiből és a mai oroszországi tapasztalatokból ötvözte a Levél az elfelejtett Oroszországból című filmjét. A nosztalgiával és reménytelenséggel teli orosz városka olykor nevetséges megvilágításba kerül, máskor pedig a megcsontosodott, változásra nem képes orosz világ miniatűr képe lesz.
Az Astra Film Fest megteremtette annak a lehetőségét, hogy a világ idejöjjön hozzánk, és szívesen mutassa meg önmagát. A közönség számára üresen hagyott hirdetőtáblára bárki felírhatta a véleményét bármiről, ami a fesztivállal kapcsolatos. Többször is láttam a következő mondatot románul, angolul, spanyolul: Szeretném, ha minden évben megrendeznék a fesztivált. A legjobb visszajelzésként érthetjük ezt a kívánságot, hiszen már nemcsak a szakma, hanem a nézők, a közönség számára is szükségletté vált a fesztivál.
