1996-tól működik Szebenben a Vizuális Antropológiai Alapítvány (FAV – Fundaţia Antropologie Vizuală1). Tagjai dokumentumfilmeket készítenek, antropológiai kutatásokat végeznek, film- és fotógyűjteményt hoztak létre. Az alkotómunka mellett 10 éve szervezik az Astra Film Fest nemzetközi antropológiai filmfesztivált. A FAV működtetői Dumitru Budrala (alapító), Kató Csilla és Adina Vărgatu.
2004 októberében rendezitek meg a hetedik Astra Film Fest-et. Miért csak kétévenként kerül sor erre?
Ha minden évben megrendeznénk, nem tudnánk lélegezni sem, nincs kapacitás anyagi vonatkozásban. Nagyon munkaigényes az előkészítés, hiszen ipari mérető fesztivállá nőtte ki magát az Astra Film Fest. Nagyon nehezen kapunk támogatást, és nincs egy emberünk, aki a támogatásokat hajkurászni tudná, a feltételek megteremtése pedig számtalan költséggel jár együtt. Mindig reménykedünk, hogy a hatóságok végre biztosítanak egy alaptámogatást, amihez mi majd hozzápályázzuk a többit, de ez még nem történt meg.
A szebeniek mennyivel járulnak hozzá ahhoz, hogy ez a rendezvény létrejöhessen?
Az idén például a helyi források a fesztivál költségének 20%-át adják, de mindig kemény lobbi eredményeként. Helyi támogatók nélkül talán nem is tudnánk elindulni. Szeben egy fesztiválváros, de a fesztiválközönség vonatkozásában nem a helyiekre számítunk. Külön dolgozunk azon, hogy legyen közönségünk, az országon belül a társadalomtudományokat vagy filmes szakmát tanuló diákokat próbáljuk odavonzani azzal, hogy bizonyos kedvezményeket biztosítunk a számukra. Ezen kívül külföldi fiatalok, elsősorban egyetemisták is eljönnek, Lengyelországból, Magyarországról valósággal idezarándokolnak, sokan stoppal jönnek, de érkeznek Bulgáriából, Szerbiából, Moldova Köztársaságból is.
A fesztivál nemzetközi. Van-e ennek kifutópályája, kialakul-e folyamatos kapcsolat, együttműködés a résztvevőkkel?
A fesztiválunk jelen van a legfontosabb vizuális antropológiai és dokumentumfilm fesztiválok vérkeringését képező kommunikációban, a sajtóban, az e-mailes és az internetes szakmai networkökön. Mi több, egyre többen vannak olyanok, akik nézőként voltak jelen korábban, és most már úgy készítik a filmjeiket, hogy sikerüljön bejutni a mi fesztiválunk szelekciójába, és nálunk kerüljön először bemutatásra.
Antropológiai érzékenységgel készült filmek
A vizuális antropológia nagyon fiatal, alakulóban lévő tudomány, Romániában az egyedüli vizuális antropológia alapítvány Szebenben van. Miért éppen itt kapott helyet, és miért nem gyarapodnak a hasonló intézmények?
Dumitru Budrala kezdeményezte az alapítvány létrehozását, ő pedig szebeni, egyszerűen ezért alakult ott. Az országban viszont tudunk még kollégákról, akik beleásták magukat elméleti szinten ebbe a szakágba, például Bukarestben, a Paraszt Múzeumban és Kolozsváron is, de bár van kapcsolatunk velük, többnyire egyéni utakon járnak. Egyébként a tudományos kutatás, a filmkészítés és a szervezőmunka két különböző terület, majdnem ellentmondásos, mi ez utóbbit is felvállaltuk, bár eléggé terhes munka.
A FAV statútumában ott szerepel, hogy nyitott bárki számára, aki érdeklődik az adott terület iránt. Voltak-e, akik csatlakoztak hozzátok?
Igen. Voltak. Azonban rövidtávú kapcsolatok alakultak ki. A fesztivál szervezését gyakorlatilag három ember végzi. Akad mindig jó néhány önkéntes, akik nem az alapítvány tagjai, de a holdudvarába tartoznak, innen kerülnek ki a kollaboránsok is. Szebenben helyileg létezik egy mini tanítványréteg, de előbb vagy utóbb ezek többnyire külföldre emigrálnak, ők dobbantónak használják az alapítvány nyújtotta lehetőségeket. Hát mi meg nyugatiakat keresünk, akik szívesen dolgoznak velünk. Az előző fesztiváltól kezdve „intézményesítettük” is az önkéntes munkát úgy, hogy INTERNSHIP felhívást küldünk szét, és így kiváló munkatársak jelentkeznek, akik a fesztivál előkészítésében vesznek részt. 2002-ben egy francia fiú volt itt, Louis Tisne, és egy angol lány New Yorkból, Vicky Richardson. Az idén már jelentkezett egy argentin lány. Ők úgy jönnek, hogy mindent fizetnek, az útjukat, az ittlétük alatt minden költséget. Cserében tapasztalatra tesznek szert a fesztiválszervezésben, kapcsolatba kerülnek a szakma résztvevőivel, ami jól jön a CV-jükben, a szakmában való elindulásukban, és hát kaland is egy ilyen országot megismerni.
Az antropológia nézőpontjából készült film nyilvánvalóan különbözik az általában vett dokumentumfilmtől. Ez a másság hogyan körvonalazódik a ti esetetekben?
Sokszor van gondunk az antropológiai film meghatározásával. Bár a szakirodalomban is többoldalnyi meghatározást találtunk, egyikkel sem voltunk megelégedve. Hát a fesztivál kapcsán, amikor nem szakmai vitákról van szó, hanem praktikusan és közérthetően kell fogalmazni, legtöbbször kizárásos alapon körvonalazzuk ezt a dokumentumfilm műfajt: nem rekonstrukciós, nem történeti, hanem az aktuális társadalmi jelenségeket bemutató dokumentumfilm, amelynek komoly társadalom-kutatás van a hátterében, és lehetőleg minél kevesebb szerzői beavatkozással igyekszik előtárni a témát (például kommentárt, effekteket, megrendezést mellőzve). Mivel kevés olyan film van, amely kifejezetten antropológusok bevonásával készül, ezért válogatunk a dokumentumfilmekből is, és mindig találunk nagyon sok antropológiai érzékenységgel készített filmet, amelyek alkotói lehet, hogy sose hallottak az antropológiáról. Mi az olyan filmeket szeretjük, amelyeknek sikerül bemutatni (a dokumentum-filmezés legjobb eszközeivel), milyen az élet egy bizonyos életközegben, társadalmi környezetben ma, azaz ki hogyan éli meg saját életét ott, ahol van. Így kerülnek a versenybe olyan filmek, mint például a 2002-es fesztiválunkon a Duka’s Dilemma, amely a kelet-afrikai Hamar pásztorkodással foglalkozó törzsnél azt mutatja be, hogy milyen lesz az élete az első feleségnek, amikor megérkezik a fiatal második feleség. Ez egy klasszikus antropológiai terep és téma, és érdekes módon ezekből az egzotikus témájú filmekből van a legtöbb. A fesztiválunk egyik fő célja, hogy a szelekció a mai kelet- és nyugat-európai realitásokat is bemutassa. Mindkettő nagyon nehéz. A kelet-európai tematika azért, mert kevés dokumentumfilm készül, ami nem marad meg a tévériport szintjén, pedig téma lenne sok. A nyugat-európai témákból azért van kevés, mert a nyugati filmkészítők nagy része szívesebben választ egzotikus témákat. Mindig nagyon örülünk, amikor sikerül a nyugati társadalom jelenlegi életformáját bemutató filmeket találnunk, vagy ha a poszt-szocialista kelet abszurditásait látjuk filmen.
A tavalyelőtti fesztiválunkon versenyprogramba került egy vidéki francia városkában működő halkonzervgyár munkásnőinek az életérol, a munkájukkal kapcsolatos elképzelésekről szóló film: kiváló példája azoknak a filmeknek, amilyeneket mi keresünk. A látszólag unalmasnak tűnő téma igen izgalmassá válik, mihelyt a szerző a dolgok mélyére ás: melyek azok a tényezők, amelyek a fiatal francia lányt a gyárban való munka mellett marasztalják, hogyan épül fel egyáltalán, milyen értékekre alapoznak a saját önértékelésük kialakításakor, mit jelent a futószalagmunka, a szünet stb. A film természetesen interjúkra épült, de sok kiválóan fényképezett, megfigyelésre alapozott képből állt össze.
Nem a híradó botrányhíreinek divatos témáit mutatja be, és nem is akar „társadalomkritikát” megfogalmazni a munkásnők életéről, az ő világukat próbálja felépíteni úgy, ahogyan ők látják, hisz a film végkicsengése is az, hogy ezek a munkásnők meg vannak elégedve a munkájukkal, a helyükkel a világban. Mégis a fesztiválon résztvevő egyik román egyetemista lány (aki valószínű éjjel-nappal nyugatra vágyik) azt írta az „impresszió falra” ragasztható post it cédulára: „A francia munkásnőkről szóló film megnézése igencsak megemelte a morálom.” Miközben a munkásnőknek biztos, hogy tetszett a film. Mindenki annyit és úgy érti meg a filmet, amennyire képes, azonban az már egy dokumentumfilm-készítői bravúrnak számít, ha többszörös értelmezésre is alkalmas.
A fogadtatásról
Milyen jellegű szelekció létezik a témaválasztásban, a kutatási terület kijelölésében? Mi az, amire elsőként figyelni kell, mit érdemes filmre vinni?
Minden nagyon érdekes, a környező valóság bármelyik része. Nagyon sok filmtémát látunk, de egy életünk van, kevés az időnk, hogy mindarról, amiről szeretnénk, tudjunk is filmet készíteni. Aztán vannak egyéb szűrők is: nem minden téma hozzáférhető, dokumentumfilmet ma élő emberekkel készítünk, sokszor megtörténik, hogy nem szeretnék nyilvánosságra hozni a potenciális szereplők életüknek azt a részét. A hajléktalanokról azért van nagyon sok dokumentumfilm, mert elérhetőek, életük, mindennapjaik nyilvánosságban zajlanak, az újgazdagokról viszont nem igazán látni feltáró dokumentumfilmet... Aztán ott van a másik dolog: vannak divatos és kevésbé futtatott témák a finanszírozás terén, ami megint megszabhatja azt, hogy mi jöjjön létre és mi ne.
Már nyolc éve működik az alapítvány, rengeteg fesztiválon, konferencián vettetek részt. Hozott-e ez valami változást a munkátokban?
Minden fesztivál egy alkalom, hogy napirenden lehessünk az újdonságokkal, e nélkül nem lehet a szakmában létezni.
A fesztiválokon díjakat is nyertetek, most legutóbb a La drum című filmetek nyerte el a rendezői díjat a sepsiszentgyörgyi Film.dok fesztiválon. Ez mit vont maga után, ismertebbek lettek-e a filmjeitek?
Romániában bizonyos körökben nagyon rosszul fogadták a filmjeinket, azzal vádoltak, hogy szégyent hozunk az országra. Például itt van a La drum, ahol a pásztorok a kapcáikat teregetik. A filmjeink nem akarják szépíteni a valóságot, és a filmkészítésnél az „országimage” erkölcsi problémái fel sem merülnek. Azt gondolom, hogy sokat számított, hogy először a görögországi Kalamata Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon nyerte el az ezüst pálmát, azaz külföldön kaptunk díjakat, utána meg elnyertük a Bukaresti Dakino nagydíját, és ez sokat változtatott a film itthoni elfogadásában.
A La drum forgatásakor milyen koncepció vezérelt?
Dumitru Budrala, a film rendezője, producere és operatőre megpróbálta bemutatni, mit jelent a 20. század végén transzhumáló pásztorkodást folytatni itt Romániában, illetve hogyan látják a pásztorok maguk a körülöttük levő világot. Fontosnak tartotta azt, hogy a szereplőket úgy hozza közel a nézőkhöz, ahogy is viszonyul hozzájuk, azaz partnerekként kezelje, ne legyen cinikus, amint az igencsak szokás a román dokumentumfilmesek körében. Ez meglátszik például az olyan jeleneteknél, mint amikor a pásztorok a lehető legőszintébben kifakadnak: „Áldja meg az Isten azt, aki a nylont kitalálta, mert ez minket megvéd az esőtől”, vagy: „Nem értem, ezek a hátizsákos turisták miért mennek a hegyekbe, én nem tudnám elképzelni, hogy juhok nélkül, csak úgy felmenjek a hegyekbe...”
Néhány szót a FAV és a Studioul Astra Film kapcsolatáról…
Mind a FAV, mind az Astra Film Studio létrehozója és vezetője Dumitru Budrala. Az AFS a szebeni néprajzi múzeum vizuális részlegeként működik. A fesztivál szervezése a két intézmény közös munkájának az eredménye. A FAV 2002-ben a fesztivál szervezéséért megkapta a Civil Társadalom Díját a legjobb projektért a művészet és a kultúra terén.
1Az interjúban szereplő szebeni FAV (Fundaţia Antropologie Vizuală – Vizuális Antropológiai Alapítvány), bár jó barátságban vannak egymással, nem tévesztendő össze a bukaresti FAV-val (Fundaţia de Arte Vizuale – Vizuális Művészetek Alapítvány).
