Már látszik a vége: lejártak a versenyfilmek, javában zajlanak a román napok, és íme, itt egy csokor ajánló/elrettentő a maradék napokra: a francia, illetve román midlife crisis-olók mellett kétféle hosszúhajú, hagyományőrző furcsa csapatról is szó van: hippikről, valamint dákokról.
Stephane Foenkinos: Jalouse / Jealous, 2017, francia
[különleges vetítések] Jó ideje ott figyel a könyvespolcomon David Foenkinos Nathalie második élete című regénye, amiből film is készült, Audrey Tatouval a főszerepben, rendezője pedig maga az író, illetve a testvére, Stéphane Foenkinos. Az a bizonyos Nathalie – persze nem az, hanem annak a névrokona – feltűnik a szerzőpáros új filmjében is, csak egy egészen más életszakaszban. A Féltékenység Nathalie-ja elvált, változó korban lévő középosztálybeli nő, aki francia irodalmat tanít egy középiskolában, és egyszer csak azzal kell szembesülnie, hogy a környezetében mindenki megtalálta valamilyen módon a helyét az életben – őt magát leszámítva. Lánya, a tizennyolcadik életévét épphogy betöltött, gyönyörű Mathilde balerina-karrierről álmodik és meg is van hozzá a tehetsége; legjobb barátnője évtizedek óta él stabilnak és boldognak tűnő házasságban; volt férje jól megvan a nála fiatalabb, kicsit naiv, de annál kedvesebb új feleségével; és még azzal is meg kell küzdenie, hogy munkahelyén egy ambiciózus ifjú kollegina – legalábbis Nathalie percepciója szerint – veszélyezteti a státusát. A Karin Viard alakította karakterből tehát előbújik a legrosszabb énje: talajvesztettsége, öregedéstől és menopauzától való szorongása őrült féltékenységben és irigységben manifesztálódik, amit nagyjából válogatás nélkül mindenkire rázúdít, aki kapcsolatba kerül vele, legfőként a saját lányára.
A Foenkinos-fivérek filmje az a fajta keserédes, vígjátéki hangoltságú dráma, amit csak franciák tudnak elkészíteni. A nonsalansz, a különböző élethelyzetek egyszerre szomorkás és megmosolyogtató tálalása mögött felsejlik a „nagy problémákkal”, az igazán lényeges kérdésekkel való szembesülés elodázhatatlansága – sőt halványan a tragédia lehetősége is. Nathalie problémái ugyan első ránézésre specifikusak, de túl könnyű lenne azt mondani, hogy ezek a gondok tipikusan csak a negyvenes-ötvenes egyedülálló nőket érintenék: Nathalie útján, a változó kor „átmeneti” problémáin valamilyen módon mindannyiunknak végig kell mennie, a fiatalság visszavonhatatlan elvesztése fölötti gyászmunkát nem lehet megspórolni – és jobb, ha mindezt némi derűs beletörődéssel és (ön)iróniával tesszük, sugallja Stéphane és David Foenkinos filmje. (pazs)
Még vetítik: június 2., szombat, 17.00, Cinema City 3 (Gelozia).
Monica Lăzurean-Gorgan, Andrei Gorgan: Dacii liberi, 2018, román
[román filmek napjai] Decebal dák király valószínűleg legszebb álmában sem remélte, hogy uralkodása után szinte kétezer évvel őt és népét ilyen intenzitással emlegetik majd példaképként, mint ahogy Monica Lăzurean-Gorgan és Andrei Gorgan Dacii liberi című dokumentumfilmjének szereplői teszik. De ha hallaná, amit mondanak, az is lehet, hogy magára sem ismerne. A filmben egy „dák falu” lakói, régész-történészek, egy történelmi „reenactment”-tel foglalkozó csoport tagjai, „dák misztikusok”, egy erős nemzeti érzelmű tüntetészervező, a dák kultúra fővárosaként számon tartott Sarmizegetusa Regia UNESCO világörökségi helyszín adminisztrátora, illetve a dakológiai kongresszusok résztvevői szerepelnek. Mindannyian a dákokról beszélnek, a film mégis a jelenről szól.
Miközben a román akadémiai diskurzusban manapság kevésbé játszik hangsúlyos szerepet, illetve árnyalódott a dákoromán kontinuitás elmélete, az ehhez kapcsolódó folklór virágkorát éli. Főleg a hódító rómaiaknak ellenálló, saját kultúrával rendelkező dákok bizonyulnak ma is jól kiaknázható mitológiai szereplőknek. A film egymás mellett mutatja a lelkes, önjelölt hagyományápolók, illetve a körültekintőbb, higgadtabb történészek véleményét, konkrét vitát is látunk közöttük.
Megmosolyogtatnak az elképesztő elméletek, amelyek egyértelmű folytonosságot vélnek felfedezni a dák és a román nép szokásai, viselete között, jól szórakozunk a kitömött dák farkason, a dák élet esetlen visszaállítási kísérletein, amelyek végül azért fulladnak kudarcba, mert mégsem annyira kényelmes áram nélkül élni, együttérzéssel nevetünk Sarmizegetusa Regia felügyelőjén, aki elmeséli, hogy hogyan védte meg a dák romokat a kétes rituáléknak hódoló misztikusoktól. Akkor fagy csak arcunkra a mosoly, amikor a dakológiai kongresszus előadói között feltűnik egy ismerős arc, aki derűs magabiztossággal állítja, hogy a teljes emberiség Románia területéről ered, a dák királyság volt az emberi civilizáció bölcsője, és különben is, Galați város neve bizonyítja, hogy a gallok is innen származnak. Ő Gheorghe Funar, aki 12 évig volt Kolozsvár polgármestere.
Monica Lăzurean-Gorgan, aki a dokumentumfilm-rendezés mellett producer is (Chuck Norris vs. Communism, Domestic, Colivia, Nu mă atinge-mă) és Andrei Gorgan, aki Adrian Sitaru filmjeinek rendszeres vágója, amellett érvel, hogy az identitás múltban keresése elszigetel, törésvonalat képez, és valamilyen jelenbéli hiányt sejtet. A Nagy Egyesülés centenáriumának évében kihagyhatatlan film. (zse)
Még vetítik: június 1. péntek, Sapientia, 14:45 (Free Dacians).
Paul Negoescu: Povestea unui pierde-vară, 2018, román
[román filmek napjai] Csütörtök este világpremierre gyűltünk össze a Florin Piersic moziban, az Egy naplopó meséjének (Povestea unui pierde-vară) vetítésére Paul Negoescu rendezésében, akinek Két sorsjegy (Două lozuri) című vígjátéka fesztiválszenzáció és román box-office siker volt 2016-ban. Új filmjében Petru egyetemi tanár, matematikus, aki Irinával nyitott kapcsolatban él, mellékesen diáklányokat fogyaszt futószalagon, de párjának terhessége morális meghasonuláshoz vezet a 42 esztendős, életművész, de nem minden erkölcsiséget hanyagoló tanár életében, aki dilemmáit színész és író haverjaival beszéli ki délutánonként. Petru a fejlemények hatására újragondolja életét, számára szokatlanul felelősségteljes döntést hoz, amivel ugyan életének ebben a szakaszában kissé elkésett, de nincs minden veszve, ha képes lesz megváltozni.
A három haver gondtalanul grasszál Bukarest belvárosában és zöldövezeteiben, javarészt Titi Botez örökzöld slágerének tempójára, és semmi másról nem társalognak, mint Petru (Alexandru Papadopol) magánéleti gondjairól. A tanár így felszabadult, mulatságos, őszinte kritikát kap felelősségkerülő életéről, amelyben párkapcsolati gondjai és a diáklányokra gerjedő libidója egyaránt célpont. Mindettől, és attól, ahogyan Petru hol bátortalan, hol lazán hódító, hol pedig a szembenézést kerülő antihős, a film markáns woodyallen-érzetű drámává alakul át. A játékidő egyharmada magasságában az író-haver beígért, készülő regényének narrációja veszi át a hangot, amely hol meséli Petru belső vívódásait, hol alakítja a történetet. Ilyenformán az elbeszélés eklektikus, enyhén abszurd, ám lényegében céltalan felhangot is kap, és félkész, kiforratlan jellegűre vált az alkotás, amelyben a motiváció immár teljesen mellékessé, ezáltal pedig tökéletesen lényegtelenné válik. Mivel Negoescu rendezése sem feltétlenül a történetmesélésre törekszik, hanem inkább úgy dönt, hogy Petru életét ennek a kibontakozó, középszerű fikciónak rendeli alá, kezdeti súlyát is veszni hagyja, és bár felhőtlensége nem lankad, a néző érdeklődését végleg elveszíti. (fsz)
Még vetítik: június 1., szombat, Dacia mozi, 20:30 (The Story of a Summer Lover).
Terje Toomistu: Nõukogude hipid / Soviet Hippies, 2017, észt
[what's up, doc?] A Szovjet hippik egy figyelemfelkeltő cím, mivel kicsivel több, mint egy órás dokumentumfilm olyan témát dolgoz fel, amiről sokaknak eszébe sem jut, hogy egyáltalán létezett. Pedig szovjet hippik voltak, vannak, és érdemes róluk, velük beszélgetni. Terje Toomistu rendezőnő filmjében megmutatja őket: ott vannak az archív felvételeken, hosszú hajjal, a béke jelét viselve, mosolyogva, a sarló-és-kalapácsos vörös zászló vagy Lenin és Sztálin elvtárs portréja alatt. Ők is Beatles-t és Led Zeppelint hallgattak, akkor is, ha nem értették, hogy miről szól a szöveg, egyszerűen élvezték a zene lüktetését. Ópiumot és füvet szívtak, keresték a lelki egyensúlyt és szabadságra vágytak. Békés úton akartak szabadságot egy olyan totalitárius rendszerben, mely a harcos forradalmak eszméjére alapoz, s mely tudjuk jól, hogy nem tűrte az ellentmondást – akinek nem volt elég a szabadság, kiélvezhette egy-egy munkatábor vendégszeretetét. A még élő hippik mesélnek jóról és rosszról is, említenek veréseket, megerőszakolásokat, bebörtönzést, de a hangsúly nem ezen van. A megszólaltatottak szívesebben mesélnek utazásaikról a Szovjetunión belül, arról, hogy Tallintól Novoszibirszkig mindenhol találtak társakat, más szovjet hippiket.
A film nagyon izgalmas és értékes archív felvételeket, fotókat vonultat fel, melyek – amint a vetítést követő közönségtalálkozóból kiderült – szinte a véletlen szerencse folytán jutottak Toomistuhoz a több mint hat éves kutatómunka során. A korabeli filmek, illetve a még élő hippik visszaemlékezései mellett KGB-dokumentumokat is felhasználtak (mivel a volt Szovjetunió egyes országai a 2010-es évek folyamán elérhetővé tették titkosított dokumentumaikat), illetve sok korabeli jegyzetfüzet, rajzfüzet, napló részleteit is láthatjuk. Az archív felvételeken túl a films animáció részleteket is tartalmaz, melyek színes, bizarr, valóságtól elrugaszkodott világukkal sajátos hangulatot teremtenek, lelkiállapotokat, életérzéseket, a beszívott hippik vízióit igyekeznek megjeleníteni. A képi világot a nyugati zenén felnőtt fülnek különösen hangzó zene egészíti ki: a Joan Baez- vagy Bob Dylan-dallamok orosz szöveggel csendülnek fel. Ez a film akkor is izgalmas lenne, ha pocsék munka lenne, de nem csak dokumentumértéke van, hanem alkotásként is nagyszerű. (tgi)
Még vetítik: június 2., szombat, Francia intézet, 22:00 (Hipioţi sovietici).
