A Feud igazi ínyencfalat Hollywood rajongói számára: két fantasztikus színésznő alakít benne két hajdan volt, szintén fantasztikus színésznőt, akiknek a legendásan rossz kapcsolata remek jellemrajzok és színészi alakítások által vált most ki empátiát, némi nevetést és nyer egyúttal magyarázatot is.
Bette Davis (Susan Sarandon) és Joan Crawford (Jessica Lange) Hollywood aranykorában volt filmcsillag és egymás vetélytársa. Gyakran hasonlították őket egymáshoz, egyikük szépségét, másikuk tehetségét dicsérték inkább, mindketten nyertek Oscar-díjat, és – amint az FX Emmy-jelölt sorozatában is elhangzik –, minden különbözőségük ellenére annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy akár barátnők is lehetettek volna. Ha nem feszült volna közéjük az Álomgyár többnyire férfi szereplői által generált viszály, s ha nem keserítette volna meg kapcsolatukat az örök vetélkedés. Egymáshoz fűződő kapcsolatuk dinamikája, néhány erős jelenet, némi humor és egy sor, pattogó párbeszéd – s ha nincs is erős kezű rendezője a sorozatnak, az mégis magába tud szippantani.
A Viszály rövid előkészítő után belevág a két színésznő egyetlen közös filmje, a Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened to Baby Jane?, 1962) történetébe. A széria felénél jön a film utóélete, aztán egy újabb, közös munka, a Csend, csend, édes Charlotte (Hush… Hush, Sweet Charlotte, 1964), egy hasonló kaptafára tervezett film története, majd rövid, melodrámai lezárás két tönkrement sztáréletről – ennyit a sorozat szerkezetéről. A Viszály kezdetekor Davis és Crawford is a Hollywood kegyeltjei közül már kikerült, öregedő színésznők életét éli: a filmszerepekre fiatal sztárok kerestetnek – ekkor jön fel pl. a butuska, de feltűnő dekoltázzsal közlekedő Marilyn Monroe csillaga –, az idősödő tehetségekre nem írnak forgatókönyveket. A keretet mindehhez egy másik színésznőpáros, az Elfújta a szél Melanie-jaként befutott Olivia de Havilland (Catherine Zeta-Jones) és a The Blue Veil mellékszereplőjeként Oscarra jelölt Joan Blondell (Kathy Bates), egy Davisről és Crawfordról készülő, elképzelt dokumentumfilm két legfontosabb interjúalanyának a visszaemlékezései adják. Havilland és Blondell a (fiktív) interjú idején, 1978-ban nagyjából ugyanolyan korban van, mint amilyenben a viszály két főszereplője volt a Baby Jane idején, meg persze Sarandon és Jessica Lange jelenünk valóságában – s íme, létre is jött az önreflexió egy elbűvölően szövevényes, Oscar-díjas filmcsillagokat meglehetősen nagy számban tartalmazó hálója, ami nem is a főszereplőkről, hanem az egykori és a mai Hollywoodról mesél a legtöbbet.
A Baby Jane és a Csend, csend, édes Charlotte története legalább ugyanennyire a rendezőjük, Robert Aldrich sztorija is. Második vonalbelinek és tehetségtelen puhánynak tartják (főleg Jack Warner) – és valljuk be, van valami végtelenül szórakoztató azokban a jelenetekben, amikor nem a két színésznővel forgat: vagy egy westernnel kínlódik, vagy Sinatra szeszélyeivel küszködik. Kevésbé vicces, amikor a feleségével találkozik: az asszony mintha a film noir-ok „hűséges feleség” archetípusa lenne, szemben a hős életét feje tetejére állító, ezúttal két alakban is testet öltő végzetasszonya-szerűséggel. (Az idő Jack Warnert igazolta: tudjuk, hogy bár Aldrichnak sikerült később a Piszkos tizenkettővel nagyobbat dobbintania, rendezőként továbbra sem méltatták Oscar-díjra, az a film a hangmesterének köszönhetően nyerte el az áhított aranyszobrocskát – ez azonban már jóval a sorozatunk játékideje után történt, a valóságban.)
Davis, Crawford és Aldrich küzdelmei a letűnőben levő hollywoodi aranykor végéről, és általában az egész amerikai társadalom változásairól próbálnak árnyalt képet vázolni, de a többi, archetipikusan megrajzolt mellékszereplő is az átalakuló álomgyárról mesél. A vén, sznob újságírónő, Hedda még a begyepesedett múltat képviseli, de figurája jelzi az egyre nagyobb teret nyerő bulvársajtó jelenlétét is. Pauline Jameson álma az, hogy nőként filmet rendezhessen – ő ugyan korán érkezett fecskének tűnik, de a szűkszavú, csúnyácska, bevándorló házvezetőnő, Mamacita statisztikája parodisztikus formában, viszont hitelesen jelzi előre a társadalmi változásokat. A pökhendi Jack Warner – avagy Stanley Tucci – nagyjából 20 évvel fiatalabb a filmben, mint a történet idején, de ez a kevés vonással felvázolt figura a legravaszabb cselszövő és a legcinikusabb üzletember is egyben, aki magát egy egyre kopottabb fényű stúdiórendszer utolsó oszlopának tartja. Az új Hollywood az Oscar-gála kapcsán bontakozik ki a legtisztábban: az új generáció egyszerre tiszteli és szánja a leszerepelt sztárokat.
S hogy mi történt Davisszel és Crawforddal? A sorozat végkicsengése szerint Hollywood, és az azt uraló férfiak tették őket tönkre, bár az is többször megfogalmazódik, hogy „a viszályok alapja nem a kölcsönös gyűlölet, hanem a fájdalom”. S hogy mennyi igaz mindebből? Nos, bár a sorozat megálmodója és a tizenegy rész közül három rendezője Ryan Murphy készített egy négyórás interjút Bette Davisszel 1989-ben, kevéssel a színésznő halála előtt, nem dokumentumfilmet néztünk. A főbb szerepeket alakító színészek sosem találkoztak az általuk megformált színésznőkkel, a bemutatókor épp 100 éves Olivia de Havilland pedig beperelte a gyártót, amiért nem kérték ki véleményét és az engedélyét a neve használatához. Ennek ellenére a Viszály első évada fordulatos és érdekes, egy bögre kakaó mellé való szórakozás.
Murphy és a forgatókönyvírók azt ígérik, a sorozat többi évada különféle jellegű viszályokról fog mesélni, nem várható több nők közötti konfliktus. Az idén ősszel gyártásba került, All the Details című, második évadról már lehet tudni, hogy az angol Charles herceg és Diana hercegné viharos kapcsolatáról fog szólni. Ez az évad is in medias res indul majd: a két főszereplő válásának kimondásával kezdődik és Diana halálával zárul. A 10 részt (ez kettővel több, mint a Bette és Joan) várhatóan 2018-ban mutatják be.
.jpg)
