Fassbender túlméretezett zöld kabátjában hamarabb olvasztja meg a hóemberek szívét, mint a miénket. Izgalmas, de átlagos thrillert kanyarítottak Jo Nesbø regényéből, attól viszont nem kell félni, hogy idén Halloweenkor mindenki hóembernek fog öltözni.
A Hóember megfilmesítése azért volt nagy vállalás, mert nem szimplán egy híres skandináv krimi, hanem egy rendkívül népszerű sorozat egyik legsikeresebb darabja. A Michael Fassbender által alakított Harry Hole nem egy átlagos, gyárkéményként dohányzó tucatnyomozó, hanem Jo Nesbø regénysorozatának fő alakja. A norvég író immáron húsz éve ontja magából a Harry Hole-regényeket, idén márciusban jelent meg a The Thirst, amely szám szerint a tizenegyedik a sorban. A Hóember a sorozat hetedik része, a kritikusok szerint az egyik legkiforrottabb rész a Vörösbegy mellett, ráadásul maga Nesbø is ezt tartja eddigi legjobbjának: nem hiába iparkodott az Universal Pictures olyan nagyon a megfilmesítés jogának megvételével.
Épp ez adta a film legnehezebb feladatát: hogyan mutatják be Harry Hole-t? A norvég detektív az egész sorozat kulcsszereplője, egy ikonikus nyomozózseni, a modern, skandináv Sherlock. A karakter igen erős stílusjegyekkel rendelkezik: erős, sokszor kontrollálhatatlan alkoholizmusa, gyenge lábakon álló magánélete mellé briliáns elme és kitűnő szimat párosul – mindez nagyon szerethető formában. Épp ezért volt nehéz dolga a Suszter, szabó, baka, kémet is jegyző rendezőnek, Tomas Alfredsonnak: bemutatni egy olyan karaktert, akit a könyvolvasók már hat regény óta ismernek, a filmvásznon azonban még sosem tűnt fel.
Az ilyen nehéz ügyekben persze nem árt, ha van egy Michael Fassbender a háznál – az ír színész karizmája és tehetsége betonbiztos garanciát jelenthet a sikerre. A bravúr mégsem sikerült igazán: Hole valóban szimpatikus, ám kissé szájbarágósan van bemutatva: háromszor részegen kel fel random helyeken, elfelejti a nevelt fia táborát, cigizés közben pedig mellesleg megemlíti a kollégája, hogy komoly tananyag volt az egyetemen. Ebből a pár darabkából talán egy majom is összerakja, hogy Harry Hole az ügyeletes Jani a városban, Fassbender karizmája miatt valamennyire szerethető karaktert is kapunk, mégsem kerül annyira közel a nézőhőz a legendás detektív, mint ahogyan a regényekben. Fassbender saját bevallása szerint nem olvasta el a könyvet, mert a sok változtatás miatt inkább a filmhez akart kötődni, ám a többi Harry Hole-regényt igen, ezek alapján építette fel a karaktert. Alakítására nem lehet panasz, nem az ő hibája, hogy a nyomozó nem lesz hangsúlyosan szerethető karakter. Az viszont kétségtelen, hogy Fassbendernek jól áll a skandináv krimi világa, még akkor is, ha lehetetlen zöld óriáskabátokat aggatnak rá.
A történet szerint egy rejtélyes gyilkos folytat erőszakos tevékenységet Oslo havas városában, amely nagyjából abból áll, hogy megromlott házasságban élő anyák tűnnek el, és béna hóemberek épülnek az ablakok alatt. Harry Hole is kap egy hóemberes levelet, ez pedig ezekben a körökben felhívás keringőre. Aki ismeri Jo Nesbø csavarmániáját, tudja, hogy az író nem adja könnyen a gyilkost, itt is évtizedeken és vakvágányokon át próbálja sokszorosan becsapni a nézőt, nehogy bárkinek túl hamar leessen, ki építget ilyen bőszen hóembereket. Ehhez rengeteg mellékszereplő asszisztál: Rebecca Ferguson szála különösen izgalmas, de az Oscar-díjas J.K. SImmons is szépen beviszi a nézőt a susnyásba.
A gyilkos üldözése mellé Nesbø-módra kapunk némi társadalomkritikus fennhangot is – a Hóember esetében a csonka családok kérdését. A gyilkos indítéka ráadásul remekül rímel Harry Hole és exbarátnője, Rakel közötti krízisre, amely párhuzamosan bontakozik ki a vásznon. Sajnos annak ellenére, hogy két olyan remek színész játssza őket, mint Fassbender és Charlotte Gainsbourg, szinte semmi kémia nincsen a két színész között.
A Nesbø-regények sajátosságát, a roppant zsúfolt cselekményt és a szerteágazó szálakat különösen nehéz feladat megfilmesíteni: két órába kell belesűríteni a történést, először jól összegubancolni, majd mindezt kibontani. Rendesen megtornáztatja az agyat, és a végén természetesen nagy ámulások közepette összeáll a kép, mégis maradnak olyan zavaros részletek, amik érezhetően csak krimieszközként kerültek bele, és zavaró kérdőjelként hagyják el velünk a mozitermet. És erre az sem mentség, hogy Nesbø csavaros történetmostrumait nem lehetne jól filmre vinni: a 2011-es Fejvadászok például mindennemű katyvasz nélkül volt tűpontos krimi.
Végezetül pedig ott az egyik legbosszantóbb pont, a hóember-toposz. Idén ijesztgettek már minket bohócok és babák, ám ha pisztolyt tartanak a fejemhez, akkor sem tudok megrémülni egy hóembertől. Közben azt a képet is nehéz elhessegetni, ahogyan egy gyilkos, miután jól végezte a dolgát, nekiáll hógömböket görgetni. Mindezt a filmes eszközökkel sem sikerült komolyan vehetővé csiszolni, az egyetlen valóban ötletes és ijesztő képet pedig már az előzetesben ellőtték.Ehhez hozzátartozik, hogy az általános vélekedés szerint sokkal inkább egy leíró regény mélyreható emberábrázolásokkal és krimielemekkel, mint egy klasszikus értelemben vett krimi, a filmet viszont thrillerként reklámozzák, amelyben a fő parafaktor a fagyos kis figura. Reklámarcnak jó is volt a hóember, viszont nem sikerült olyan komoly misztériumot építeni köré, hogy a főgonosz komolyan vehető szignója legyen.
Skandináv krimiként megállja a helyét, hisz izgalmas és hangulatos két órával ajándékoz meg a Hóember, azonban Nesbø sikerregénye, az óriási várakozás és a nagyon kecsegtető trailer az átlagnál jóval feljebb tornázta az elvárásokat, amiket végül nem sikerült megugrani. De legalább a hóemberek szakszervezete nem fog lázadozni, amiért rossz fényben tüntetik fel őket.