„Ha tudsz valamit, ne mondd el. Ha elmondod, ne írd le. Ha leírtad, ne írd alá. Ha aláírtad, ne lepődj meg.” Daniel Sandu debütfilmjéből megtanulhatunk (a történet szemszögéből) néhány, a fentihez hasonló alapigazságot, arról hogy miként lehet tiniként egy korrupt rendszerben létezni. Többek között azt, hogy senkiben sem szabad megbízni, milyen mimikával lehet hitelesen hazudni és milyen lehetőségeink vannak arra, hogy átverjük a rendszert.
Az Un pas în urma serafimilor (magyarul: Egy lépés az angyalok mögött) címet viselő történet önéletrajzi ihletésű; hogy mennyire az, arról maga a rendező egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy egyes helyzetek annyira beleégtek az emlékezetébe, hogy nemcsak az elhangzott mondatokra emlékszik, hanem arra is, hogy ki, hol állt és milyen mimikával, hanglejtéssel beszélt. Így első nagyjátékfilmjében öt év, ortodox teológiai szemináriumban felhalmozott emlékét sűrítette össze két és fél órába.
Az már az első tíz percben kiderül, hogy a rendező nem a vallás és hit rejtelmeibe, hanem egy hazugságra, manipulációra és hatalomvágyra épülő rendszer mindennapjaiba, a hatalommal való visszaélés módozataiba és a gyerekként természetesnek vélt erkölcsi értékek megingásának folyamatába fogja nézőjét kalauzolni a tizenéves Gabriel (Ștefan Iancu) szemüvegén keresztül. (A szemüvege és sebhelye miatt engem többször is Harry Potterre emlékeztetett, hiába mondogattam magamnak, hogy ez rossz asszociáció.)
Bár azzal az előfeltevéssel ültem be a moziba, hogy lehet majd valamiféle párhuzamot vonni a cannes-i díjas A dombokon túl (După dealuri) című filmmel, hamar rá kellett jöjjek, hogy a tágabb értelemben vett tematikát kivéve nincs közük egymáshoz. Merthogy Mungiu nemcsak kritizál és bírál, hanem boncolgat és kérdez is; szembesít, de ő maga nem mond értékítéletet. Sandunál ezzel szemben minden válasz adott, a fordulatok szinte kiszámíthatók, a szereplők – annak ellenére, hogy valós emberek szolgáltak mintául a karakterek kidolgozásához és valamiféle fejlődésen keresztülmennek – sematikusak maradnak. Az Un pas în urma serafimilor így egy megszokott coming-of-age történet egy nem megszokott kontextusban; egyfajta nyolcvanas-kilencvenes évekbeli, kevéssé árnyalt Iskola a határon, ahol a határ a papnevelő intézet elzártsága és vidékisége mellett, csak azoknak a személyes határoknak a tágítására vonatkozik, amelyekkel (majdnem) mindegyik tinédzser szembesül: lázadás, feleselés, ellenszegülés, lógás, hazugság, cigizés, ivás, csajozás (vagy pasizás). És Sandu filmje azt igazolja, hogy ezek alól az sem ment fel, hogy Istennek és a lelki fejlődésnek készülsz szentelni az életed. Sőt, ennek a közegnek a visszásságai mintha épp olajat tennének a tűzre.
A hatalom (és a vele való visszaélés) legádázabb megtestesítője Ivan pap (Vlad Ivanov), aki a történet elején lelkesen hangoztatja, hogy ez az osztály lesz a legösszetartóbb, majd az események során osztályfőnökből iskolaigazgatóvá avanzsál és közben kétszínűségből, skizofrén hajlamból meg a pedagógiai érzék teljes hiányából jelesre vizsgázik (előttünk is), ám motivációját nem értjük meg igazán. De legalább szórakoztató és érdekes figura. A rendszer és az ellene való lázadás összeköti a paptanoncokat és megteremti a lehetőséget arra, hogy kialakuljon egy rendszerellenes közösség, azonban sosem tudják, hogy következő nap kitől és milyen okból kell búcsút vegyenek; sőt esetenként azt sem, hogy kiből lett áruló. Aztán az elviselhetetlenné váló helyzet és a közben emberi jogok terén emancipálódó fiúknak végül sikerül lebuktatniuk a korrupciót megtestesítő Ivan papot.
Az Un pas în urma serafimilora hollywoodi műfajfilmes sémák és a popkultúra hatása mellett elsősorban szórakoztató film, lázadásról, önkeresésről és felnövésről, ami valószínűleg sok nézőnek eszébe juttatja majd diákkori csínytevéseit és lehetőséget ad egy kis nosztalgiázásra. Amikor még szentül hitte, hogy megváltoztatja a világot.
