Az Élet az ismeretlentől való félelemről szól, viszont a nézőnek nem kell félnie semmitől, ugyanis a film minden része ismerős. Valahonnan.
A sztori például az Alienből, a látványelemek a Gravitációból és más kortárs sci-fikből, a „szörny” pedig a 90-es évek eleji gagyi grafikájú számítógépes játékokból. Ráadásul mindezt úgy, hogy Ridley Scott pont az idén folytatja az egyébként is kifulladó Alien-franchise-ot egy filmmel (s ezen a ponton már nem érdemes vesződni, hogy sequel avagy prequel lesz az: tökmindegy). De akkor mi értelme van az egésznek?
Egy maréknyi űrhajós (egész pontosan hat, de csak azért, hogy ne legyen épp hét) vesztegel a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén, és a Marsról visszahozott mintákat vizsgálgatják. Az egyik földdarabban egy egysejtűre bukkannak, ami, mitadisten, nőni kezd. Csak közben jönnek rá, hogy egysejtű létére igencsak fejlett, intelligens, és, hát, veszélyes. Folytassam a cselekményleírást?
Namostmár, lehetne azt mondani, hogy hommage, de egy hommage nem ilyen. Egy hommage-ban nem a sztorit hasznosítják újra, hanem ha nem is rajongással, de legalább értelmesen idézik meg az eredeti alkotás egyes aspektusait. Szereplőket, vizuális elemeket, akár zenét. Bármit. A Életben viszont csak azt követhetjük végig (zavarbaejtően tisztán), hogy miképp roncsolta a kétezres években talán már visszafordíthatatlanul elharapózott CGI-jelenség – és általában a digitális, „áh, majd utómunkában megoldják a srácok”-típusú megoldások – a műfajiságot, a filmélményt. A nyolcadik utas még egy tökéletesre tervezett, jól kitalált szörnyeteg volt (tény, hogy a zseniális H. R. Giger szülte meg), amit fizikailag is megépítettek, így aztán nemcsak igazi fény tudott megcsillanni krómozott fején, hanem a színész is tudta, látta, hogy mivel lép interakcióba. Ezzel szemben az Élet monstruma egy valószerűtlenül odarajzolt medúzacsápként kezdi, majd egy óriási, polipszerű saláta lesz belőle – vagy salátaszerű polip, de mindegy is, mert rettentő gagyin néz ki.
Pedig az alkotás többi eleme egyáltalán nem B-filmes: az űrhajó rendesen meg van dizájnolva, a szereplőgárda illusztris (hálistennek Ryan Reynoldsot ölik ki a cselekményből a leghamarabb), s a film elején még valamit megpróbálnak megfogalmazni (kicsit nyögvenyelősen ugyan, de mégiscsak) az űrkutatómunka fontosságáról, annak a nagyközönség felé kommunikálhatóságáról stb. Még azt is izgin lehetne kommentálni, hogy az alkotók túl tudtak lépni az újrahűlő hidegháborús hangulaton, és fontosnak tartották egy fedélzetre zárni amerikait, oroszt, britet és japánt, pedig elvileg nincs közös fenyegetés. Vagy a nemi szerepek és/vagy „nemzeti” karakterisztikák változását vagy épp ugyanolyannak maradását az űrben. Vagy azt, hogy az ismeretlen iránt érzett kíváncsiság mikor bukik át félelembe (és az ismeretlen akkor most lehet bármi vagy bárki, migránstól kezdve egy új gyümölcsig a helyi „aprózár” polcain). De látszólag a film sem igényli hogy alaposabban elgondolkozzanak rajta: Daniel Espinosa rendező is megelégszik azzal, hogy klasszikus thrillerirányba terelje a sztorit, idő elleni versenyfutásokkal és jump scare-ekkel tűzdelve az egészet.
Úgyhogy ha már újranéztük az összes Alient, sőt, még valahogy a Prométheuszt is legyúrtuk a torkunkon, de mégsem bírjuk május közepéig, akkor egye fene, elpallhatunk egy mozijegynyit erre, mert elaludni éppenséggel nem fogunk – de ha igazi ínyencséget akarunk, akkor inkább nézzük meg a kitűnő Az Androméda-törzset a bölcs Robert Wise-től.
