46. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál – 2017. január 25. – február 5. 46. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál – 2017. január 25. – február 5.

A bolygó fesztivál

46. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál – 2017. január 25. – február 5.

Pár ezer kilométerről nézve, szokatlanul késő visszajelzések és a fesztivál kezdete előtt relatív kevés információ birtokában kételkedve keltem útra a 46. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál felé. Szerencsére a kételyek a helyszínen eloszlottak. Egyértelművé vált, hogy meg kellett szorítani a szíjat, viszont a Bero Beyer, az új igazgató által vezetett csapat sikeresen megtartotta a fesztivál színvonalát.

Kevesebb film került a válogatásba, nincsen már minden nap többnyelvű sokoldalas Daily Tiger és a legtöbb katalógus és lista inkább csak digitális változatában létezett, viszont a válogatás és az események központjában továbbra is a fiatal tehetségek, az újítások és a vizuális művészetek gazdagsága van.

Fontos, hogy milyen politikai és szociális változások történnek a világban és ezeket a különböző alkotók és filmes összeállítások jól tükrözik. Elég csak az idei válogatásokra tekinteni: a Perspectives (Perspektívák) arról beszél, hogy hogyan nő a távolság a különböző társadalmi rétegek között és hogyan alakulnak ki különböző, egymással sokszor ellentétes csoportok egy országon vagy egy közösségen belül; a Band Apart formabontó és olykor anarchista valóságokat követi figyelemmel, miközben a Black Rebels (Fekete forradalmárok) és a Picture Palestine (Palesztina Képekben) a kisebbségek és a gyengék melletti elköteleződést hangsúlyozza. Úgy tűnik, hogy a holland közönség teljesen magáének érzi ezt az összeállítást, a népszerűségi toplistán nem egyszer tűnt fel Jakob Preuss dokumentumfilmje, Als Paul über das Meer kam (Amikor Paul átkelt a tengeren), ami egy kameruni menekült életét követi soron a marokkói táboroktól a németországi letelepedési kísérletekig.

A szakmabeliek számára szervezett privát vetítésekből sokkal kevesebb volt mint a korábbi években, de amíg a nyilvános vetítésekre is bejuthatnak a filmesek és a sajtó, addig nem zavaró, különösképp, hogy a műhelyek és a koprodukciókat segítő találkozók és előadások száma nőni látszik. Idén olyan rendezők tisztelték meg a jelenlétükkel a fesztivál látogatóit mint Andrea Arnold, Olivier Assayas, Barry Jenkins és Tarr Béla, de kisebb paradicsomnak számított a filmes esszék rajongóinak is az idei kiadás, mert Mark Rappaport és Kevin B. Lee is bemutatták a legújabb filmes esszéiket.

Kevesebb a film, de még mindig sokkal több mint, amit egy ember meg tudna nézni egy hét alatt. A számtalan rendezvény, kiállítás, közönségtalálkozó és előadás valahogy azt az érzést keltette, hogy nem összement a fesztivál, hanem egyre nagyobb hangsúlyt fektet kiegészítő eseményekre, valahogy a hangsúlyok tolódtak más irányba. A film mint mozifilm megmaradt főattrakció gyanánt, de a mozgókép sokszor kiállítás tárgya vagy bónusz élmény a fesztivál által megjelölt vonat egyes vagonjain, ahol az utasok kakast ropogtatnak és rövidfilmeket néznek a válogatásból; a szakmabeliek már nem kell a videotékában üljenek reggeltől estig – bárki akinek érvényes akkreditációja van, a fesztivál ideje alatt Hollandiában bárhonnan hozzáférhet a filmes gyűjteményhez egy fesztiválos felhasználónévvel és jelszóval. A mozifilmet se mindegy, hogy hogyan értelmezzük, a Hivos Tiger versenyprogram majdnem minden egyes filmje feszegeti a hagyományos formákat és a valóság és a film összehatásáról szól.

A fődíj nyertese, Sanar Kumar Sasidharan Sexy Durga című nagyjátékfilmjében másodlagos a cselekmény; egy dél-indiai, Durga istennőnek szentelt ünnep alkalmával készített felvételek váltakoznak egy szökésben levő pár útjának képeivel. Nem mondják ki hangosan a filmben, de veszélyes egy szerelmes párnak nyilvánosságban mutatkoznia, nyilvános megvetésnek, de akár testi bántalomnak is az áldozatai lehetnek. Nem is kell mondani, érződik, hogy a fiatal férfi és a lány majdhogynem menekül. Látszólag nem üldözi őket senki, de egy rendőrrel való találkozás vagy egy indiszkrét kérdés a sofőr részéről elég, hogy szökni probáljanak az utasok. A zsűri különdíját nyert Rey (Király) legendákat kutat és egy francia vidéki jogászt idéz meg, Orélie-Antoine des Tounenst, aki útra kelt a 19. század közepe táján, hogy megalapítsa a királyságát Dél Amerikában, Patagónia környékén. A történelem szerint a helyi törzsek meg is választották vezérükként, viszont a királyt elfogták a csilei hatóságok és sokáig vallatták, majdnem halálra ítélték, aztán mégis inkább csak száműzték. Végső soron a történelem csak ürügy, Niles Atallah, a film rendezője sokkal inkább azzal foglalkozott, hogyan hozzon létre minél több réteget és hogyan utaljon a történelem sokértelműségére. A 35 mm-es, 16 mm-es és 8 mm-es felvételeket a szó szoros értelmében elásta és „régiesítette”, majd a vágószobában, digitális anyagokkal olyan filmet állított össze, ami álomszerű, szép és a filmmel mint anyaggal is mélyremenően foglalkozik. A Rey költői világához sok film rokonítható az idei rotterdami felhozatalból, talán a realista trend ellenpontjaként. Az egyik lenyűgőző példa minden bizonnyal a Mimosas, Oliver Laxe filmje, ami tavaly megnyerte Cannes-ban a Semaine de la critique díját. Sokan próbálták meghatározni, de valahol a „szufi western” és a „keleti western” között elvesztek a kísérletező kritikusok. Annyi biztos, hogy lélegzetelállító hegyes tájakon történő beavatás története, de nincsenek tirádás beszédek, se megható zene. A film ritmusból és fényből építkezik és így százszor erőteljesebb mint hasonló tematikájú hatásvadász társai.

Pedro Aguilera versenyfilmje, a Demonios tus ojos is valahol a klasszikus tragédia és a filmes közeget kutató alkotások közé esik. Egy filmrendező története, aki, miután a kishúgát felfedezi egy amatőr pornós honlapon, megszállottan követni kezdi és rejtett kamerákkal figyeli meg. A történet fordulópontját végül az határozza meg, hogy a lány mihez kezd mikor megtudja, hogy a kiskorától csodált bátyja folyamatosan szemmel tartja őt. A kamera nem csak a voyeurizmus kifejezője a filmben, hanem felvállalt provokáció és így tökéletesen illeszkedik egy olyan filmsorozatba, ahol a film a végtelen kísérletek tárháza. 

A merész válogatásban megtalálja helyét Gastón Solnicki argentin filmrendező Kékszakállú-adaptációja is, ami Bartók Béla operáját használja kiindulópontként, de kísérőzeneként is, hogy ellenpontozza a szereplői eseménytelennek tűnő életét. Burokban nevelkedtek és úgy tűnik, hogy távol tartották magukat a nehéz döntések meghozatalától vagy bármi változástól. Csak élnek egyik napról a másikra, ahogy Kékszakállú feleségei.

Ezt a címet leszámítva nehéz lett volna sok Magyarországról és Romániából származó filmet találni a fesztiválkatalógusban. Az újdponságok közül egy-két rövidfilm bekerült a válogatásba, például Adrian Silișteanu Scris/Nescris című tragikomikus története egy roma családról és egy újszülött bejegyzéséről vagy Varga Noémi A legvidámabb barakk, ami a rendezőnő nagymamájának történetéből ihletődött.

Ettől eltekintve a nagyrészt Cannes-ból (és egyéb neves fesztiválokból) halászott Limelight-ba sorolt sikerfilmek között tűnt fel Bogdan Mirica Câini című thrillere vagy Cristi Puiutól a Sieranevada. A népszerű film persze tág kategória Rotterdamban; amint említettem, belefér egy emberjogi témákkal foglalkozó dokumentumfilm is, de ugyanígy értékelhetik Ben Wheatley legújabb fekete vígjátékát, a Free Fire-t, amiben egy nyugodtnak indult fegyvervásárlás kisebb vérengzésbe torkollik, Jim Jarmusch hétköznapokról szóló költeményét, a Patersont vagy a Michael Kohlhaasról ismert Arnaud des Pallières drámáját, az Orpheline-t, ami egy nő sorsát meséli el több színésznő előadásában.

A nagy különbségek ellenére ezek mind népszerű filmnek számítanak – talán a fesztivállal együtt tanulta meg a közönség ízlelni őket.  És ez az a közönség, akire évről évre inkább alapoz a fesztivál különböző hűségprogramokon keresztül. Itt találkozik a filmes ipar és a nézők és kiegészítik egymást. Hosszú távon ennek van értelme, egész évben erre a közönségre számíthatnak a forgalmazók, akik ezt az alkalmat választják filmjeik bemutatója és előbemutatójaként, ugyanakkor a fesztivál legjobb barátai azok az emberek, akik rendszeresen járnak moziba filmet nézni és akik szívesen térnek majd vissza jövőre is. Mert a filmeknek úgy van értelme, ha látják őket.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Friss film és sorozat