Mire lejárt a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál 42. kiadása vasárnap este, minden bizonnyal az egész város tudta már, hogyan is néz ki egy forgatókönyv. Ha bárki is film nélkül maradt január 23. és február 3-a között, az magára vessen, mert 22 moziteremben reggeltől estig öt kontinens filmjeit követhette nyomon a nagyérdemű.
Nekem öt nap alatt annyira volt időm, hogy megnézzek 22 filmet és elbeszélgethessek Olivier Gourmet-vel, a Dardenne fivérek fétis-színészével, aki a legújabb filmjét mutatta be Rotterdamban, valamint Hideo Nakataval, a Ringu és a Sötét víz rendezőjével, aki újabb horrorfilmmel riasztgatta a közönséget. De más neves rendezők és alkotások is mgetisztelték idén a rendezvényt: Bernardo Bertolucci Én és te (Io e te) című filmje nagy népszerűségnek örvendett, akárcsak a fesztivál zárófilmje, Park Chan-wook első angol nyelvű nagyjátékfilmje, a Stoker, vagy a The Master Paul Thomas Andersontól, aminek minden vetítése telt házzal zajlott.
Miközben a hivatalos versenyprogram, az új generációs filmesek, a befutott rendezők és a speciális válogatások kínálata között válogattam, próbáltam szem előtt tartani, mind a népszerű alkotásokat, mind azokat, amelyek fontosak a mi régiónk szempontjából is. Így fedeztem fel, hogy Tóth Orsi a Csendesek (Silent Ones) című holland–magyar koprodukció főszereplője, hogy Cristi Puiu Trois exercises d’interpretationja (Három értelmezési gyakorlat) itt ünnepli a nemzetközi bemutatóját, hogy Alexandra Gulea elkészítette dokumentumfilmjei után az első fikciós nagyjátékfilmjét, a Matei copil minert, hogy Pálfi Györgynek alkalma nyílik a holland közönségnek is levetíteni Final Cut – Hölgyeim és uraim című montázsfilmjét, és Prikler Mátyás is bemutatja első nagyjátékfilmjét, a Köszönöm, jólt.
Már első nap meglepődve vettem észre, hogy a Csendesek fiatal holland rendezőnőjére, Ricky Reijnekere igazán hatott Mundruczó Kornél stílusa. Egy fiatal nő megmenekül egy autóbalesetből és haláli csendre ébred. Elkezdi a második életét. Dolgozik és megpróbálja maga mögött hagyni a fájdalmas emlékeit. Azzal az érzéssel jöttem ki a vetítésről, hogy Tóth Orsit megpróbálták egy olyan szerepbe osztani, amilyenben láttuk már – csendes, hosszú felvételek, amelyeket a monológok töltenek fel értelemmel. Lírai esszéfilm, ami végtelen szomorúságra és kényszerhelyzetekre kárhoztatja női főszereplőjét. Pohárnok Gergely képei szép hangulatot teremtenek és jól kiegészítik Tóth Orsi hangját és történetét.
A többi versenyfilmben is gyakran kerülnek előtérbe női főszereplők. A thai Visra Vichit Vadakan egy fikciós és dokumentumfilmes elemeket keverő műben meséli el egy bangkoki konzumlány életét. Vidékről, a gumifa- és rizsültetvényekről kerül fel a nagyvárosba, hogy megkeresse a megélhetésre valóját, amiből majd a családját is segíti lehetőségei szerint. Ezt a történetet már sokan elmondták sokféleképpen és a show-szerű karaoke-énekléseket leszámítva kevés meglepetést tartogatott a számomra. A legizgalmasabb női szerepet felmutató versenyfilm a Hivos Tiger Awards Competition egyik fődíját is elnyerte, és ez a Soldate Jeanette (Jeanette katona), amit az osztrák Daniel Hoesl rendezett. A történet középpontjában Fanni áll, a valaha sikeres üzletasszony, egy ugyancsak jómódú férfi volt élettársa, akit kilakoltatnak lakásából és megfosztanak mindenétől. Nagy összegeket sikkaszt barátnőktől (hogy a pénzt utólag elégesse) és tagadja, hogy csődbe jutott, majd megszökik a hegyekbe és egy állatfarmon folytatja életét; itt barátságot köt egy fiatal kolléganővel, aki nem igazán boldogul az életben. Egyik napról a másikra igyekeznek felderíteni, hogymit is jelenthet az ő számukra a mának élni. Több váratlan fordulat tarkítja a cselekményt, és a főszereplőnő még a film elején Godard Éli az életét című filmjét nézi a moziban – illetve inkább alussza végig pont azt a jelenetet, amelyben Anna Karina moziban ül és megkönnyezi Szent Johanna vértanúságát. Fannira nem jellemző sem az érzelgősség, sem a vértanúság, és ha már godard-i szerepkörrel lehetne aznosítani, az inkább a Kifulladásig-hoz állna közel. De ez a film talán épp abban egyedi, hogy újfajta női szereplőt hoz létre, aki önállóan boldogul.
Még két nőről kell szólnom, ha már így elkezdtem a felsorolást – ha már úgy alakult, hogy a közönség és a zsűri kegyeit egyaránt a nők nyerték el. Az egyik a Goncourt-díjas író, Atiq Rahimi filmes debütjének, a The Patience Stone (Syngué Sabour) című filmnek a főszereplője, akit az iráni Golshifteh Farahani játszik (őt még Asghar Farhadi Mindent Ellyről-jében csodáltam meg). Ezúttal egy olyan afgán asszonyt játszik, akinek a férje kómában fekszik. Miközben a férfit ápolja, elmeséli neki az egész életét, újraél jeleneteket és életében először őszintén beszél hozzá. Egyszerre rajzolódik ki ennek az érzékeny nőnek és az őt elnyomó társadalomnak a megható portréja.
Az utolsó női szereplő, akir felhívnám a figyelmet, még fel sem nőtt, de már közönségkedvenc, több díjat is nyert, és a Wadjda című film címszereplője: egy tíz éves kislány mindent megtesz, hogy megszerezzen egy szép zöld biciklit, de az anyukája ellenveti, hogy nem illedelmes lányoknak való szabadidős tevékenység a biciklizés. Wadjda innentől kezdve alig várja, hogy édesanyját más problémák kössék le, és ő megvalósíthassa az álmát. A rendezőnő, Haifaa Al Mansour az első női filmrendező Szaúd-Arábiában és ezáltal nemcsak a főszereplő kislány, hanem ő maga is felkeltette az érdeklődést az első fesztiválszereplésük óta, ami Velencében volt.
Bernardo Bertolucci Io e teje kevésbé meglepő, újból tinédzserekre összpontosít. Nem meglepő és csalódást sem okoz. Ehhez képest Manoel de Oliveira még most, 104 évesen is két filmmel jelentkezett a fesztiválon, az egyik, a Gebo és az árnyék (Gebo e a sombra) egy Franciaországban forgatott színpadias dráma, amelyben olyan nagy nevű színészekkel dolgozott együtt, mint Jeanne Moreau, Michael Lonsdale és Claudia Cardinale. A másik egy rövidfilm, ami Guimarães városával kapcsolatos, ami 2012-ben Európa kulturális fővárosa volt és négy rendező készített erre az alkalomra a Történelmi központ (Centro histórico) cím alá rendezve kisfilmet: Aki Kaurismäki, Pedro Costa, Victor Eríce és Manoel de Oliveira. Kis mestermű, amit bárkinek ajánlanék figyelmébe, különösképp Kaurismäki kocsmárosportréját és Eríce helyi szövőgyárról szóló érzelmes dokumentumfilmjét.
Borzongani is volt elég alkalom, annak ellenére, hogy Park Chan-wook zárófilmes vetítésén már nem lehettem ott. Láthattam Hideo Nakata The Complexét, ami klasszikus japán horrorfilm, visszatérő gyerekszellemekkel, falakat kaparászó halottakkal, sok víz- és tűzelemmel. A műfaj kedvelői minden bizonnyal örvendeni fognak ennek a visszatérésnek.
Kevésbé szokványos zombifilm is tarkította a versenyfilmes listát: Sebastián Hofmann sokat emlegetett Halley-ja.
Egy 360 oldalas katalógus és majdnem 30 vetítőterem fájdalmas szelekcióra kötelezi a filmnéző szakmabelieket.Viszont a rotterdami filmfesztiválon több párhuzamos vonalon futnak az események. A számtalan nagyközönségnek szánt vetítésen túl rendezők, producerek és filmforgalmazók találkoznak, hogy megbeszéljék a Cinemart filmes piacon, ki milyen projektet támogat, mennyivel lehet hozzájárulni egy forgatáshoz és merre kereshetnének tovább partnereket az alkotók a filmjük elkészítéséhez. Ebből a célból érkezett Hollandiába például Radu Jude filmrendező (Mindenki a mennybe megy, A legboldogabb lány a világon) és producere, Ada Solomon. Az Aferim!-et 2014-ben szeretnék leforgatni és Judenek ez lenne az első kosztümös filmje, ami a 19. századi Romániában játszódna, a roma rabszolgatartás idején.
Ez már a jövő zenéje, de ha elkészül ez a film is, eggyel több oka lesz a romániai és magyarországi rendezőknek és producereknek is ellátogatniuk egy olyan fesztiválra, amely összeköti számukra a kellemest a hasznossal. Nekem pedig egy okkal több lesz, visszatérni a filmtigris birodalmába.
A 42. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál győztesei
Hivatalos versenyprogram:
- Hivos Tiger Awards: My Dog Killer (Môj pes Killer), r. Mira Fornay, Soldate Jeannette (Soldier Jane), r. Daniel Hoesl, és Fat Shaker, r. Mohammad Shirvani.
- NETPAC-díj: What They Don't Talk About When They Talk About Love (Yang tidak dibicarakan ketika membicarakan cinta), r. Mouly Surya
- FIPRESCI-díj: The Fifth Gospel of Kaspar Hauser, r. Alberto Gracia
- KNF-díj: Il futuro, r. Alicia Scherson
- Big Screen Award: Bellas mariposas, r. Salvatore Mereu
Közönségdíjak:
- Dioraphte Díj: Wadjda, r. Haifaa Al Mansour
- UPC-közönségdíj: Matterhorn, r. Diederik Ebbinge.
