Közhelynek számít képregényes körökben, hogy a DC karakterei rendszeresen apa-komplexusokkal küzdenek: Batman és Superman is korán megárvult, aztán egész szuperkarrierje során apjának nyomdokain akar haladni. A legújabb DC-filmen azonban nem csak a sztori szintjén érződik az elődök görcsös utánzása: a Marvel aranytojásokat tojó tyúkjai, a Bosszúállók sikerét látva a konkurens stúdió is úgy döntött, ideje hadba állítani az Igazság Ligájának tagjait, és szembeszállni a Marvel egyeduralmával, de elvonatkoztani, egyedi tartalommal feltölteni saját szupercsapatukat nem sikerült.
Pedig a „két bosszúállót egy csapásra” technikát követve, egyszerre szerették volna a néhány éve megjelent első Bosszúállók-film és a még meg sem jelent, harmadik Amerika Kapitány (Polgárháború) elemeit felsorakoztatni: több szuperhős osztozik a film játékidején, a két „jó” főszereplő között pedig nézeteltérés támad, amelynek köszönhetően a gonosz helyett egymást csépelik a film nagyrészében. Az elgondolás nem volt rossz, és tényleg lehet drámát csempészni a két hős perpatvarába, és azt is mondhatjuk, fájdalmas azt nézni, ahogy a „jók” bizonyos okok miatt nem szeretik egymást annyira, amennyire a néző őket.
Csakhogy a Marvelnek rendelkezésére állt (jó)néhány film, hogy legyen időnk megismerkedni az egyes karakterekkel, és csak öt történet után eresztették őket egymásnak, így pedig az egykori barátokból ellenséggé váló hősökkel együtt lehet érezni, a dráma pedig valahonnan innen fakad. A Batman Superman ellen ezzel elentétben mindössze egy filmmel készült erre (Az Acélember), amin ráadásul teljesen érződik (a Marvel-univerzumbéli „előzményfilmekkel” ellentétben), hogy nem erre tervezték.
És szó se róla, egészen okos húzással kötötték végül össze az első Cavill-féle Superman-film történetét az Igazság hajnalával, a végső csata eseményeit ezúttal a véletlenül épp Metropolisban tartózkodó Bruce Wayne szemléli, akinek az egyik cégépülete is az áldozatává válik Superman és a kriptoni Zod közötti epikus méretű csatározásnak. A földön ragadt köpenyes igazságosztónak pedig szuperszálkaként szúrja a szemét a szupererővel felruházott idegen, aki észre sem veszi, hogy a világ megmentésén fáradozva emberek tucatjai halnak meg a romok alatt.
És ahogy a közmondás tartja: másokéban a szálkát, magáéban a gerendát se: talán a legproblémásabb része az Igazság hajnalának, hogy Batman legalább annyi „gonosz” embert öl meg a film során, mint amennyi Superman harcának melléktermékeként a romok között ragad. Superman pedig pont ezért kezd el szintén vadászni a Denevéremberre, éppen ezért a hangzatos(nak szánt) szpícsek teljességgel hiteltelenné válnak a két főszereplő szájából, ezek után nem is meglepő, hogy mindössze egy szónak kell elhangoznia, és a két köpenyes fickó életreszóló barátságot köt. S persze, ez az egymásraborulás talán senkit nem lep meg igazán, kivéve a film nézőit: két, a film másfél órája alatt egymás ellen áskálódó szereplő nagyjából egy perc leforgása alatt legjobb haver lesz, a néző meg csak pislog, hogy akkor itt ki utált kit?
Némiképp ironikus módon a legpozitívabb része a Batman Superman ellennek a Csodanő (Wonder Woman). Gal Gadot-ra mintha csak ráöntötték volna a tóga-bikinit, de talán civilben is az övéi a film legkellemesebb jelenetei. Az szinte mellékes, hogy ez abban merül ki, hogy egész film alatt tévéből követi a két szuperfickó ténykedését, és csak fájdalmasan rövid ideig, az utolsó csatában bukkan fel igazán, akkor viszont szinte lemossa a színről a két álprédikátor-hőst és a (szerintem vészesen hamar elpuffogatott – Superman legnagyobb ellenfeléről beszélünk, talán okosabb lett volna egy későbbi filmre tartogatni) Végítélet (Doomsday) nevű mutánst.
A legnagyobb aggodalom talán az új Denevérembert alakító színész személyét övezte, azonban ezeket a félelmeket el lehet hessegtetni, Ben Affleckre sokkal jobban illik a denevérruha, mint mondjuk George Clooney-ra vagy Val Kilmerre annak idején, és csak azért nem lett az eddigi legjobb Batman (és főleg Bruce Wayne), mert ez a film nem róla szól, és egyáltalán nem kap lehetőséget, hogy megmutassa, mire képes egyedül, de a kíváncsiságot még így is felkelti.
És talán itt mutatkozik meg leginkább, mi a problémája a Batman Superman ellennek: sokkal szívesebben néznénk Csodanőt, Batmant, de még talán Supermant is szólóban, és úgy általában, a film közben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen más filmet néznék ehelyett szívesen, mert bármelyik részét is nézzük, van alternatíva: ütős, vicces, beszólogatós szupercsapatra vágysz? Ott vannak (az egyre gyarapodó létszámú) Bosszúállók, és távoli rokoniaik, a Galaxis őrzői. Netán olyan Zack Snyder rendezte képregényfilmet, amely a társadalomból kiutasított szuperhősök életét dolgozza fel? Watchmen. Jó Batman-filmet? Nolan triógiája. Jó Superman-filmet? Na jó, ebben nem igazán tudok segíteni (még a Christopher Reeve-féle sorozat darabjai is megmosolyogtatóak helyenként, más helyeken meg egészen nevetségesek – Superman visszaforgatja a Földet, és ezáltal az idő kerekekét rögtön a jónak tartott első részben), bár az Igazság hajnalának előzményefilmje, Az Acélember már nem volt rossz, és mindenképpen élvezhetőbb, mint az Igazság hajnala.
A DC-nek tehát nem sikerült elődei nyomába érnie, bármennyire is próbálkozik a Marvel által lefektetett recept komolykodós, sötétebb, DC-s verziójával, hiába próbálta először lelőni a „Hős vs. Hős” felépítést, az egész filmen érződik egy olyasfajta elsietett görcsösség, ami szerethetetlenné teszi a karaktereket és a megmentésre váró világukat is. Előrelépnie nem sikerült ezzel a filmmel a műfajnak, ugyanakkor nem reménytelen a helyzet, fellebbenti a lehetőségét néhány izgalmas szolófilmnek (a Csodanő következik, készül az Affleck által rendezett és alakított önálló Batman). Addig pedig hátha levetkőzi a DC hőseivel együtt az apakomplexusait.
