Egész héten kajáról, mozifilmekről és tévésorozatokról beszéltünk. Kimaradt egy három évadot megért sorozat, amelynek hatása egyértelműen az étel milyenségében rejlik. A Hannibal egyenlőségjelet tesz az étel, a bűn és a művészet fogalma közé.
A Hannibal ihletforrása vállaltan Jonathan Demme 1991-ben rendezett, öt Oscar-díjjal jutalmazott thrillere, A bárányok hallgatnak. A filmet később újraszabták, készült hozzá prequel és sequel is, és az alapok alapját se felejtsük: az FBI-ügynök és a Hannibal Lecter nevű zseniális pszichopata közös játékát Michael Mann adaptálta meg először 1986-ban Embervadász (Manhunter) címmel. A Hannibal című tévésorozat egy azok közül, amelyek az utóbbi években egy-egy legendás mozit melegítettek újra, több-kevesebb sikerrel – gondoljunk csak a Psychóból lett Bates Motelre, a zseniális Fargóra, a Batman-filmeket újramelegítő Gothamra, de folytathatnánk a sort az Alkonyattól pirkadatiggal (From Dusk Till Dawn) vagy az Gonosz halottak (Evil Dead)-szériát folytató Ash vs. Evil Deaddel.
Érdekes játék lenne összevetni a 2013 és 2015 között három évadot megért Hannibált az előzményfilm(ek)kel, hiszen rengeteg benne a hű idézet és az újragondolt is – pl. A bárányok hallgatnak legemlékezetesebb jelenetei, a pszichológusnő (Jodie Foster) ül az „intelligens pszichopata” (Anthony Hopkins) ketrece előtt felállításban több szereplő is megfordul, különböző motivációktól vezérelve, a rácsok különböző oldalain –, és mert két iszonyú erős Hannibál-figurát látunk: bizton állíthatjuk, hogy ha Anthony Hopkinsszal azért szakított Martha Stewart, mert Hannibal Lectert látta benne, a nem kevésbé hátborzongatóan erős Mads Mikkelsen is számíthat valami hasonló meglepetésre. Most viszont összpontosítsunk az elmúlt egy hét szellemében a kajára: a mi új Hannibálunk is igazi ínyenc mesterszakács, aki látványosnál látványosabb fogásokat tálal vacsoravendégei elé – mindig azzal a bizonyos titkos összetevővel.
A Hannibal kétségtelenül az erős gyomrúak tévésorozata, talán még inkább az, mint a szintén sorozatgyilkost középpontba állító Dexter. Ha vannak pillanatok, amelyekben a nejlonlepedőit gondosan teregető Dexterrel, horribile dictu, azonosulni is tud a néző, Hannibal doktorral garantáltan nem fog, ennek pedig az a magyarázata, hogy az alkotóknak sikerül két alapvetően pozitív, hétköznapi értéket – a művészetet és az ételt – a visszajára fordítaniuk, és hatalmas negatív előjelet betonozniuk elé.
A széria első pillanataitól kezdve kényelmetlen és rendkívül nyugtalanító, a különös gyilkossági ügyekben az FBI-t segítő két pszichológus közös játszmáját figyelni. Egyrészt ott a mindig kialvatlan szemű, autizmus és Asperger-szindróma jeleit mutató Will Graham (Hugh Dancy), akinek remegő lelkéhez szuperképesség tapad: médiumként képes visszapörgetni az eseményeket a gyilkosságok helyszínén, belehelyezkedni az elkövetőjük szemszögébe és belelátni annak motivációiba (ám az életmentő látomások ára az örökös gyötrelem és félelem). Másrészt ott a zseniális Mads Mikkelsen figurája, a rideg, kimért pszichiáter, az emberi lélekkel titokban gerinctelen módon kísérletező agyturkász, akit igen beszédes módon Hannibal Lecternek hívnak. Már a pilot meggyőz arról, hogy a névről alakotott asszociációink tökéletesen helyesek, és övé lesz a legnagyobb titok a filmben: gourmand vacsoráihoz emberhúst és zsigereket készít meg, s azokat pazar eleganciával tálalja. A két első „finom fogás” döbbenete után a néző már egy szimpla tojásrántottára is gyanakodva néz, úgyhogy hiába próbál tudatos és távolságtartó maradni: a film egyszerűen beszippantja és gyötri tovább, nem engedi szabadulni attól a bizonyos kényelmetlenségérzéstől, amit a kannibalizmus tudata provokál.
Ne felejtsük: nem csak egy kannibál van a Hannibalban. Az egyik – elég hamar kinyírt – sorozatgyilkos megfogalmazza a széria egyik „alapigazságát”: ha a vadász a vad minden részét megtiszteli (= elfogyasztja vagy/és feldolgozza), akkor a tette nem számít gyilkosságnak, amit pedig nem lehet elfogyasztani, mert „romlott”, azt szépen vissza kell tenni a helyére (ld. a rákos máj esete…). Így fordul visszájára nagyanyáink tanítása – „ne csúfolkodj, fiam, azzal az étellel!” –, és így kerül ki egy láthatatlan egyenlőségjel a kaja és az elementáris bűn közé. Aki pedig Hannibalnál vacsorázik, az előbb-utóbb az „orvos” kísérleti nyulává lesz, s ez inkább jelképes, mint misztikus: „a gyomrán át” lehet valakinek a lelkébe-szellemébe és a bizalmába férkőzni. Hannibalnál márpedig a kézműves sörben is „titkos összetevő” van, a főfogás fűszerei mindig egzotikusak és ismeretlenek, a szépen szelhető sültek pedig elbűvölően vannak tálalva. A konyhaművészet fogalma ironikusan újfajta értelmezést nyer, s ha nem értettük volna elég tisztán a művészet és a bűn ilyen fajta összemosódását, hát nézzük meg alaposan azokat az eseteket, amelyekkel nyomozóinknak kell megbirkózniuk: „akt” szarvasagancson, totemoszlop hullákból, imára kulcsolt kezű angyalok, szivárványhártya „színpalettája” stb. Álom, ébrenlét és látomások zavartan kavarodnak, és miközben a mindenféle fajtájú és motivációjú agyturkászok ezeket az erős, negatív esztétikájú ügyeket megoldani igyekszenek, nem veszik észre – majd nem tudják bizonyítani –, hogy a legnagyobb „művész” ott áll mellettük, karnyújtásnyira és – játszik velük.
Túl az esztétikán, a sorozat hatásmechanizmusa rettentő egyszerű és annyira elemi, amennyire Buñuel szemgolyómetszése volt: a vágás bravúrjának köszönhetően elhisszük, hogy az ott előttünk egy emberi szem (vagy bármilyen más testrész), és hát látjuk, amint a szereplők tényleg el is fogyasztják az eléjük tálalt ételeket… A food stylist, Janice Poon részletesen leírja a problémát a blogján: nem egyszerűen látványos tálakat kellett kitalálnia, hanem olyan, valóban fogyasztható ételeket kellett az asztalra varázsolnia, amelyeket a színészek tényleg el is bírnak fogyasztani, hiszen egyik-másik jelenetben hosszan beszélgetnek a vacsora fölött (és persze mindenből sokkal többet, egyformát, a felvételek során megismételt jelenetekre gondolva, illetve figyelembe véve a színészek különféle allergiáit és alapanyag-érzékenységeit is: „Lawrence Fishburne, aki Jack Campbellt játssza, nem ehet diót, kivit és padlizsánt, a mi Hannibalunk viszont mindent el fog fogyasztani – nagy élvezettel”.). Érdemes a blogot akár a filmmel párhuzamosan olvasni.
A blogból egy nagyon intelligens, kreatív és szórakoztató alkotó portréja rajzolódik ki. Poon sportorvossal konzultált, ugyanakkor rengeteg festményt nézett végig Botticelli anatómiai pontosságú alkotásaitól William Blake rémromantikájáig, s bár abból indult ki, hogy a disznó belső részei kísértetiesen emlékeztetnek az emberiekre, és hogy kannibalizmuskutatók szerint az emberi hús íze leginkább a marháéhoz hasonlít, nem félt felhasználni különös keresztmetszetű gyümölcsöket, zöldséget sem. Kijárt vágóhídi engedélyeket, összeszedett különféle friss alapanyagokat, majd hajnalban, sokszor a többiek érkezése előtt a díszletbe varázsolta a forgatókönyvnek megfelelő ételkölteményeit, tudva azt, hogy sokszor „egy igazi dolog nem hat annyira valóságosnak, mint egy hamis”, vagyis a nézői képzeletre bízva a fogás befejezését. Akkor is „hátborzongatóra” tervezte a gyönyörű tálakat, amikor azokra nem kellett húsfélét tennie: a vegetáriánus szereplő elé olyan salátát tett, ami „még fenyegetőbb”, mint a többiek rare done stake-je: spárgából könnyen lehet ujjperceket faragni, és „A lótuszgyökér-szeletek úgy fognak kinézni, mint Munch Sikolya, ha madárkoponyákra tesszük. Mi lehet hústalanabb, mint egy gondosan megtisztított koponya?”
Az egyes részekhez kapcsolódó bennfentes sztorik mellett Poon pontos és házilag is kivitelezhető recepteket is közölt (ha nincs is benne leírás minden fogásról, a teljes kollekciót ugyanis a gyerekkönyvek szerzőjeként ismertté vált Poon a szakácskönyve számára tartogatta), egy különlegességet közülük mi is átvettünk. A sorozat divatot csinált, s bár a főzés és az evés mechanizmusára az első évad helyezte a legnagyobb hangsúlyt, a menük epigonokat ihlettek (ld. a blog fényképes kommentjeit). A „fannibálok” pedig örvendezhetnek: úgy tűnik, nem hiába indítottak aláírásgyűjtést a sorozat folytatásáért, hisz Bryan Fuller 10 újabb, gyönyörűen fényképezett részt tervez leforgatni negyedik évadként.
(Update: a Variety már a lefújt sorozatok között emlegeti a Hannibált…)
