Egy jó film minden érzékünknek gyönyörűség; de a legfontosabbnak tartott látás és hallás kivételével a többi érzékszervünkről legtöbb mozi megfelejtkezik. Különösen igaz ez szaglásunkra és ízlelésünkre, aminek az oka teljesen érthetőnek tűnik: illatokat és ízeket a legötletesebb forgalmazó sem biztosít(hat) a filmtekercs mellé. Mégis, egyes filmalkotások túllépnek a konvenciókon, s megpróbálják olyan plasztikusan ábrázolni az e két érzékszervre ható tárgyakat, hogy szinte orrunkban érezzük illatukat, s összefut a nyál a szánkban a látványuktól is. Mindezek közül a legínycsiklandóbbak a cukrászfilmek.
Noha rengeteg moziban szerepelnek édességek a tejszínhabos cappucinótól az esküvői tortáig, legtöbb esetben ezek csak díszletek, a látvány elemei, mint a Marie Antoinette pasztellszínű ruha- és sütiorgiájában, nem pedig átgondolt dramaturgiai kellékek. Kivételt képeznek a cukrászokat mint szereplőket megjelenítő filmek, melyekben e mesterség a kreativitás megnyilatkoztatásává válik, s tárgyi eredményei az alkotás szimbólumaként, valamint gyomorkorgató ínyencségekként egyaránt helyet kapnak a műben.
Pék, cukrász, csokoládékészítő – a süti, bárhogy nevezzük, éppoly illatos – végső soron kultúrája válogatja, melyik elnevezésű vendéglátóipari szakember milyen péksüteményeket készít előszeretettel, szakácsnak tartják-e vagy kézművesnek, kényes pralinéket is képes előállítani, vagy csak pórias kifliket. Témánk tekintetében nincs jelentősége ezen terminológiai megkülönböztetéseknek, így egyenlőnek tekintjük az angolszász pastry chefet és bakert, valamint a francia chocolatier-t, habár elismerjük, hogy mesterségük árnyalatai egyes filmekben külön hangsúlyt kapnak. Hiszen ahogy a süteményekből, úgy a cukrászfilmekből is több fajta van, attól függően, hogy mennyi könnyed édesítőszert vagy drámaibb fekete... csokoládét tartalmaznak.
Tejcsokoládé: cukrászok és romantika
Az érzékek teljes körű bevonásán kívül létezik még egy ok, ami arra készteti a forgatókönyvírókat, hogy cukrászokat álmodjanak történetükbe: úgy tűnik, ez a szakma kifejezetten pikáns hátteret nyújt a később szerelmi bonyodalomba kerülő (általában hölgy) főszereplőnek. Gondoljunk csak a Felforgatókönyv (Stranger Than Fiction) hippi, tetovált, a világot jobbá tenni a sütiin keresztül akaró Ana Pascalra (Maggie Gyllenhaal), aki élete történetét édességnevekkel tűzdelve adja elő, vagy az Egyszerűen bonyolult (It's Complicated) nagymamakorú, de volt férjével és építészével egyaránt kacérkodó Jane Adlerre (Meryl Streep), aki egy betépett éjszakán csokoládés croissant-(o)t süt éhes udvarlójának (az egyre éhesebbé váló nézők szemei előtt).
Van valami felkavaróan erotikus abban a nőben, aki észbontó édességeket tud a semmiből elővarázsolni, ahogy a Csokoládé (Chocolat) ultrakonzervatív grófja rettegve megsejti. S valóban: a csendes, banális városka örökre megváltozik, amikor az északi szél nyomán megérkezik a kislányát egyedül nevelő, vonzó, feminista csokoládékészítő, Vianne. A csokoládé felforgató, immorális; mert felébreszti az emberek felszín alatt alvó, a respektabilitás álarca alatt rejtőző vágyait, s innen már nincs visszaút a látszatboldogságba.
Vianne nem csak szakmájában cukrász, de teljes élete az ősi maja édes „orvosság” filozófiájában és szolgálatában telik. Sőt, magát a filmet is áthatja a „csokoládémisztika”, ebben is hasonlatossá téve a Felforgatókönyvhöz, mely ugyan a bölcsészek-filmteoretikusok álma olyan elemezhető elemek miatt, mint a benne található intertextualitás, dekonstrukció és metanarratíva stb. miatt, de nem csupán az írást, hanem a sütést mint alkotást is átlényegíti. Kezdve az olyan szójátékokkal, mint egy doboz lisztet vinni udvarlásképpen „I bought you flours” mondattal (a flour, 'liszt' szó angolul úgy hangzik, mint a flower a.m. 'virág'), vagy olyan kijelentésekkel, mint hogy a bajor cukros süti az életünk megmentője. Ahogy a fikció is az.
Fekete csokoládé: pékek és gyilkosságok
Míg a romantikus vígjátékban szervesebb a kapcsolat a szakácsok és a műfaj között – hiszen mindenki ismeri a mondást: a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út; addig a bűnügyi filmeknél inkább ellentétes. A Süti, nem süti (Small Time Crooks) kispályás bankrablói nem nagyon értenek a bűnözéshez, de a kamunak szánt pékségük révén végül mégis milliomosok lesznek, míg A pék (The Baker) című filmben épp az ellenkezője történik: a nyugalomra vágyó profi bérgyilkos ráhagyja az álmos falucskára a feltételezést, hogy pék lenne, de mikor titkát sejteni kezdik, szülinapi torták ürügyén előző szakmájának szolgáltatásait kérik újdonsült kliensei. Woody Allen sajnos hamar megfeledkezik a zamatos premisszáról, viszont a világvégi vidéki települést és életmódját humorban és értékben felmagasztaló A pékben jellemző módon a közösségnek kifejezetten pékre van szüksége, még ha az izgalom első óráiban úgy is gondolják, hogy a bérgyilkos hasznosabb volna.
Íme a fundamentális filozófiai különbség a bűnözők és a cukrászok között: az egyik alkot, alapanyagokból ugyan, de ezen alkímiát nem ismerőknek látszólag a semmiből hoz létre táplálékot és életörömet adó szubsztanciát, míg a törvénykerülők létrehozni nem, csupán elvenni, megsemmisíteni tudnak. Ebben különbözik a Halottnak a csók (Pushing Daisies) pitekészítője, Ned, aki egy érintéssel fel tudja éleszteni a halottakat. Ezt a szokatlan, de gyümölcspitéknél is hasznosítható képességét egy detektívvel összeállva kamatoztatja, amíg gyermekkori szerelmének koporsójához nem ér, kit feltámasztani igen, de másodszori érintéssel örök elmúlásra ítélni nem képes – s itt kezdődik a mesés, szellemes(!), nyomozással és szerelemmel teli, ínycsiklandozóan fényképezett sorozat.
Hisz mit érne egy igazi cukrászfilm a gyönyörű torták, cukormázas aprósütemények, álomszépre dekorált mindenféle édességek látványa nélkül? Ha már az ízlelésünket csupán képekkel képesek stimulálni, legalább adják meg a módját. Erre a következtetésre juthatott Wes Anderson is, amikor A Grand Budapest Hotelt tervezgette, amely nem csupán a cukorkaszínű díszleteiben elragadó, de maga a Mendl's cukrászda és specialitása, a courtesan au chocolat, is fontos szerepet tölt be a filmben. A képviselőfánkra hasonlító, színes cukormázzal bevont, háromemeletes sütemény az ártatlanul meghurcolt főszereplőnk belépője a börön „elitkörébe”, valamint kimeneteli jegye is, amennyiben tésztába csomagolva csempészik be a szabaduláshoz szükséges kalapácsokat és vésőket.
Tejbevonó: sütimesterek és klisék
Sajnos azonban nem minden praliné csokoládé, ahogy a cukrászos filmek közül sem mindegyik aprólékosan kigondolt recept alapján készült. A Hallmark televíziós hálózat saját tévéfilmjei eleve nem a minőségükről híresek, így nem meglepő, hogy sütikészítőket szerepeltető művei is csupán sikeresebb mozik lekoppintása, hasonló alapanyagokból, de futószalagon gyártva.
A Just Desserts például egy Gordon Ramsey-s szakácsműsor fikcionalizált változata is lehetne, melyben az eleinte ellenségesen viselkedő két cukrász végül megnyeri a tévés torta-valóságshow-t, és persze a szerelem is győzedelmeskedik az előítéleteken. Movies & Mysteries tematikában pedig a háziasszonyoknak biztosít könnyed családi filmeket, melyekben a nyomozás izgalmai keverednek pár praktikus ötlettel a „mit főzzek vacsorára”-dilemmához. A Murder, She Baked-nélmár acím is tökéletesen illusztrálja a film esszenciáját: semmi értelme, de egy nagysikerű sorozat hátszelén megpróbál maga is kifutni, természetesen egy amatőr detektív pékkisasszony és egy rendőrfelügyelő teljesen veszélytelen, randizással fűszerezett nyomozása alatt. A Gourmet Detective ugyanaz, csak sós változatban: itt a női főszereplő a nyomozó, míg a férfi a szakács, aki véletlenül valahogy mindig rátalál arra, ami a tapasztalt szakik figyelmét elkerüli.
A Just Dessertsben van egy jelenet, amikor a férfi cukrász főszereplő megkóstolja a hölgy cukrász által készített Torta Barozzi olasz csokoládétortát, majd hosszas gondolkodás után rájön, mitől lenne még istenibb: kiderül, hogy csupán még egy extra kanál cukor kell belé. Nos, a filmkészítés sajnos ebben különbözik a konyhaművészettől (még ha a Hallmarknál valószínűleg hasonló módon folyik): mások által megálmodott receptek egyetlen kanál cukorral újraalkotva csupán a fogunkat vássa majd el, senkit nem fog elkápráztatni.
