Az idei versenykínálat műfaji ás hangulati szempontból egyaránt változatosnak bizonyult. A tucatnyi film közül – más fesztivál versenyprogramjába való beválogatása miatt – néhány nappal a TIFF kezdete után visszavonult Mundruczó Kornál új nagyjátékfilmje, a Johanna. Érdekes lett volna megtudni, milyen helyezést érhetett volna el, ha versenyben marad, lett volna-e egyáltalán esélye a Whiskyvel és a 4-gyel szemben – csak találgathatunk.
Kálvária / Calvaire (r. Fabrice du Welz, 2004)
A filmet fekete humorként harangozták be a szervezők, épp ezért sok nézőjének okozott csalódást. Feketének mindenképpen fekete, de ha rémálomszerű világa és eseményei nem is vehetők komolyan, a humor elég halvány nyomokban fordul elő benne. A jelenetek közül azonban kiemelkedik az a már-már horrorisztikusan groteszk tánc, amelyben a falusiak a kocsmában vesznek részt.
Mark keserédes szerelmes dalokkal szórakoztatja a banyaklubok hallgatóságát. Öregedő rajongói táborának ostromai keserű szájízt hagynak benne, távozása után azonban egyetlen női szereplővel sem találkozik többet. Mark eltéved, esőben és sötétben, ráadásul lerobban a dubája, és megrémül egy hirtelen felbukkanó eszelős arctól, ahogy egy jobban sikerült thrillerben illik. Aztán egy fogadóba kerül, Bartelhez, aki különös figura, fél a falusiaktól. Újabb gyomortornáztató jelenet, és megbizonyosodhatunk arról, hogy a következőkben semmit sem szoríthatunk a normális skatulyájába: Mark sétája közben szodomizmuson kapja a falusiakat, aztán lassacskán rájön, hogy csupa frusztrált emberrel van dolga: Bartel feleségét véli felfedezni Markban, és fogva tartja. Az „asszony" visszatérésének a hírére a csak férfiakból álló falusi közösség is támad, Mark hihetetlen helyzetéből alig látszik kiút. A szökés a fagyos pusztában megnyugtató biztonsággal kecsegtet. A film kegyetlen történetét, elembertelenedett világát kiegészíti a képek egységes nyersesége.
A szív csalfa vágyai / The Heart is Deceitful Above All Things (r. Asia Argento, 2004)
Mi történhet egy kisfiúval, aki nem tudja megvetni a lábát valahol, mert a felnőttek nem engedik? Ezt a kérdést járja körül Asia Argento filmje. Jeremiah-t kábítószerfüggő, prostituált anyja visszapereli a nevelőszülőktől, és magával hurcolja szennyes kalandjain keresztül. A gyerek pótapukától pótapukához kerül, közben néhány éves kiruccanást tesz a bigott nagyszülőknél, akik gyerekprédikátort faragnak belőle, majd vissza az anyához, aki kisminkeli őt, Jeremiah azonosul vele, és elcsábítja az éppen aktuális szeretőt anélkül, hogy fogalma lenne arról, mit tesz. A dráma nagy hibája az, hogy nem tud mit kezdeni a felcsigázott érdeklődéssel. A sokkoló epizódok nem hagyják ugyan lankadni a figyelmet, de csak durvaságuk miatt: nem nyújtanak újat, fölöslegesen eltúlozzák a már látottakat. A gyerek főszereplő, Jimmy Bennett azonban remekül alakít, akár egy dokumentumfilm főszereplője is lehetne.
4 (r. Ilya Khrjanovsky, 2004)
Egy prostituált munka után felhajt egy pohárral két pasas társaságában. Az egyik húskereskedő, de elnöki ásványvíz-szállítónak mondja magát, a másik talán klónozással foglalkozó genetikus, taIán zongorák hangolásából él. Ez utóbbi adja elő a hihetetlen történetet, hogy az 1940-es évek óta végeznek génkísérleteket Oroszországban, keltetőtelepek vannak elrejtve többfele. Kiderült, hogy a legstabilabb a négyes klónszám – nem tudni, poénnak szánja-e a sztorit. A találkozás után azonban a hentes „gömbmalackákat" talál, amelyeket négyesével tenyésztenek, és a nő két megszólalásig hasonló ikertestvérével találkozik negyedik – ugyanolyan külsejű – testvérük temetésén. A nagyvárosból vidékre utazik, ahol a sártenger közepén elmaradott és groteszk, csupa öregasszonyból álló közösséget talál, amely bábok gyártásával tartja el magát, és gusztustalan disznótorokon mulatozik. A gyomortornáztató jelenetekkel tarkított filmben zavaró a kézikamera használata, az események (rém)álomszerű kavargása nem áll össze egységgé. Az egyetlen tanulság: egy valamire való orosz asszonynak fel kell tudnia hajtani egy egész üveg vodkát...
Hotel (r. Jessica Hausner, 2004)
Különös, csöndes hűvösség lengi át a Hotel minden képsorát. Egy lesimított hajú, szemüveges, hirtelenszőke, szerény szépséget recepciósként alkalmaznak egy szállodában. Elődje rejtélyes módon eltűnt, a hotel egy hidegrázósan sötét erdő szélén épült, a folyosók ridegek és sötétek – akárki vacogva húzódna egy melegebb sarokba aludni, amint befejezte itteni munkáját, a néző pedig szívesen vacogna egy ilyen horrorfilmes környezetben kiderülő brutális gyilkosság nyomozása során. Nos, a rettegés elmarad. A suspense leheletfinoman vonul be a cselekménybe, elsősorban a hanghatások és az operatőri munka révén. A hősnő fel-alá járkál az ellenségesnek tűnő környezetben, a goromba kollégák között, úszik és bulizik, hasonlóan rezzenetlen arckifejezéssel hallgatja a különös sikoltást éjjel a fenyvesben és veszi szemügyre a valószínűleg elődje holtteste után kutató rendőrök munkáját, használja a lány szemüvegét, amikor a sajátja eltörik, végül egy gyönyörű jelenetben ő maga is eltűnik. Hiányzik a filmből a szájbarágósság, minden természetes és magától értetődő, thriller úgy, hogy nem él a hollywoodi thrillerek agyonkoptatott kliséivel. Nyilvánvalóan alacsony költségvetéssel megteremtett hűvös univerzuma egyszerűségével elgondolkodtató és felkavaró tud lenni.
Az a csodálatos spliti éjszaka / One Wonderful Night In Split (r. Arsen Anton Ostojic, 2004)
Split középkori városrésze gótikus horrofilmekhez nyújthatna eredeti díszletet, azonban egy ilyen drámának is hangulatos környezetet biztosít. A cselekmény három szálon, időben párhuzamosan fut, azonban a film szerkezetében ez a három szál külön-külön lineárisan van végigvezetve, egymás után kezdődik és ér véget, ezáltal különös logikával tárul fel a néző előtt, hogy mi minden történt egy bizonyos szilveszteri koncert idején, éjfél előtt néhány órával Splitben. Az első szál a drogkereskedőé, aki egy kisgyerekes anyába szerelmes; szilveszterkor „dolga" akadna, de a társai tőrbe akarják csalni, és hazatérve éppen a szeretőjének a kisfia lövi agyon. A következő cselekményszálban az este egy kicsit korábban indul: egy kábítószerfüggő lányt vesz rá előző figuránk közvetlen „főnöke", hogy egy bánatos tengerészt szórakoztasson egy kis kokainért cserébe – a néger tengerész főbelövi magát, a lány pedig dühöngve keresi a hulla körül az anyagot. A harmadik szál még korábban indul, a koncert előkészületeinek idején, amikor egy szimpatikus szerelmespár keres helyet magának pásztorórára. Szépek, kedvesek – talán számukra nem lesz végzetes ez az este, drukkolunk nekik. Sajnos tévedünk: a kábítószertől megszabadult fiút barátnője csábítja újra fogyasztásra – a tetőn kötnek ki, a színpad fölött, a lány rosszul lesz, a fiú pedig repül, a szó szoros értelmében is. Mindhárom szál éjfélkor szakad meg végleg, a koncert fogja össze valamennyit – egyrészt a színpadról hangzó visszaszámlálással, másrészt közvetve, hiszen a sztárról kiderül, hogy ő tartja kézben az egész drogkereskedelmet a városban. A kékes árnyalatú, szinte teljesen feketefehér film árnyékai, képkeretezései, az örökösnek tűnő éjszaka, a bűn világa az egyik legszebbre sikerült európai neo-noir filmmé emeli az alkotást.
Lăzărescu úr halála / Moartea domnului Lăzărescu (r. Cristi Puiu, 2005)
A TIFF második versenykálváriája, hiteles romániai vonásokkal megrajzolva. Egy kisnyugdíjas hányingerére és fejfájására okoskodó szomszédok, mentőautó, unott, elfoglalt vagy beképzelt orvosok keresik túl lassan a gyógyírt. Az öregnek peche van: szombat este van, és egy buszbaleset is megtöltötte betegekkel a kórházak sürgősségi osztályait. Kálváriája a mentős asszisztensnő kálváriáját vonja maga után, aki lelkiismeretesen mindent megtesz, hogy a rábízott beteg biztonságba kerüljön. A kézikamera bizonytalan képei kezdettől fogva a kilátástalanság hangulatát erősítik, ingatagok, mint a beteg egyre gyengülő állapota. A film és rendezője előtt le a kalapokkal.
Szürke, Mercivel / Red Coloured Grey Truck (r. Srdan Koljevic, 2004)
Újabb interetnikus konfliktus: szerb-bosnyák. Egy nagyvárosi szerb lány bepánikol, amint megtudja, hogy terhes, és megszökik otthonról. Lestoppol egy teherautót, amelyet egy faragatlannak tűnő bosnyák pasi vezet. A sofőr daltonista, egyforma szürkének látja a kamiont és a lány ruháit, ugyanakkor a nemzetiségi konfliktus is csak annyira érdekli, amennyire a túlélésért a józan ész parancsolja. Együtt vágnak keresztül a polgárháborútól forrongó országon a tengerpart felé, egymásba szeretnek, ahogy az várható. Könnyű film, fergeteges humorral, becsületesen megcsinálva. Üdítő volt a nyomasztó filmek özönében a fesztiválon.
Közlegény / Private (r. Saverio Constanzo, 2004)
A film első képsoraival a néző az izraeli-palesztin konfliktus kellős közepébe csöppen. Menekülni vagy maradni? Erről vitatkozik egy sokgyerekes családanya vaskalaposnak tűnő férjével. A férfi tanácsára végül maradnak, ami ésszerűtlen döntésnek tűnik utólag, amikor izraeli katonák szállják meg a házukat. A szabályok szigorúak, megszegésük az életükbe kerülhet. Szökni nem szabad – ez is az ellenállás és a harc egyik formája, magyarázza az apa, akiről hamarosan kiderül, hogy szinte őrült gerincessége nem jelenti azt, hogy nem reszket a családjáért. Állapotuk bizonytalanságát, a magánélet-magánterület lehetetlenségének érzését híven fejezi ki a gyakran használt kézikamera. A különös helyzetre az egyes családtagok különbözőképpen reagálnak, az apa lelki fejlődése mellett látványos a legnagyobb lányé (egy szekrényből lesi a katonákat, és rájön, hogy az ellenség maroknyi hazavágyó, fáradt ember) és a kamaszfiúé (annyira gyűlöli a helyzetüket és fogvatartóikat, hogy egy elcsent gránáttal aláaknázza az izraeliek által rendszeresen lebontott melegházat). A film végén a család hitetlenkedve fogadja a fordulatot: arra ébrednek, hogy újabb izraeli csapat foglalja el a házat. A film vége nyitott és erősen stilizált, hangsúlyos az energikus zene, lassítottak a képek: a tanulság az, hogy a csendes ellenállás haszontalan volt, most már minden megtörténhet. Kiemelkedő alakítást nyújt az értelmiségi, pacifista apát alakító Mohamed Bakri, aki őszinte átéléssel és hihetetlen természetességgel eleveníti meg a következetes, elveihez és családjához egyaránt ragaszkodó palesztin apát.
Sötét ló / Dark Horse (r. Dagur Kári, 2004)
Adott egy srác, Daniel, aki megrendelésre szerelmi vallomásokat fest koppenhágai épületek falaira. Van egy dundi barátja, akinek megtetszik egy bedrogozott cukrászlány, Fran. Nos, a cselekményszálak kicsit összebonyolódnak, amikor a lány és a főszereplő összejön, a dundi barátnak pedig a lány enyhén ütődött, de csábító anyja jut – véletlenül. A pár Fran éles eszű nagymamájától örököl egy házat, és a hepiend csak azért nem következik be, mert Danielt a rendőrség tőrbe csalja: grafitifestés közben letartóztatja. A fekete-fehér dráma kesernyés humorával és érdekes képeivel varázsolja el a nézőt.
Whisky (r. Juan Pablo Rebello, Pablo Stoll, 2004)
Az első három jelenet humorosan ismétli Jacobo mester és munkatársa, Rosa mindennapjait. Jacobo halódó zoknigyárának problémáival vív szélmalomharcot. A korszerűtlen gépek közönséges árut termelnek, ő maga pedig – nyilván minimális technikai érzékkel – minden nap a roló megjavításával bíbelődik. A besavanyodott Rosa reggel óramű pontossággal érkezik, sosem változó gesztusokkal vonul átöltözni, főz teát vagy ellenőrzi a termékeket, kínos udvariassággal viszonyul főnökéhez, este szigorú pontossággal ellenőrzi a másik két alkalmazott táskáját. A rutin és az unalom uralkodik tehát magányos életeikben. A nagy változást egy látogatás indítja el: Jacobo külföldön élő testvéréé, akinek sikere van a technikai haladással lépést tartó saját zoknigyárával, fiatalabb és jóképűbb Jacobónál. Ez utóbbi nem akar alulmaradni, és a családi boldogság eljátszásáért megkéri Rosát, hogy alakítsa a feleség szerepét mellette, amíg az öcs ott van. Rosa bocihűséggel igent mond, és a szemünk előtt fog átalakulni váratlanul szürke és unalmas vénlányból érdekes és élni szerető úrinővé. Vele ellentétben Jacobo képtelen a változásra, pedig talán képes lenne rá, talán bele is szerethetne Rosába, akinek talán a vendégen akadt meg a szeme – sok hasonló „talán" van a filmben, és egyik sem oldódhat fel a vendég távozása miatt, amikor Jacobo életében minden visszaalakul a régivé. A film vége nyitott: másnap Rosa nem megy dolgozni, és nem tudjuk, vissza fog-e menni valaha, sikerül-e még visszarázódnia a szürke rutinba. A fakó színvilág megélénkül, ahogy Rosa kivirágzik, a kiegyensúlyozott operatőri munka hasonló hangzásvilággal párosul. A film eredetisége, őszinte egyszerűsége, témaválasztása és sokoldalú, finom humora miatt nyilvánvalóan megérdemelte korábbi cannes-i, tokiói és havannai díjai mellett a kolozsvárit is.