Az elmúlt években a horror és thriller jellegű filmek egyre népszerűbbek a nézők körében. Megérne egy tanulmányt, hogy mi az a befogadás-pszichológiai elvárás, amit ezek a filmek kielégítenek. A TIFF szervezői a műfaj sikerére való tekintettel a fesztivál programjában egy különálló kategóriában, amelyet Shadows (Árnyékok) névvel jelöltek, adtak helyet kilenc ilyen nagyjátékfilmnek és két, rövidfilmeket tartalmazó válogatásnak. A filmek között találunk a műfaj sztereotípiáit felsorakoztató ijesztgetős, gagyi horrort és valódi misztikával, feszültséggel telített igényes alkotásokat is, fantasztikus, misztikus, bizarr filmeket, amelyek a félelem árnyékát vetítik a nézőkre.
A The Machinist című film ebbe a második csoportba tartozik. Brad Anderson filmje Európa-szerte az igényes mozihálózatok programjába került az elmúlt hónapokban, így a fesztiválon való bemutatása aktuális és kívánatos volt. A film valóban igényes, a horror műfaji kategóriáját gyakran meghaladja. A történet egyszerű: Trevor, a gépész cserbenhagyásos gázolássál megöl egy gyereket. Ezután egy évig álmatlansággal küzd, ez alatt az idő alatt pedig olyan dolgok történnek vele, melyek a tudatalatti méltó filmes kivetülései. A történetvezetés és a képi világ végig megőrzi a film feszültségét. A töredékes elbeszélés, az információk hiánya és ellentmondásossága miatt a nézőben csak a végére áll össze az a sejtés, hogy a Trevor életében történő szokatlan események valójában saját lelkiismeretének a sötét játékai. A The Machinist kitűnő színészi játékkal, forgatókönyvvel és rendezéssel az Árnyékok szekció egyik legkiemelkedőbb alkotása volt.
A Memories of Murder (Bong Joon-Ho) című film ennek ellentéte. Sima bűnügyi sztori, nyomozás egy sorozatgyilkos után, aki saját intim ruhadarabjaival (harisnya, alsónemű, melltartó) fojtja és kötözi meg fiatal női áldozatait. A film a hasonló európai bűnügyi-horror filmek remake-je, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a bűntény tökéletesnek tűnik, a dél-koreai filmek pedig akkor is gondosan kidolgozott képi világgal lepik meg a nézőt, ha nem art filmmel van dolgunk.
Benjamin P. Paquette filmje, az A Year in the Death of Jack Richards sem hagyományos horrorfilm. A fiatal rendező fekete-fehér képi világgal kísérletező filmje a pszichoanalízis módszereire emlékeztet. A főszereplő a teológia doktora, úgy véli, hogy lánya egy titokzatos misztérium áldozata lett, ő pedig ugyancsak szokatlan módját választja a lánya keresésének. A Three (Peter Chan, Kim ji-Woon, Nonzee Nimibutr) valójában három szkeccsfilm, egy hongkongi, egy dél-koreai és egy thaiföldi rendező filmje. Mindhárman az új távol-keleti film meghatározó vonalához tartoznak. Az elsőben egy férfi öli meg a feleségét, aki el akarja őt hagyni. A történet fordított időrendi sorrendben van elbeszélve, szép, feszült képekkel. A második rész a távol-keleti rituális bábszínházak (Kabuki) mítoszára épül. A mítosz szerint a bábok megtelnek a készítőjük és a bábos lelkével, így közvetítenek az istenek és a nézők között. A filmben a bábokat készítő idős mester átka teljesedik be a művészeken. A harmadik film talán a legmisztikusabb történet, és ehhez kitűnő elbeszélésmód is társul. A főszereplő házaspár mindkét tagja ugyanabban a halálos betegségben szenved. Egy alternatív kínai gyógymód segítségével misztikus gyógyulást hajtanak végre. Előbb a férfi hal meg, a nő pedig két évig megőrzi a testet a bomlástól, ezután a férfi feltámad és meggyógyul. Ekkor ugyanezt próbálják meg a nővel, azonban a rendőrség közbeavatkozik. A történet finom utalásokkal van elbeszélve úgy, hogy mind a nyomozó, mind pedig a néző a film végére zavartan elbizonytalanodik racionális ítéleteiben.
A The Ring Two (Hideo Nakata) a japán Ringu-sorozat amerikai remake-jének a folytatása. A második részt az eredeti rendezője, Hideo Nakata jegyzi, és ez némiképp megmenti a filmet attól, hogy csupán az első film bevétele miatt folytatódjon. A mindenevő amerikai filmipar, a távol-keleti horrorhagyományra támaszkodva egészen fogyasztható filmet hozott létre. Persze ez még nem motiválja azt, hogy néhány héttel a multiplexes forgalmazás után a fesztivál programjába is bekerüljön, ráadásul három vetítéssel. A Save the Green Planet (Jeong Jun-Hwan) az amerikai és európai sci-fi-horror filmek paródiája és idézetgyűjteménye lehetne, de ennél sokkal több: igazi dél-koreai bizarr kultuszfilm, a hosszú filmműfajok, stílusok, történetek, fordulatok bizarr keveréke. Többször elbizonytalanítja a nézőt, aki a végén meglepve és mosolyogva távozhat a vetítésről. Byung-Gu, az elmebeteg főhős egy politikai vezetőben az Androméda civilizáció küldöttét fedezi fel, ezért elrabolja és módszeresen megkínozza. Byung-gu az idegen civilizációt vádolja a földi szenvedésért, az is kiderül, hogy több hasonló idegent kínzott már halálra. A sokkolóan ábrázolt szadista thrillerbe a rendező belesző egy realista szálat is, megmutatva, hogy a kegyetlen társadalom hogyan tette pszichopatává hősünket. A rendőrség nyomoz, a rejtély már majdnem megoldódik, amikor kiderül, hogy a megkínzott fickó valóban egy idegen civilizáció küldötte, és a Zöld bolygónak elnevezett Földön kísérletezett az emberekkel.
A Drowning Ghost ezzel ellentétben buta ijesztgetős film egy száz évvel korábban vízbe fulladt szellemről és egy bosszúálló pszichopata testvérről. Mikael Hafström filmje félős, ölbeugrós barátnővel, kólával és sok popcornal fogyasztható multiplexes horror. A dél-koreai The Doll Master (Jeong Yong-Ki) szintén a rituális aktusban élettel telítődő bábok mítoszából építkezik. A történet azonban mélység nélküli sablonos horror némi csavarral. Egy elhagyott házban, az erdő mélyén az életre kelt bábok sorra megölik a film szereplőit, ameddig a bábkészítő mester ki nem szabadul, és meg nem oldja a rejtélyt. A Galaxis útikalauz stopposoknak (Garth Jennings) az Árnyékok szekció kategória legkevésbé sötét, sőt határozottan vidám filmje. A sci-fi-komédia Douglas Adams regénye alapján készült. Egy galaktikus terv nyomán a Földet felrobbantják, de a két főhős kalandja csak ekkor kezdődik.
És ha valakinek nem lett volna elég a fesztivál árnyékos oldalából, akkor láthatott még két kilencvenperces rövidfilm-válogatást. A rövidfilmek témája a hagyományos horror-történetektől az agresszív bábtörténetig variálódott. Láthattunk sima Alien-sztorit, egy bábfilmet, melyben a szereplő megbosszulja a Télapót, aki megölte az édesanyját. Láthattunk egy problémás szakácsot, aki halálra eteti a vendéglőbe tévedt vendégeket, vagy megszállott fogadókat, akik életre-halálra fogadnak például abban, hogy egy ember képes-e huzamosabb ideig napi fél kiló ürüléket termelni.
Összességében a szekció néhány film kivételével a fesztivál érdekes részének tekinthető. A TIFF egészében szemlélve azonban kicsit gyanús, hogy a filmek nagy része (nemcsak a Határok nélkül vagy az Árnyékok szekcióból) a film árnyékos oldalát mutatják a nézőnek. A legtöbb film valamilyen negatív világképet, mítoszt reprezentál, felfokozott agressziót, pszichológiai, szexuális sérülést, véglethelyzetet mutat be, sokkol és provokál. Így például Magyarországról evidensen Mundruczó Kornél kerül be a válogatásba, Ausztriából pedig a Haneke-utód Jessika Hausner, de a svéd filmekből is csak a keserűek és az angol filmekből is csak a sötét realizmus. Anélkül, hogy ezen filmek értékét megkérdőjelezném, úgy vélem, hogy más hasonló fesztiválokhoz képest egy ilyen tematikus válogatás túlzottan egyszerűsítő.
