A negyedik TIFF Határok nélkül blokkja annyira eklektikusra sikerült, mint egy román kori templom, amelyet néhány szakkönyvben mégis gótikusként kezelnek, mert időközben megrongálódott szárnyait újraépítették, de még a barokk szellem is érezteti rajta hatását.
Svend és Bjarne története (The Green Butchers) vígjátéknak eléggé sötét, drámának pedig túl színes filmkockák sora. Hentessegédek egy húsboltban, de felmondanak főnökük arroganciája miatt. Svend szikár szerelemtörténete a férfi rövidre vágott humora meg a hentesek nem túl buja romantikája miatt megszakad. Újabb boltot nyitnak, immár ketten, abban talán kiélhetné magát. Az üzlet viszont nem virágzik, mégis szinte egyetlen pillanat alatt történik meg kis életeik csodája, egy nagyobb rendelésnek meg egy véletlenül a hűtőkamrában megfagyó villanyszerelőnek köszönhetően. Sérült lelkek tánca ez a film, morális kérdéseket vet fel, szinte egyetlen szereplő sem marad meg a napsütésben, sokszor már csak két rossz közötti választási lehetőségeik maradnak. Mégis napos befejezésű lesz a film, amelyikben megjelenik Bjarne évek óta kómában fekvő testvére, és lefestenek még néhány patologikus esetet. Három perc alatt hihetetlenül optimistán érvéget, talán ilyen a dán kanüllel adagolt humor.
Hitchcock nyilatkozott úgy egyik interjújában, hogy minden történet alapja, hogy egy fiú találkozik egy lánnyal. De Joáo Pedro Rodriguez filmjében, az O fantasmában Sergio nem találkozik velük, története mégis exponálódik, és 90 percben kirajzolódik a lisszaboni peremkerületek és éjszakák szemetesfiúja. Mintha a film nem jönne sehonnan, és nem is tartana valamerre, a dolgok egyenértékűen történnek benne, Sergio változatlanul nem képes normális emberi kapcsolat kialakítására, hiába törekszik rá. Jelzi ezt hangtalan zuhany alatti önkielégítések, fürdőbeli orális szexjelenetek végeláthatatlannak tűnő sora. Sergio pedig egyre kevésbé tud meglenni emberi mivoltában, a film utolsó képeiben fekete, testre simuló latexruhába bújik, és egy szépen fényképezett jelenetben kóborol a szeméttelepen, szinte kilépve saját valójából.
Így lett felüdülés a Stringset megnézni, ami több digitalizált mitologikus mesénél. Történetét mindenki ismerhetné: világot kormányzó család, meghaló király, trónra törekvők sora, apja gyilkosát megtalálni szándékszó fiú, és szerelem is, lány, aki az ellenséges család sarja. A dán mese nem történetében újszerű, hanem megjelenítésében: bábok játsszák a szereplőket, akik zsinórokon lógnak föntről, az égből. A film azért lett egész, mert mintha ennek az ötletnek az összes variációját kihasználták volna (életeik a fonalakon múlnak, amiket úgy vágnak el, mint moirák a sors fonalait; néhány báb mintha össze lett volna kötve ezeken a fonalakon keresztül valahol az égben stb.). A Strings szépen megkomponált film a mese világából, példa arra, hogy az emberi mimikájának megjelenítése nélkül is lehet „drámai" filmet készíteni.
Bill Plympton animációja, a Hair High alkotója kiforrott stílusáról árulkodik. A megidézett világ az amerikai középiskola, annak túlexponált hőseivel: bálkirálynővel, izomagyú szépfiúval meg tanulós stréberrel, aki nyilván csak arra jó, hogy a körömlakkos szépség könyveit szolgaként hordozza. Az élvezhető humorú és képi világú animáció grafikájában a Beavis és Buttheadet idézi, története pedig szándékosan sematizál és a Dirty Dancingre apellál, de az animék világa és a Jézus Krisztus Szupersztár sem marad érintetlenül, néha csak egy mondat vagy kép erejéig.
Michael Winterbottom darabja, a Kilenc dal egy angol geológusfiú és egy amerikai diáklány egyéves kapcsolatát dolgozza fel, a fiú szemszögéből, aki immáron az Antarktisz távolából tekint vissza a történetre, szinte végig a lányra fókuszálva. A kapcsolatot koncert- és szexjelenetek dichotómiájára építve mutatja be, minimális narratívával. Az újszerű ötlet azonban számomra meg is feneklett, amikor kiderült, a legtöbb jelenet nincs szépen fényképezve, mintha nagy részük úgy került volna be, hogy be kellett kerülniük. A lány visszautazása előtt egy Antarktiszról szóló könyvvel ajándékozza meg a fiút, ami lassan a kapcsolatuk metaforájává nőtte ki magát: hűvösen játszani a vággyal fűtöttséget.
1933. Gazdasági válság, amerikai szesztilalom, a kanadai Winnipeget meg a világ legdepressziósabb szegletének választják. Egy bárónő versenyt szervez, a pálmát pedig a világ legszomorúbb zenéjét komponáló ország viheti el. Guy Maddin filmje szatirikus, néhol a burleszk hagyományait idézve. Az ország-ország elleni versenyek gladiátorok küzdelmeiként zajlanak, a győztest ököllel jelzik, a döntőben pedig Szerbiát képviselve az a férfi nyer, aki halott kisfia szívét saját könnyeiben őrzi. A vesztes Amerika műsora monstre alkotássá nyúlik, az összes korábban kieső ország képviseletében, egy kultúrák olvasztótégelyeként működő országot bemutatandó. A történet, bár tétje a muzsika megtalálása is, lassan mégis átvált családi drámába, apával, fiúkkal, feleséggel, szeretőkkel, féltékenységgel; a film egyikük hangszer melletti halálra égésének képeivel zárul.
Az argentin Anahi Berneri talán abba a hibába esett az Egy év szerelem nélkülben, hogy túl sokat akart megmutatni, egyébként szépen megkonstruált képekben, szuperközelikkel tarkítva. Az úr egy kicsit bogaras, mondhatnánk, a főszereplő ugyanis egy fiatal író, aki homoszexuális, AIDS-es, és szadista-mazochista vonzalmai is vannak. Összeségében olyan film, ami egy gyengülő szervezet, test problematikáját mutatja be, és még részvétet sem próbál meg kiváltani nézőiből.
Japánban nagy hagyományai vannak a horrorfilmkészítésnek. Ennek hódol Takashi Shimizu is a Marebitóval. Kis költségvetésű, nyolc nap alatt leforgatott film, egy kamerabolond férfi szemszögéből, aki egyik filmezése során egy rémült szemű öreget lát. Érdekli a rémület tárgya, „alászáll a poklokra", hogy aztán titokzatos körülmények között hazavigyen egy lényt, akit már csak emberi vérrel lehet táplálni. Hiába voltak a riadt szemek, a vérben úszó tekintetek, ez a film mégis inkább komikus és vicces volt, talán az alacsony költségvetése miatt.
Todd Solondz az Üdvözöllek a babaházban (1995) című filmjével korábban már megnyerte a Sundance fesztivált; kíváncsian ültem be a Palindrómák vetítésére. Aviva 12 éves kislány, aki szüleinek panelszövegei között nőtt fel, és mindenáron gyereket szeretne, bár fogalma sincs, hogy ez pontosan mivel jár. Szeretne valakit, akit mindig lehetne szeretni. Előbb szülei hosszas unszolására átesik egy abortuszon (mert a dolog hihetetlen és gyerekes módon, de megtörténik), majd megszökik otthonról. Útja során rengeteg sérült emberrel találkozik, akik amerikaiul nem tudnak gondolkodni; Aviva úgy reagál, hogy felvállal egy felnőttebb szerepet, szintén panelszövegekkel, szintén amerikaiul. A lányt nyolc különböző színész játssza, kövértől soványig, négertől fehérig, palindrom módra, egy képzeletbeli tengely mentén szimmetrikusan szerepeltetve.
A Hole in My Heart időzített bombája ezután robbant. Lukas Moodysson filmje négy ember viszonyának a története: egy pornófilm forgatásába belevágó apáé, a filmben szereplő baráté, egy lányé, meg fiáé, aki sötét szobájában csak túl akar lenni az egészen, és ellenpontozásként szerepel a svéd filmben. A forgatás során lassan elszabadul az agresszivitás, idegtépő zene és sokkoló képek borzolják a hangulatot. Jelenetek, amikből félő, hogy nem kerülnek ki élve. A film egyértelműen megosztotta a közönséget, annyira erőszakos volt, hogy a filmben már nem a rendező jelenetét lehetett látni, hanem a valós színészek erőfeszítését, hogy létrehozhassák a jelenetet. Mert nagyon sokat kellett adniuk magukból ahhoz, hogy elkészülhessen a film. A rendező elmondása szerint a film a szeretetről szól, és azt akarta megmutatni, hogy a legnagyobb szennyben és mocsokban is van lehetőség a szeretet kialakulására.
Ez a gondolat viszont megbicsaklik, mert szemét és szeretet aránya a filmben nagyon magas, a szemét (minden agresszivitás) és a szeretet (a fiú kísérletet tesz a lány megmentésére) pedig logikátlanul, indokolatlanul következnek egymás után, egymásból. A gondolat baklövése az is, hogy a filmben bemutatott szenny nem külső, kívülről érkező szenny (pl. a társadalom szennye), hanem a szereplők által generált szenny, ezen a ponton dől meg az elmélet. Összességében a film mintha nem szeretetről, agresszivitásról szólna, hanem a színészekről, megpróbáltatásaikról, hogy eljátsszák a filmet. Talán ez a Moodysson által meghirdetett destruktivista sorozat első filmje, amiben majd addig rendezi filmjeit, míg teljesen nézhetetlenekké válnak?
