Egy szinte néma, fekete-fehér néma-film, egy imádnivaló svéd felnövésfilm tinédzser punkcsajokkal, egy talányos német alkotás a kollektív felelősségtudatról, valamint egy dokumentumfilm az oktatási rendszer visszásságairól. Ráadásul az idő is kezd kiderülni.
Maximón Monihan: La voz de los silenciados / The Voice of the Voiceless, 2013, USA, 85 perc
[Verseny] A modern kori rabszolgatartás, az emberkereskedelem és egyéb exploitáció témái gyakran felbukkannak a filmvilág élfényében, hiszen a „valós történeten alapszik” vezérszavak mindig figyelemfelkeltően hatnak. Az ilyen filmek közül gyakran az működik jól, melynek feldolgozott története van annyira sajátos, hogy a szörnyülködés mellett a kíváncsiság is elfogja az embert, azonban még az utóbbi esetben sem gyakorol ránk más hatást, mint a szomorú, beletörődő tudomásul vételt, hogy ez történik körülöttünk.
Maximón Monihan A hangtalanok hangja című debütfilmje nem a metrókon, buszokon, úton útfélen kolduló süketnémákról szól, hanem Olgáról (Janeva Adena Calderon Zentz) és sajátságos realitásáról. A film tendenziózus címe nyilván kicsit a némaságra való rájátszás, némák azonban mindazok, akik Olgához hasonlóan sodródnak, és akiknek történetét nem ismerjük. Monihan nem moralizál, a film stilisztikai elemei ugyanis egy, a témához képest nem szokványos, már-már buñueli szürrealizmusba irányítanak, teljesen figyelmen kívül hagyva ama konvenciókat, melyekkel a hasonló témájú filmek élnek. Az alkotók a szubjektív valóságérzékelésre fektették a hangúlyt, kiaknázva és sajátosan használva azon lehetőségeket, melyeket ez az irány kínál. Olga érzéki, kikerekedett szemeivel látunk, sérült hallásával dobbanások, rezgések és visszhangok által érzékeljük ezt a fura és idegen világot, mely néha a chaplini komikum hangnemével ellenpontozza a szörnyűségeket és szenvedést, melyet elénk tár. (kn)
Még vetítik: június 3., kedd, Victoria / Győzelem mozi, 15.00. (Vocea celor neauziti)
Frauke Finsterwalder: Finsterworld, 2013, német, 91 perc
[Fókuszban az új német mozi] Az elsőfilmes Frauke Finsterwalder világa pokolian trükkös mű. Lassan kezdődik, egy pár furcsa, szürreális történetfosztánnyal, melyeket inkább udvarias jóindulatból követünk, mint érdeklődésből. De amikor a látszólag összefüggéstelen szálak kezdenek összeállni, már nincs visszaút, a mesterien megszerkesztett pókháló elkapott, és mi bénultan, lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy a derűs nyári nap lidérces rémálommá változik. Egy idősek otthonában lakó elegáns hölgy füllbemászó népdalokról cseveg a lábmasszőrjével. Egy közlekedési rendőr puha jegesmedvekosztümbe öltözik. Egy felső-középosztálybeli pár nem hajlandó a nácik által finanszírozott prémiumautókba ülni, míg egy csoport diák Auschwitzba készül osztálykirándulásra. Interakcióikból az identitás krízise látszik kikristályosodni, melyet ki munkája által, ki hobbiján keresztül, vagy tagadás és elhatárolodás által képes csak konceptualizálni.
Mígnem valahol valami végleg elromlik, és a hálóba csalt szereplők az intellektuális viták helyett végre cselekedni lesznek kénytelenek. S hogy mit tesznek, az tökéletes logikával és következetességgel juttatja el vergődő szereplőinket a válaszúthoz, ahol kiderül, mennyire is különböznek megvetett elődeiktől. A film gyönyörű képekben fogalmazza meg keserű társadalomkritikáját a kollektív bűnösségről, mely pszichológiai tény, de mégsem mentő körülmény; a jólét immoralitásáról, amely a felsőbbrendű intelligenciával, erőforrásokkal és életvitellel nem társuló alázat esetén határtalan gonoszsághoz vezethet; valamint a történelem fenyegető árnyáról, mely örök lehetségességével megbéklyózza a tudatot. (bb)
Még vetítik: június 4., szerda, Sapientia, 10.00.
Lukas Moodysson: Mi vagyunk a legjobbak! / Vi är bäst! / We Are The Best!, 2013, svéd-dán, 102 perc
[Szupernóva] A rettenetes svéd mester, Lukas Moodyson elkészítette legaranyosabb és legközönségbarátabb filmjét. Ismét tinédzserek állnak a középpontban, akárcsak a Fucking Åmålban vagy a Lilya 4-everben, ezúttal három kamaszlányról szól a 80-as években zajló történet. A 13 éves osztálytársnők igen különböző egyéniségek, más-más – de a maga módján szerető – családi háttérrel rendelkeznek. A kis, szemüveges Bobót elvált anyja neveli, aki megpróbálja újra összefércelni az életét bugyuta házibulikkal és váltogatott pasikkal. A „punk nem halott” az egyik jelszava a taréjfrizurás Klarának, a másik a „gyűlöld a szülőket”: egy teljesen hétköznapi és unalmas családban él. Heccből alapítanak egy punkzenekart, de rájönnek, hogy nem értenek a zenéhez, úgyhogy befűzik a hosszú hajú, szőke, valóban tehetséges Hedviget is, akit bigott anyja nevel húgával együtt. Plátóian szerelmesek, rajonganak egy ismeretlen fiúegyüttesért, „elosztják” egymás közt a tagjaikat, életükben először berúgnak, összevesznek, kibékülnek, és mindvégig kitartanak a közös zenélés mellett, még akkor is, ha nem várható túl nagy siker a kornyikálásuktól.
Őszintén, felszabadultan tudunk nevetni a lányok kalandjain, hiszen valamilyen formában mindannyian átvészeltük ezt a kort – nevetünk egykori önmagunkon és a jelenlegin is, hisz a felnőttek sem sokkal értelmesebbek, mint a gyerekek, kölyökkori játékaikkal elég nevetségesen festenek.
A lányok közös vonása az éveik számához illő, még útját és irányát kereső lázadás. Végig rettegünk attól, hogy ez az őszinte és tiszta energia valahol megtörik, történik valami olyasmi, ami a három kis vadóc lelkét és életét derékba töri: talán valaki megsérül, valakit megtámadnak, megerőszakolnak, vagy a lányok egymásba gabalyodnak, mint a Fucking Åmåltinédzserlányai – Moodysson ilyesmire edzette visszatérő nézőit. De semmi ilyesmit nem látunk: a kézikamerás felvételek kizárólag a „hétköznapi” tinikor lázadásairól és gyötrődéseiről, ábrándjairól és csalódásairól, és egy mindenkire fittyet hányó, szép barátságról szólnak. (bk)
Még vetítik: június 4., szerda, Hadsereg háza / Cercul militar, 20.45. (Suntem cele mai tari!)
Erwin Wagenhofer: Alphabet, 2013, német-osztrák, 113 perc
[What's Up, Doc?] Erwin Wagenhofer a világgazdaság jelenlegi helyzetét tematizáló trilógiát indított kilenc éve, amelynek befejező része a TIFF-en is vetített Ábécé. Az első két epizódban a tömegfogyasztásnak (Megesszük a világot, 2005) és a pénzrendszerben fellépő elitizmusnak (Let’s Make Money, 2008) járt utána. Az Ábécében Ken Robinson oktatásügyi szakembernek az oktatás mai állásáról több ízben is kifejtett lesújtó véleménye nyomán arra keresi a választ, hogy az iskolák hogyan szüntetik meg a gyermek alkotóerejét és standardizált versenyhelyzetek teremtésével miként képezik át az embereket a kapitalista gazdasági rendszert kiszolgáló gépekké.
Annak ellenére, hogy filmjét a kimerült, de magasan teljesítő kínai tanulókkal indítja, majd egy éhbérért dolgozó német fiatalember hétköznapi küzdelmeivel folytatja és végül egy iskolába nem járt, de több nyelvet anyanyelvi szinten beszélő, gitárkészítő és egyetemi előadó francia férfival zárja, Wagenhofer korántsem az oktatás megszüntetése mellett foglal állást. A német neuróbiológus, a francia rajzpedagógus és a Down-kóros spanyol pszichológus megszólaltatásával éppen azt próbálja bizonyítani, hogy a gyermek fejlődésben szükség van ugyan rendszerre és egy olyan közegre, ahol elsajátít tudnivalókat, azonban az ipari forradalom idején létrejött és mai napig változtlanul működő oktatási rendszer elavult, azahogy csupán egy célja van: stresszes felmérések során versenyképességet fejleszteni, a játékra való hajlamosság megszüntetésével. De az emberi lény ennél több, hangzik Wagenhofer véleménye, hisz kreativitás nélkül nincs emberi szellem, s az iskola pontosan ezt nullázza le, vagy ha nem is irtja ki teljesen, de alaposan megnyirbálja. Lassan, de biztosan eljutunk erre a felismerésre a film kétórás játékideje alatt, s ha mást nem is, de azt megfogadjuk, hogy a gyermekeink játszóidejét növelni fogjuk, zenére, rajzra és táncra való hajlamaikat egész biztosan felismerjük és minden képességünkkel támogatjuk. Az algebrát viszont hagyjuk a francba. (fsz)
Még vetítik: június 3., kedd, Hadsereg háza / Cercul Militar, 15.45 (Alfabet)
