Kezdjük óvatosan: a TIFF-en láttunk pár svéd filmet a Svédcsepp és más szekciókban. Felsorolni egyszerű, rendszerezni viszont nehezebb. A Popular Music vs. Get Busy! gerinchez zenei-drogos, popkult vonalon csatolható a Fourteen Sucks, illetve generációs sávon a kiskorú szerelem: az A Swedish Love Story. A futottak még kategóriába tehetjük az agyondicsért Giliapot, a Four Shades of Brown-t, illetve a dögunalmas Drowing Ghostot. Tisztességesen összevágott munka a Dalecarlians. Durva keménymag: Roy Andersson (World of Glory, Songs from the Second Floor) és Lukas Moodysson {A Hole in My Heart).
Folytathatnánk azzal: Reza Bagher tűrhető rendező, és a Popular Music távolról sem Muzică Populară [népzene – szerk.], ahogy Kolozsváron értelmezték. A hatvanas években a nagy iszákoskodások, családi verekedések és unalmas kisvárosi létforma közepette, a szédületesen fejlődő Svédországban kitör a rock-őrület. Mikael Niemi bestsellere alapján készült a film: a szex-pia-rock'n'roll fekete humorral ábrázolt világa. Drámai jelenetek teszik eladhatóvá. A fiai által helybenhagyott bunyós apa (akinek a halálát is beígérték, ha valaha ismét megütné őket) fogja a puskát, s a családi asztalnál fia fejének szegezi. Keserű fintor: épp a nagyfiúból lesz a család új réme, az apánál is sötétebb változatban. Az anyját egyszerűen elhajtja dolgozni. A rendező a svédekhez kapcsolódó sztereotípiákat így próbálja lebontani: tényleg olyan jó volt a hatvanas években Svédországban nőnek lenni?
A kérdés másképp is megközelíthető: mi változott azóta? Merre halad ez a társadalom? Miért hisszük, hogy a svéd „modell" tökéletes? A Fourteen Sucks című könnyűfilm arról szól: pocsék tininek lenni. Főleg, ha a 14 éves lányt egy fergeteges buliban, hullarészegségében a nagyobb fickók megerőszakolják. Kemény téma – elnagyolva. A „mondanivaló" lapos, didaktikus: a(z atomizálódott) családnak össze kell fognia, a kényes szitut csak így lehet megoldani. A bátyja nem akar tudni arról, hogyan járt Emma: barátai tették... Végül rászánja magát, és feljelentést tesz. A női emancipációról csak annyit, hogy a svédeknél sincs minden rendben. Bár ezt nem kellett volna atálalni... A svéd társadalommodell kritikáját is fel lehetett volna dolgozni árnyaltabban. Márkus kellőképpen végig nem gondolt, csapok az asztalra pózzal a golfozás kapcsán mondja ki a tutit: ez a szocdemek apanázsa. Nem szeretnek dolgozni, tehát segélyekből élnek. De imádják, ha felnéznek rájuk, ezért a golfozás úri passziójuk. Közben a jóléti svéd állam boldog-boldogtalannak segélyt osztogat: el kell venni azoktól, akiknek sok van, s oda kell adni a forrásokat azoknak, akiknek kevesebb jutott. Eredeti – ám a családi perpatvarral ki is merül a „társadalombírálat".
Az egyéni életsorsok bemutatása, a cseppben a tenger módszer alkalmas (lehet) a valami több megragadására, persze, nem úgy, mint a Dalecarlians, a Giliap vagy a Four Shades of Brown esetében. Mert mitől is lesz mondanivalós a film? Mia hazatér szülővárosába, Dalecarliába, hogy részt vegyen apja 70. születésnapján. A munkamániás, enyhén másnapos nő senkire sem emlékszik, azonban Dalecarlia lakosai megjegyezték maguknak őt. A szülők nem tudnak túl sokat a lányukról (akár a Fourteen Sucksban), aki isten tudja mióta Stockholmban él. Némi humor, jó adag irónia – és ennyi.
Tomas Alfredson filmjéről, a Four Shades of Brownról a kritika hiperlativuszokban áradozik. De mitől több, mint a történetegységek, amelyekből építkezik? Egy apa meg akarja tanítani fiának a mesterségét: el kell hamvasztaniuk egy házi kedvencet. A tetem megakad, az apa megpróbálja helyrepofozni a futószalagot, de pórul jár: a lángok megégetik. A továbbiakban pisilni sem képes egyedül. Mások főzőcskéznek, temetkeznek, siralmas életeiket mesélik egymásnak. Nevetséges, abszurd karikatúrák, idegesek és idegesítően frusztráltak.
Jóval mókásabb Roy Andersson (a 3x3 szekció egyik rendezője): ő úgy kritizál, hogy nem mond semmit. De ez a semmitmondás mennyivel hatásosabb, mint az üresmondások állandó járata! Látomásvilágot mutat be, azt sugallva: semmi közünk ahhoz, hogy meztelen embereket tehergépkocsik rakterébe terelnek, s beengedik rájuk a kipufogógázt (World of Glory). Nem kell lelkiismeret-furdalásunk legyen, amikor az egészséges, okos, a fejlődésre képes utolsó egyént (egy kislányt) a vének, a papi kar áldása és a tudósgárda bólogatása, az álszent emberek helyeslése közepette lelökik a szikláról (Songs from the Second Floor). Közben mosolyogtat. Aki a Something Has Happened, a World of Glory és a Songs from the Second Floor abszurditására gondol, jóízűen nevet, mikor rájön: ugyanez a rendező jegyzi a Giliapot és az A Swedish Love Story-t. Mert hogyan lehet az aranyos szerelmes film után (igaz, 30 évvel később) lehúzni egy olyan munkát, mint a Songs from the Second Floor?! Az egyik arról szól, hogy a világ szép, minden jól van elrendezve benne, az emberek szerelmesek, és az sem baj, ha épp kiskorúak. A másik film viszont arról szól, hogy a világ csúnya, feje tetejére állt, és az emberek nem szeretik egymást. Habár nagykorúak.
A svéd film két fenegyereke, Roy Andersson és Lukas Moodysson közé nyugodtan beszúrhatunk két izgágát: Magnus Gertten és Erik Bafving a Get Busy! című dokumentumfilmjével (a Rockumentar szekcióban futott) jókorát dobbant. Ez már nem a hatvanas évek Svédországa, nem a rockőrület világa. Belecsöppenünk a nagyvárosi forgatagba, a drogok, a hip-hop és az erőszak kultúrájába. A Popular Music esetében lehettek illúzióink, hogy a fojtogató légkörtől meg lehet szabadulni, hogy van lehetőség a menekülésre, de a Get Busy! minden illúziót összetör: a tehetetlenség, a felesleges vergődés pontos látleletével szembesülünk. Chafic Mourtada, a 22 éves rapper vonat elé veti magát. Kit érdekel, hogy Carla Leyton terhes, s hogy a kicsinek nem lesz apja? Kit érdekel az, hogy a 60-as években még őszintén tombolt a publikum a zenére (Popular Music), de a 21. század elején az Advance Patrol hip-hopjára utcáról kell fogdosni a vadidegeneket? Kellemetlen film a svéd külvárosokról.
A fogyasztói társadalom különféle bűneiről, a kapitalizmus embertelen cselvetéseiről beszél... mosolyogva vagy vigyorogva, köpködve vagy átkozódva (sose megbocsátva!) Roy Andersson és Lukas Moodysson. „Csukd be a szemed! Mit látsz?" Azt, hogy Moodysson ideges, provokál. Klausztrofóbiás pornófilmet tálal, ami nem is pornó. Illetve (tömbház) pornó, csak másképp. Moodysson szerint a film a szeretetről szól. S fapofával bebizonyítja az életről, a fogyasztói szokásokról, a torz és a normális érzelmekről, hogy egyetlen óriási pornó-show részét képezik. [A Hole in My Heart című filmjéről bővebben lásd Szilágy Zoltán írását – szerk.] Mivel maradunk egy ilyen összeállítás után? Kassáki keserű szájízzel? Sok svédet néztünk, s nem láttunk semmit...
