Nagyvonalúan megállapítható, hogy a fesztiválon két típusú rövidfilm volt: egyesek ellazították, mások próbára tették a nézők szürkeállományát.
Román rövidfilmek
A román rövidfilmgyártás színvonala javulóban van, legalábbis ez állapítható meg az ezt bemutató szekció után. A Canton (r. Constantin Popescu Jr.) című film volt az egyik legerősebb a válogatásból, nem csoda, hogy a zsűri különdíjjal tüntette ki. A történet és kivitelezése bravúros. Két férfi a tengerparton lakik. Egy nap egy kábult embert találnak és az autóját. Amíg a férfi helyrejön, az egyik házigazda kipróbálja az autót. A film végén derül ki, hogy véletlenül elütötte a falu pedáns tanítónőjét.
A Bukarestben forgatott Pui la rotisor (Sült csirke, r. Alexandru Vitzentzatos) egy általános emberi esetlenséget mutat be balkáni fűszerezéssel. Egy fiatalember (Cătălin Neamţu) anyja unszolására munkába áll, szakácsként. Még aznap a részeg főnöke sült csirkét rendel a lakására, amit a srác el is készít. De a csábításnak nem tud ellenállni, és már a buszon megeszi. Másnap persze semmi értelmét nem látja annak, hogy dolgozni menjen. Szintén a fővárosból indul a Bucureşti Berlin (r. Anca Miruna Lăzărescu) is, de a történet nagy része a német fővárosban játszódik. Az előző filmhez képest az az előnye, hogy nem egy poénra építették, jóval árnyaltabb. Egy lány Berlinbe megy dolgozni. Kiderül, hogy a román munkáltató már rég nincs ott. A lehetséges lakhelyeit felkutatva találkozik egy török taxissal, akivel hamar megkapják a közös hangot. A két nép rokon, állítja a török. Mi sem bizonyítja jobban, mint a töltöttkáposzta hasonló hangzású neve (törökül sarma, románul sarmale). Végül a lány állást kap egy balkáni vendéglőben, amelynek kínálatába felkerül a sarma.
Szintén a nemzetköziségre helyezte a hangsúlyt Napoleon Helmis Challenge Day című filmjében. Egy román és egy japán városka verseng az olimpia szervezéséért: amelyikben többen sportolnak, azé a rendezési jog. A román városban van egy férfi, akit sehogy nem tudnak rávenni az egészséges mozgásra. Végül a film elárulja, hogy sikeres sportoló volt fiatalabb korában. Ezt az életformát azért nem hagyta el teljesen, csak visszavonulva edz szobakajakján.
A román Filmművészeti Akadémia néhány rövidfilmjét is vetítették a szekcióban. Ezek közül kiemelném a Pubic Display of Affectiont (r. Matei-Alexandru Mocanu). Ez a frappáns film egy focirajongóról szól, aki egy vesztes meccs után csalódottan járja a várost. Közben hallhatjuk a monológját a vereség elviselhetővé tételéről, a kedvenc csapata helyzetéről. Hogy elszántságát, rajongását bizonyítsa, egy kedvenc játékosának a nevét tetováltatja a karjára. A film itt átvált utcai interjúra, amelyben 6-8 éves gyerekek elhencegik, hogy melyik nagy focistáról kapták a nevüket. Szintén filmakadémiás film a Spune-mi Ana – tripticul unei morţi aşteptate (r. Vlad Feneşan, Némethi András, Gábriel Achim), amely filozófiai gondolatokat járt körbe. Néhány következtetés a szekció megnézése után: sajnos még mindig sok az olyan egyszerű film, amely alig építkezik, és poénnal zárul. Ezen kívül gyakrabban kellene elrugaszkodni a tipikusan balkáni környezettől. Pozitívumként említem meg a fiatal román filmes nemzedék új sztárját, Ana Ularut. A vetített filmek közül játszik a Bucureşti Berlin, a Spune-mi Ana - tripticul unei morţi aşteptate és a Curcanii nu zboară (r. Cristi Mungiu) című filmekben.
Az Európai Filmakadémia által kitüntetett rövidfilmek közt levetítettek két román alkotást: a Povestea din scara C-t (r. Cristian Nemescu) és az Un cartuş de Kent şi un pachet de cafeát (r. Cristi Puiu). Habár ezeket a filmeket több hazai és nemzetközi fesztiválon is lehetett látni, mégis fontosnak tartom megemlíteni, mert egy ilyen nívós mezőnyben is erősek tudnak maradni.
Az Árnyékok szekció rövidfilmjei
Az Umbre válogatás hű maradt a nevéhez. Az itt levetített filmek a fesztiválkatalógus szerint szürrealisták, horrorfilmek vagy egyszerűen bizarrak. Ebből a szekcióból is kiemelnék néhány filmet. A Crepitus (amerikai, r. Jason Affolder) című film talán a legjobb példa arra, hogy kis költségvetéssel hogyan mutatható be a szürrealizmus (vagy kísérleti horrorfilm?) a vásznon. Furcsa víziók és álmok gyötrik a főhőst, a hallucináció és realitás határai összemosódnak.
Victor García El Ciclo című filmje kevésbé elvontan „fogalmaz". A rövid történet arról szól, hogy egy férfi egy hullazsákot dob a pincéjébe, ahol már több halott is van. A fürdőszobában próbálja lemosni a vért a falról, majd beül a kádba. Nagy fájdalmak kezdik gyötörni, és a hátából kimászik saját maga, aki megöli a fürdőzőt. És persze hullazsákba csomagolja, és a pincébe veti. Technikailag kevésbé kidolgozott a Chrysalis, Paul Fuller filmje. Egy külsőleg ápolatlan takarító össze akar jönni a szomszédnőjével. Ezért a szó szoros értelmében a szemétbe gubózik, hogy ily módon alakuljon át. A terve sikerül, a nőnek fel is kelti az érdeklődését. A vég nem túlzottan meglepő: a férfit behálózza a nő.
Szintén párkapcsolatról szól a spanyol Diego Taboada filmje, a Soleado, exterior. A rendező nemcsak a megmagyarázhatatlanra támaszkodik, hanem a japán írásjelek mágikus erejére is. A főszereplő nő nem érzi jól magát otthonában. A férje próbálja nyugtatni, de a nézőnek is hamarosan feltűnnek a paranormális jelenségek. A nő ekkor japán írásjelekkel festi tele a házat. Dühében a férj kidobja a feleségét az ablakon, és eltakarítja az írást. Mert a lélekkel rendelkező házba szerelmes... A Projections (német, r. Boris Schaarschmidt) című film is egy házaspár életébe nyújt betekintést. Észreveszik, hogy évek óta a minden fényképükön egy piros kabátos ember van. A férfit kevésbé zavarja, de a nő ettől teljesen kiborul. A rejtély megoldatlan marad.
A szekció díjazott filmje a Las viandas (A fogások – spanyol, r. José Antonio Bonet). Egy erőszakos mesterszakácsról szól, aki a gyönyörűen feltálalt ételeit a vendégekre erőlteti. Terror az étkezdében. Nem lehet kiszabadulni. A film rendezése, technikai kivitelezése, a színészek alakítása zseniális. Több rövidfilm is megpróbálta parodizálni a műfajfilmeket. Ilyen a Monster című film (r. Kari Trebbe), amely Barbie és Ken főszereplésével gúnyolódik az expresszionista filmeken. A Galder Gatzelu-Urrutia és Felix Guede által rendezett 913 történetmesélésében, karaktereiben, hangulatában tipikus gengszterfilm, egyedül a témája nem. Dúsgazdag emberek fogadnak, hogy társuk 1913 és 1943 között naponta csak fél kiló ürüléktől szabadul meg. A Svájcban készült Joyeux Noél, Félix! (r. Sami Ben Youssef, Igalden Rielen) című gyurma-animáció egy karácsonyi történetet mesél el. A főhős pityereg, a flashbackből ki is derül, hogy miért. A részeg Télapó a kisfiú édesanyjára ejtett egy csomagot, aki meg is halt. A fiú bosszúból felrobbantja a Télapót.
A TIFF-en került sor a Lost and Found című film romániai bemutatójára. Hat közép-kelet európai ország (Észtország, Bulgária, Románia, Bosznia-Hercegovina, Magyarország és Szerbia-Montenegró) rendezői készítettek egy-egy kisfilmet. A projektet Nicolai Nikitin (Németország) művészeti vezető felügyelete alatt valósították meg. Érdemes megemlíteni a rendezők nevét is: Mait Laas, Nadejda Koseva, Cristian Mungiu, Jasmila Zbanic, Mundruczó Kornél és Stefan Arsenijevic. Mindegyik történet érdekes, színvonalas, bár több esetben is a rendező az országra vagy a társadalomra jellemző sztereotípiára épített. Kivételt képez Mundruczó filmje, a Rövid ideig tartó csend. Ő hozza a szokásos stílusát. A rövidfilmjében egy testvérpárt mutat be, akik az édesapjuk temetésén találkoznak.
Valószínűleg sokan ismerik Roy Andersson nevét, elsősorban a Dalok a második emeletről rendezőjeként. A TIFF-en látható volt két rövidfilmje, amelyek közül az AIDS-ről szóló dokumentumfilmje (?) volt az erősebb, a Nagonting har hant (Valami történt). Éles iróniával és történelmi párhuzamokkal igyekezett megjeleníteni, hogy a nyugati társadalom és a tudomány hogyan reagál a másságra, a járványra. A kalandos sorsú film, bár megrendelésre készült, Svédországban kezdetben értetlenséget váltott ki, később azonban számos európai fesztiválon sikeresen szerepelt. A filmet Borbás István filmezte.
