Anca Miruna Lăzărescu diplomafilmje, az Apele Tac (Csendes folyó) a Berlinale Shorts programjában szerepelt. A 30 perces kisfilm Valiról és Gregorról szól, akik a 80-as évek Romániájából próbálnak átúszni a Dunán Jugoszláviába. Lăzărescuval két vetítés közben beszélgettem a Temesvártól Berlinig vezető útról.
Romániában születtél, most Münchenben tanulsz. Hogy kerültél Németországba?
11 éves koromig szülővárosomban, Temesváron éltem. A polgári családokban teljesen normális volt, hogy a gyerek tanuljon meg egy másik nyelvet is. Édesanyám, mivel úgy gondolta, sosem lehet tudni, a német általános iskolába íratott be. És lám: később valóban jól jött a német nyelvtudás.
Volt valami speciális oka annak, hogy emigráltatok?
Egy olyan családban nőttem fel, ahol az emberek mindig is gondolkodtak ezen. Édesapám például 1968-ban kapott egy esélyt, hogy Németországban maradjon. A szüleivel, vagyis a nagyszüleimmel épp az NSZK-ban töltötték a nyári szünidőt. Az oroszok ekkor vonultak be Csehszlovákiába, és a határoknál elég nagy tömeg volt, emiatt nem lehetett átkelni. Pár napot félelemben töltöttek, mert nem tudták, mi lesz velük, majd kaptak egy tranzitvízumot, ami 48 órára szólt Nyugat-Németországba. A 18 éves apámnak tehát 48 órája volt, hogy eldöntse, ott marad-e, vagy hazatér. Végül is Románia mellett döntött, mert biztos volt benne, hogy otthon változni fognak a dolgok. Akkoriban ugyanis Ceauşescu erősen kritizálta az oroszokat – édesapám nagyon büszke volt a hazájára emiatt. Majd kis idő múlva rájött, hogy Romániában semmi nem fog változni, és a 80-as évek végül megérlelték az emigráció gondolatát. Az, hogy meneküljünk, sosem jutott eszébe a szüleimnek, hiszen ott voltam már én is. 1990-ben, amint lehetett, azonnal emigráltunk. A külföldiek menedéke nem is nevezhető falunak, inkább csak házak sora volt, ami nekünk, akik egy romániai nagyvárosból érkeztünk, igen nagy váltást jelentett. Ez volt a nagy Németország. „Willkommen in Deutschland.”
Hogy jött a képbe a filmrendezés?
Először az újságírás érdekelt: 16 évesen elkezdtem írni egy lapnak, nem sokkal az érettségi előtt már a rádióban voltam hírszerkesztő. Majd felfedeztem a filmfőiskolát Münchenben, ahol nagyon jó volt az újságírásszak. Fel is vettek, majd elkezdtem dokumentumfilm-készítést is tanulni. Nem sokkal később felhagytam az újságírással, és inkább rendezést tanultam.
Úgy hallottam, hogy dolgoztál Amerikában is a Scrubs című sorozatban.
2001-ben Los Angelesbe mentem az akkori barátom miatt – ő egy német zenész fiú volt, aki már évek óta kint élt. A hosszabb szüneteket ott töltöttem, és kihasználtam az időt. A CNN-nél dolgoztam, akik révén ellátogattam különböző stúdiókba. Azonnal beleszerettem a Scrubsba – elég sokat segítettem ott, bár néha nem tudták, hogy mit kezdjenek velem, mert nem volt biztosításom, ezért nem nagyon bízhatták rám a piszkos munkát. De részem volt abban a hihetetlen luxusban, hogy mindenhova benézhettem. A hollywoodi filmipar elképesztő professzionális, szerintem minden filmkészítő álma, hogy egyszer ilyen körülmények dolgozhasson.
A berlini kisfilmes blokkban többségben voltak a kísérleti jellegű munkák, míg te inkább a klasszikus történetmesélést választottad. Hogyan jutottál el az újságírástól, illetve a dokumentumfilm-készítéstől a hagyományos fikciós narratívához?
Az újságírásban és a dokumentumfilmben az emberi történetek érdekeltek. Majd rájöttem, hogy a dokumentumfilm eszközei bizonyos korlátokat emelnek az ember elé, már ami a témákat illeti. Az itt és a most már nem volt elég nekem. Lassan megszerettem a színészekkel való munkát is. Nehezen tudom elképzelni, hogy csak dokumentum- vagy csak játékfilmeket forgassak. Nem tudnék választani. Szerintem az egyik ihleti a másikat.
Miért épp a határon való átszökésről forgattad a diplomafilmed?
A Csendes folyót a gyermekkorom inspirálta. Ilyen történetek között nőttem fel, úgyhogy nem kellett sokat keresgélnem, csak egy olyan sztorit kellett találnom, amit el tudok mesélni 30 percben. A film cselekménye egy családi barát történetén alapul, aki a 80-as években átúszott Jugoszláviába, és túl is élte.
Hogyan találtál rá a megfelelő színészekre?
Andi Vasluianu, mint sofőr, már a kezdetekkor egyértelmű volt [akit egyébként már a Bibliothèque Pascalban is láthattunk – szerk.], mert őt már ismertem régebbről. Patricia Moga jó barátnőm, tudtam, hogy remek színésznő, tehát afelől sem volt kétségem, hogy ő lesz Vali, a sofőr felesége. Nehézségeim voltak azonban a harmadik szereplővel, mert ekkor még nem ismertem Cuzin Tomát. Olyan férfi kellett, aki sváb, vagy legalábbis tud németül. Sokáig keresgéltem: vagy egy németországi románt akartam, vagy egy romániai svábot, esetleg szászt. De mindenki vagy túl fiatal volt, vagy túl öreg, vagy nem találtam őket elég expresszívnek. Aztán jött Cuzin Toma a maga sebeivel, ami miatt már eleve látszik, hogy sok mindenen ment keresztül (például dolgozott bányában is). Persze több sebre, például az orrán lévőre sminkkel rásegítettünk.
Mi történik a férfivel és a nővel, miután átjutnak? Van a fejedben folytatása a filmnek?
Ami engem ebben a történetben a leginkább érdekelt, hogy hogyan hihet újra egy ember, aki mindent elveszített. Hogy megéri-e emberségesnek maradni. Megéri-e jó embernek lenni egy ilyen társadalomban. Gregor (Cuzin Toma) eleinte ebbe nem gondol bele, miért is tenné? Szüksége van Valira, a sofőrre, de hogy esetleg Valinak is vannak problémái, az már nem érdekli. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy szembesül egyre inkább azzal, hogy embernek kell maradnia, jóllehet ő ezt nem akarja. Vali sorsa a film végén az ő kezében van. És újra felvetődik a kérdés: megéri-e embernek lenni? A válasz benne van a filmben. Számomra ez egy aktuális, univerzális, máig felderítetlen téma.
Min dolgozol most?
Nagyon régóta tudom, hogy szeretnék az 1968-ban történtekről egy nagyjátékfilmet készíteni. Sokáig fontolgattam, hogy diplomamunkának készítem el, de kiderült, hogy túl drága lenne. De bizakodó vagyok: még idén elkészül a forgatókönyv, jövő nyáron már szeretnék forgatni.
A román filmművészet évekkel ezelőtt szárnyra kapott. Ezt te hogyan látod Németországból?
Mivel nem Romániában élek, nehéz erre válaszolnom, ugyanakkor megvan ennek az az előnye, hogy egészséges távolságból szemlélem, ami ott történik. Nagyon boldog vagyok, hogy feléledt a román film, sőt büszkeséget is érzek, akárcsak édesapám egykor, jóllehet én magam elhagytam ezt az országot. De legalább mostanában már egyre kevesebbet hallani olyasmit, hogy „Románia? Merre is van az? Ott bolgárul beszélnek, ugye?” Romániának nagyon sok mesélnivalója van, és erre tökéletes eszköz a film.
Németnek vagy románnak érzed magad?
Anyai nagymamám hargitai magyar volt, úgyhogy nemcsak román, hanem magyar vér is folyik az ereimben. De rossz napjaimon úgy érzem, hogy egyik sem vagyok: sem magyar, sem román, sem pedig német. Németországba nem illek be igazán, Romániában pedig a német lánynak számítok. Egyébként nem is ismerem már az ottani játékszabályokat. Münchenben meg néha nem tudom, hogy mit keresek itt a történeteimmel, vagy hogy ki fogja ezeket meghallani. Hiszen a németeknek is hatalmas történelemanyag áll rendelkezésükre. Más napokon viszont azt érzem, mindenhol otthon vagyok. Talán nem is lehetséges megmondani, hogy hol van a hazám. Ha megnézed a Berlinale katalógusában a rendezők adatait, láthatod, hogy a legtöbben nem abban az országban, sőt nem azon a kontinensen élnek, ahova születtek. Talán ez a filmesek sorsa.
Tudsz magyarul?
[Nevet.] „Iskolába fáj a lába, hazamenni nem fáj semmi” – de ezt minden gyerek ismeri, nem?
