Az idei szupernóva-válogatás is eléggé ellentmondásos lett: volt film, ami tényleg nagyot robbant, volt, ami csak halk pukkanással jelezte, hogy ő is megérdemel némi figyelmet, és volt, aminek a kanóca is hiányzott. Eklektikusnak eklektikus: politikától valóságshow-jellegű őrültségeken és családi drámákon egészen a kung-fu paródiákig minden volt, beleértve a fesztivál legnézettebb filmjét (a díjnyertes versenyfilmet leszámítva): a Howl mozgó kastélyait.
A Cseh álom például az a film, ami kötelező mindenkinek, akit egy csöppet is érdekel a marketing, a népbutítás és az ehhez kapcsolódó cinizmus. Ez, az alkotók meghatározása szerint, dokumentarista reality-show, s nem (csak) filmként érdekes, hanem tréfaként (is), de úgy nagyon. Egy fergeteges vígjátékként is felfogható, azonban ez az öröm igazából keserédes, hiszen magunkon nevetünk, a fogyasztási kényszerbe nevelt átlagemberen, akinek legfőbb vágya, hogy fizetését minél hamarabb elköltse, bármire, a lényeg, hogy olcsó legyen. A történet ugyanis alapjában véve arról szól, hogy ha valaminek van szórólapja, honlapja és tévés-rádiós szpotja, akkor a kisember hajlamos azt hinni, hogy létezik. A két leendő dokumentumfilmes – Filip Remunda és Vít Klusák – ennek a tézisnek az ellenkezőjét bizonyítja azzal, hogy filmjükben egy szabályos marketingfolyamatot mutatnak be, mesélnek el. Olyat, amellyel egy nem létező hipermarketet vezetnek be a cseh piacra, de annyira, hogy az esti film után mindenki az ő reklámjukat várja, és minden második háziasszony az ő reklámújságaikon hámozza a krumplit. Egyszóval bevonultak a köztudatba (és a konyhába). És lőn május 31. reggel 10 óra, az irdatlan tömeg átdönti a kordont, és rohan a több száz méterre található „áruház" felé, amely 350 méter széles, 10 méter magas, további kiterjedései azonban erősen közelítenek a nullához, hisz végeredményben csak egy óriási színes lepedőről van szó... A legszebb átverés, amit valaha láttam, de a java csak akkor kezdődött, amikor rábukkantam a két rendező fotójára. Fejük-szemük beverve, drága Hugo Boss-öltönyük elszakadva, s a kisördög, mely film alatt végig motoszkált bennem, azt kérdezi, vajon már megint nem manipulálnak ezzel a fotóval?
Az Osama címet viseli az első afgán film, melyet a tálib rendszer bukása után készítettek, de a történet korántsem arra kanyarodik, amerre a címből következtethetünk. Osama ugyanis annak a kabuli tizenkét éves lánynak az új neve, akit anyja és nagyanyja kénytelen fiúruhába bújtatni, haját rövidre vágatni, és így keresni munkát számára. A tálib terror ugyanis vallási előírások alapján tiltja a nők bármilyen formájú önállóságát, még azt is, hogy az utcán vagy kórházban férfi kísérete nélkül mutatkozzanak. A helyzet tragikus paradoxona azonban, hogy a férfiakat háborúkba vitték, ahol sokan elestek, így magukra maradt nők tömegei éheznek, bujdosnak és próbálnak megoldást találni a kilátástalan helyzetre. Barmak Siddiq filmje, akinek munkásságát a tálibok betiltották, ilyen nők tüntetésével kezdődik: fejüktől bokájukig zsákszerű ruhába burkolt százak vonulnak, és a törvények megváltoztatását kérik. Aztán a történet fokozatosan Osamára fókuszál: hogyan éli meg az egyébként tradicionálisan nevelt lány az „átváltozást", hogyan próbál túlélni az iskolában, ahová a tálibok mint egy csordát hajtják be az összefogdosott fiúkat. Csakhogy a lány nem tud fára mászni, így az igazság kiderül, elfogják, és könyörtelenül halálra ítélnék, ha egy öreg, kéjenc tanító el nem kérné feleségnek. Így kerül a mollah bezárt portájára, ahol rajta kívül féltucatnyi feleség és rengeteg gyerek él rabságban, a történet itt meg is szakad, valószínűleg Osamára is hasonló sors vár. A film Arany Glóbuszt és Cannes-ban különdíjat kapott, tárgyilagos történetszövését a kabuli amatőr színészek kiváló, átélt játéka meggyőzővé teszi.
Hayao Miyazaki rendezésében láthattuk a fesztivál egyik, a szó szoros értelmében varázslatos alkotását. A vándorló palota olyan animáció, melyet a kicsik is értékelhetnek, de igazán a felnőtteknek jelent nagy élményt, hiszen az animációs eszközöket egy bonyolult történet, árnyalt lélekrajz, létkérdések szolgálatába állítja a rendező, akitől a 2001-es Chihiro szellemországban című rajzfilmet ismeri a közönség. A Chihiro minden bevételi rekordot megdöntött Japánban, elnyerte a Berlinale Arany Medve díját, és a legjobb animációs Oscart. Howl sétáló kastélya még nem aratott ennyi díjat, de a Chihiróhoz hasonlóan magánmitológiából kiindulva jut el általános emberi kérdésekig, melyek itt az öregség és szerelem összefüggését firtatják. A fiatal és félénk Sophie egy napon egy megrázóan szép varázslófiúval (Howl) találkozik, akibe nyilván azon nyomban beleszeret, és ezért egy másik varázslónő, aki szintén szerelmes Howlba, 90 éves öregasszonnyá változtatja. Az időnkét madár, máskor szívtipró legény formájában mutatkozó Howlba általában minden női lény beleszeret, és kié másé lesz végül, mint az öregasszonyként nála házvezetőként dolgozó, a végére visszafiatalodó, de továbbra is fehér hajú Sophié? A történet száz tréfán és ugyanannyi csodán keresztül halad, mint például a sétáló kastély, mely egyidőben öt helyen létezik, és lakói oda lépnek ki az állítható ajtón, ahová akarnak. A film végén a közönség mintha álomból ébredt volna, és úgy gondolom, mindenki sajnálta, hogy a mozikijárat egyetlen városba vezet.
A Kinsey-ben minden terítékre kerül, amit tudni akarunk, és tudnunk kell a szexről. Nem kell tehát szánkázni a pornócsatornákon ahhoz, hogy plusz információhoz jussunk. Itt mindent megkapunk, ráadásul egy szalonképes csomagolásban, tudományos alapossággal. A filmről, lévén, hogy életrajzi, elég nehéz ítélkezni, hisz minden átlagnéző tudja, hogy az összesnek egy a vége: a főhős meghal. Drámai feszültség így nehezen kelthető; ha a főhős érdekes figura, a film is az, ha nem, akkor nem. Nos, ez a film is épp ilyen. Csendesen folydogál, mint Kinsey professzor élete, amikor az felbolydul, a film is felbolydul, akárcsak a kolozsvári közönség, ha erektált pénisz jelenik meg a filmvásznon, még ha tudományos célzatú is. Mert miről van szó? A Chicago forgatókönyvírója (Bill Condon) – talán épp nevének szexuális kicsengése miatt – életrajzi filmet rendezett Alfred Kinsey amerikai zoológus életéről, aki miután úgy érezte, hogy eleget foglalkozott a darazsak szaporodásával, hatalmas elszántsággal és speciális kérdőívekkel végigjárta az Államokat, hogy meggyőzően, nagy mintavétel alapján pontos diagnózist állítson fel a férfiak és nők házasságon belüli és kívüli szexuális viselkedéséről. Bizonyítást nyer a régi igazság – a szex: hatalom.
Ha egy filmben Takeshi Kitano játssza a főszerepet, már önmagában elegendő ok, hogy megtekintse az ember, és nem csak azért, mert Kitanót elsősorban kiváló rendezőként ismerik nálunkfelé. Ez csak afféle bonusz. A mai japán vagy dél-koreai filmek vitathatatlan varázsa abban (is) áll, hogy nem látszanak tudomást venni bizonyos filmes műfajok írott és íratlan konvencióiról. Azt mondja, például, hogy jellemfejlődés, esetleg árnyalt jellemrajz. A Vér és csontban ilyen nincs. Adott egy Kim Shunpei nevű férfi, mellesleg koreai bevándorló, aki Japánban telepedik le, a narrátor édesapja. Jellemének konstans vonása az, amit európaiul szadizmusnak neveznénk, kedvenc köszönési formája a pofon, amit általában a bikacsök további használata követ; ezen tevékenységi körét főként családjának tagjain gyakorolja előszeretettel, kisebb megszakításokkal több mint két órán keresztül. A meglehetősen szövevényes és drámákkal tarkított családtörténetnek – melyik családi saga nem ilyen? – ez az egyetlen állandó tényezője: a primitív, kicsapongó és kegyetlen apa folytonos fenyegetettségben tartja a család és az ismerősi kör tagjait. Ebben az élettérben zajlanak a hétköznapok, ennek árnyékában bontakozik ki az állatként kezelt anya vagy a kitörésre vágyó fiú története is. Yoichi Sai filmje – mely Yang Sogiru regénye alapján készült – valósággal terrorizálja a nézőt: alig viseljük el, hogy ez a fazon a lánya temetését is szétveri. Viszont éppen a brutális következetesség – és következetes brutalitás – révén bontakozik ki elemi erővel a „jellemrajz": egy olyan ember portréja, aki csakis azt teszi, amihez éppen kedve van. Emberből van, a „vér és csont" egzisztenciájának kizárólagos alappillére. És hihetetlen, de képes szánalmat kiváltani bennünk: amikor meghal, távol a világtól, egyetlen ember van vele, akit Shunpei halála annyira sem rendít meg, hogy megszakítsa étkezését. Bűnhődése – ha van – ennyi, a dráma visszavonhatatlan.
Akit érdekel a politikai thriller műfaja, annak igazi csemegének ígérkezett Nikolaj Arcel – Niels Krause-Kjaer bestselleréből készült – filmje. A beharangozó szerint a film Dániában roppant népszerű. Csak azt tudnám, miért. A helyi érdekeltségen kívül azzal magyarázom, hogy az emberek mindig is kéjes borzongással figyelték vezetőik legalábbis gyanús üzelmeit, szerettek betekintést nyerni a politika boszorkánykonyhájába. Annál is inkább, mert a Kongekabale (Királyi játszma vagy Sakk a királynak) valós eseményeken alapszik. A történet röviden úgy foglalható össze, hogy a dán Centrum Párt vezetői között hatalmi villongás tör ki addigi elnökük halálos balesete után. A párt egyik szárnyának vezetője, Erik Dreier mocskos eszközökkel (az elnök klinikai halálának eltitkolása, ellenlábasa házastársának igaztalan befeketítése stb.) távolítja el a színről fő riválisát, a reformista politikusnőt, Lone Kjeldsent. Két mindenre elszánt újságíró – Ulrik Torp (külön spíl: a párt egyik régi fejesének fia!) és Henrik Moll – viszont természetesen feltárja az igazságot, és megbuktatja az ármány lelkű politikust. A film készítőinek előnyére válik, hogy értenek a politikai thriller cselekményszövési törvényszerűségeihez. Az „északiasan" fakó, hideg, szenvtelen ábrázolásmód kétségtelenül kiemeli a filmet a hasonló témájú alkotások sorából. A közhelyek viszont közhelyek maradnak, Hollywoodtól távol is. És a politika mocsok, az is biztos. Ennél többet aligha tud felmutatni a film. Élvezhető darab, de maradjunk mégis inkább Az Elnök embereinél.
A Supernova szekcióban kapott helyet még a már ismert magyar Szezon (Török Ferenc, 2004) mellett a fesztivál egyik legröhögtetőbb filmje, a Gong-Fu (Kung-Fu Hustle, Kína-Hongkong, Stephen Chow, 2005), a fesztivál egyik legmegindítóbb filmje egy nő rendezésében, a Take My Eyes (Te doy mis ojos, Spanyolország, Iciar Bollain, 2003), a fesztivál egyik leggyengébb filmje (Les Gaous, Franciaország, Igor Sk, 2004), a fesztivál egyik legfeketébb humorú Amerika-ellenes filmje (The Yes Men, USA, Ollman-Price-Smith, 2004), valamint az a film, amely a leginkább hajaz az Amerikai szépségre: Ágnes és testvérei (Agnes und seine Brüder, Németország, Oskar Roehler, 2004).
