Az egyik legkeresettebb magyar operatőr és a legkeresettebb magyar maszkmester. Munkáik között a legjobb magyar és a legnagyobb amerikai filmeket is megtaláljuk. Pályájuk egymástól függetlenül alakult, de egy 500 kilós ember és egy távirányítható csirke szakmailag is összehozta őket. A magyar filmszakmában dolgozó testvérpárokat bemutató interjúsorozatunk második részében a Pohárnok fivérekkel beszélgettünk.

A Pohárnok fivérek: Gergely és Iván
(fotók: Czirják Pál)

Gyerekkorotokban mik voltak a meghatározó, közös filmélmények?

Gergely: Ivánnak a legmeghatározóbb a Csillagok háborúja volt.

Iván: Együtt láttuk, de szerintem nem beszéltük meg soha, hogy Gergőre milyen hatással volt.

Gergely: Nekem is nagy élmény volt. Akkoriban az ilyen látványos filmek nem jutottak el Magyarországra, ezért sokkolóan hatott minden gyerekre. De engem nem indított be úgy a film, mint Ivánt, aki már akkor is nagyon sok dolgot csinált.

Iván: Szerettem barkácsolgatni, rajzolni pedig mindketten sokat rajzoltunk.

Már egészen korán kialakult az érdeklődési körötök, Gergely elkezdett fényképezni, Iván pedig a Csillagok háborúja hatására otthon készített maketteket.

Gergely: Iván elmélyülten és sok mindennel foglalkozott az airbrush-tól kezdve az ólomkatona-leöntésen keresztül a forrasztópákás fémmunkákig. Ő kezdett el fényképezni is, én akkor még csak rajzolgattam. Otthon apánk megtanította laborálni is. Nekem csak később, az általános iskola vége felé tetszett meg a fényképezés, amit Ivánon keresztül tanultam meg.

Iván: Szerintem az az egyik nagy különbség köztünk, hogy Gergőt az elméleti és tartalmi dolgok mindig is mélyebben érdekelték és motiválták. Engem a látvány sokkal jobban vonzott, az elmélet és a tartalom kevésbé. Ő a mai napig sokkal érdeklődőbb és elmélyültebb ember ebből a szempontból.

Gergely: A fotózásban engem nem annyira a technikai része kezdett el érdekelni, hanem az, hogy mit lehet kifejezni rajta keresztül.

Iván: Engem pedig nem az érdekel, hogy mit csinálok, hanem az, hogy hogyan tudom megvalósítani.

Az első közös projektetek is gyerekkori: Gergely fotózta le Iván munkáit, amiket elküldött Dick Smith-nek, a maszkmesteri szakma keresztapjának, hogy felvegye a levelezőtanfolyamára.

Iván: A Csillagok háborújában tetszett a látványvilág, de az izgatott igazán, hogy hogyan készültek ezek a dolgok. Akkoriban nagyon nehezen lehetett ilyen információkhoz jutni, csak újságokban láttam képeken, ahogy emberek űrhajómakettek fölött mütyiznek. Gyerekként ezt szerettem volna imitálni és viszontlátni fényképeken. Gergő akkor már sokkal profibban fotózott nálam – én fel is hagytam vele –, és megkértem, hogy segítsen ezt a fajta látványvilágot fényképen visszaadni. Az volt a lényeg, hogy jól nézzen ki, hogy dögös legyen.

Gergely, te szerepeltél Szalai Györgyi Dédelgetett kedvenceink című filmjében is.

Gergely: Az apánknak, aki a 70-es évek végén a formatervezési központot, a Design Centert alapította meg, sok ismerőse volt, köztük Dárday István filmrendező, akinek volt egy Társulás Filmstúdió nevű műhelye. Ez kicsit a Balázs Béla Stúdióhoz hasonlóan működött, kísérletező dolgokat is befogadtak, például Tarr Béla vagy Jeles András is innen indult. A Társulás azzal újított az addigi gyakorlaton, hogy minden héten tartottak egy konzultációs tanácsot, ahova a legkülönbözőbb tudományterületekről hívtak meg értelmiségieket. Az apámat is meghívták ezekre a heti találkozókra, ahol a filmes műhely velük együtt megvitatta a forgatókönyveket és az elkészült filmeket. Abban az időben a Dárdai István–Szalai Györgyi alkotópáros egy pesti értelmiségi családról szóló dokumentarista játékfilmre készült, amihez sok mindent merítettek a mi családunkból, mivel sokat jártak hozzánk vendégségbe. A sok casting után pedig megkérdeztek engem, nem játszanám-e el a család gyerekét. 9–10 éves lehettem, nem is értettem, hogy miben veszek részt. Nem voltak dialógusok, amiket meg kellett volna tanulni, csak helyzeteket kreáltak. Nem is éreztem azt, hogy színészkedek, csak jelen voltam ezekben a helyzetekben. Furcsa és kicsit abszurd élmény volt az egész, kikértek az iskolából és a forgatás idejére leköltöztünk Boldogkőváraljára. Nagyon jól éreztem magam, de nem kaptam kedvet a színészethez.

A rendszerváltás környékén aztán mindketten külföldre mentetek egy évre: Iván Amerikába, Gergely Párizsba. Szakmailag milyen tapasztalatokat, élményeket gyűjtöttetek kint?

Gergely: Izgalmas volt kint lenni, de nem annyira szakmailag. Előtte elvégeztem itthon egy kétéves fotósiskolát. Már gimnázium alatt is dolgoztam, sok újságnak laboráltam, készítettem kisebb képeket. Főleg a fotóriport, a fotóművészet érdekelt. Párizsba nem a szakmai motiváció vitt, mindössze el akartam menni Budapestről. Aztán sikerült munkát találnom egy párizsi fotóstúdióban asszisztensként, de ott divattal foglalkoztak, és ez a megkonstruált, bevilágított művilág engem nem érdekelt. Én inkább fekete-fehér, natúr fénnyel szerettem dolgozni, az utcai fotózás érdekelt. Amikor egy év után hazajöttem, rövid ideig még csináltam divat- és reklámmunkákat, de hamar visszakanyarodtam a riporthoz.

Iván: Én a mai napig abból a tudásból élek, amit Amerikában szereztem. A filmtrükk-készítés amerikai műfaj, erről Hollywoodban lehet a legtöbbet tanulni, és élesben látni ezt hatalmas élmény volt. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltás előtt mentem ki, érettségi után, 18 évesen. Emberileg is meghatározó élmény volt a világ másik felén, egy idegen közegben egyedül megélni.

Dick Smith-szel milyen kapcsolatod alakult ki?

Iván: Nagyon jó, az egyik legkedvesebb tanítványa voltam. Utána már nem tartottuk olyan sűrűn a kapcsolatot, elkezdett betegeskedni, és egyre nehezebben lehetett vele kommunikálni.

Az igaz, hogy ingyen vett fel a levelezőre, amikor meglátta a beküldött munkáidat?

Iván: Igen. Biztos benne volt a kuriózum is, hogy Kelet-Európából kereste meg valaki, ráadásul egy fiatal srác, és valószínűleg tetszett is neki, amit csináltam. Ő pedig amúgy is egy hihetetlenül jószívű, segítőkész és nyitott ember volt. Szinte az egész szakmát ő tanította ki Amerikában. Bárki bármikor felhívhatta, és mindenkinek segített.

A 90-es években aztán megalapítottad a Filmefexet, Gergely pedig a Magyar Narancs képszerkesztője lett. Milyen volt a rendszerváltás utáni Magyarországon dolgozni fotósként, illetve maszkmesterként?

Gergely: Én nem terveztem, hogy itt maradok. Hazajöttem Párizsból egy rövid látogatásra, kint megmaradt a munkahelyem is, de aztán annyira izgalmas volt itthon lenni ’90-ben, annyira szabad levegője volt az egésznek, hogy halogattam a visszatérést. Végül rájöttem, hogy Budapesten akarok maradni. A fotózásban pezsgett az élet, rengeteg nyomtatott lap volt és újak is alakultak a különböző divatlapoktól a Magyar Narancsig. Reklámügynökségek is sorra jöttek létre itthon, illetve sok jött be külföldről, tehát rengeteg igény volt fotóra.

A maszkmesteri szakma gondolom ennyire azért nem pezsgett itthon.

Iván: A maszkmesterség csak egy szelete annak, ami engem mindig is érdekelt. A cég profiljába a maszkok, a bábok, a kellékek, a kosztümök, a kiegészítők is beletartoznak, tehát minden, amit kézzel és nem digitális filmtrükkel csinálnak. Már akkor is foglalkoztunk ezekkel, de valóban, maszkmesterekre nem volt robbanásszerű igény. Az élet ettől függetlenül iszonyúan felpezsdült, beindult a reklámipar, egyre több külföldi film jött be bérmunkába Magyarországra. Ez részben azt jelentette, hogy sok új munkám lett, másrészt viszont sok régi sminkmester és maszkos volt, akik a Magyar Televízióban és a Filmgyárban dolgoztak, és sok megbízással őket keresték meg először. Én egy 19 éves srác voltam, aki ugyan visszajött Amerikából és ennek elég nagy hírértéke volt – többen is megkerestek ennek hatására –, de nem voltak szakmai referenciáim. Az Amerikában eltöltött egy év alatt felismertem, hogy még sokat kéne fejlődnöm. De mivel Amerika drágább közeg volt, lehet nem lettem volna képes fenntartani egy lakást és egy egzisztenciát úgy, hogy csak munka után fejleszthettem volna magam szakmailag. Úgy gondoltam, itthon olcsóbb elmenni egy iskolába és továbbképezni magam, és ha minden jól megy, bármikor visszamehetek majd Amerikába. De én is ittragadtam, mert annyira vonzó lett minden, hogy nem volt igényem rá, hogy visszatérjek.

Miután Gergely elvégezte az operatőrszakot, és mindketten bekerültetek a filmszakmába, tudtátok egymást segíteni valamilyen módon?

Iván: Én úgy érzem, hogy egymástól függetlenül alakult a pályánk, minimális az áthallás a kettő között. Egy filmben dolgoztunk együtt, a Taxidermiában.

Gergely: Meg egy Banderas-reklámban.

Iván: Érdekes, ahogy két ember elindul teljesen más irányba, de a két út 30 év után összekapcsolódik. Hasonló dolgokat csinálunk, gyakran ugyanazon a helyen dolgozunk – Gergőék sokszor forgatnak az itteni telepen lévő műtermekben –, de közös filmet nem nagyon csináltunk.

A Taxidermiába hogyan kerültetek be?

Gergely: A Taxidermia utolsó epizódjában van egy nagyon kövér ember, amit csak az Iván tudott volna megcsinálni Magyarországon, úgyhogy nem volt sok választása Pálfi Gyurinak és a producereknek, felkérték őt.

Hogyan dolgoztatok együtt a filmben?

Iván: Gergő próbálta úgy világítani és felvenni a jeleneteket, hogy minél kevesebb technikai probléma látszódjon. Számomra abszolút pozitív élmény volt a forgatás, Gergő nagyon hatékonyan és jól tud dolgozni.

Gergely: A Taxidermia nagyon drága játékfilm volt, és a producerek arra is áldoztak pénzt, hogy a kövér embert minél élethűbben készítsék el. De ahhoz, hogy igazán életszerű legyen a bőre, valamint a kar és a háj mozgása, egy speciális anyagra lett volna szükség, és az túl sokba került. Nekünk viszont szűk térben, nagyon közeli felvételeket kellett készíteni a testről, ezért csináltunk egy műtermi tesztet, hogy rájöjjünk, hogyan lehetne a világítással eltüntetni a hiányosságot. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha azt sugalljuk, egy erős lámpa van a kövér ember fölött. Ez a túlvilágítás egyrészt irreálissá tette a figurát, másrészt az ember szeme jobban elfogadta, hogy bőrt lát.

Hogyan készül el egy ilyen testmaszk, mint a Máté Gáboré a Taxidermiában?

Iván: Először mindig mintát kell venni arról, akinek a maszk készül, gyakorlatilag le kell másolni az embert gipszből vagy műanyagból. Aztán egy formázható anyagból – általában gyurmából vagy agyagból – létrehozunk egy formát, amit különféle technológiákkal kiöntünk, majd megfestjük élethűre. A végén felapplikáljuk a színészre, és ez a gumianyag leköveti az ő arcmozgását.

A Taxidermia az egyik legelismertebb magyar film, ami az elmúlt 15 évben készült. A saját munkátokkal elégedettek vagytok benne?

Gergely: Száz százalékig nem, de jó munkának tartom.

Iván: Én nem vagyok elégedett. Nálam azért bonyolultabb a helyzet, mert bár a munkánknak van művészi oldala is, alapvetően ez egy technikai kérdés. Az én feladatom az, hogy egy nem valóságos dolgot valóságosnak láttassak. Az emberi szem viszont olyan, hogy ha csak egy homokszemcse kerül a gyártási folyamatba, kiszúrja, hogy valami nem stimmel. Ha van egy gyűrődés, esetleg egy buborék a maszkban vagy a testben, akkor a néző érzi, hogy ez nem igazi. Csak akkor működik, ha minden egyes fázis tökéletes. Ez egy nehéz műfaj, mert nem könnyű úgy megcsinálni bármit is, hogy átverd a nézőt, akinek ráadásul évről évre élesebb a szeme, ahogy finomodnak az őt érő vizuális hatások. Ritkán jön össze az, hogy a maszk is jól sikerül, jól is veszik fel és a filmben is jól néz ki, ezért én csak néha vagyok elégedett a munkámmal.

Mondhatjuk, hogy perfekcionisták vagytok?

Gergely: Iván igen, én nem. És ennek nagy szerepe van abban, hogy Iván ennyire sikeres lett. Ő akkor is minden elemét tökéletesen csinálja meg a figurának, ha csak a háttérben, életlenül szerepel egy reklámfilmben, amit a tévében adnak le és csak egy másodpercig látszik az egész. Én nem vagyok perfekcionista, ami az én munkámban előny is, mert a forgatáson sok nem technikai jellegű döntést is meg kell hozni. Például ha még plusz fél óráig világítok egy arcot, akkor lehet, hogy nagyon szép lesz, de már átlépünk túlórába, a producerek őrjöngenek, a színész pedig elfárad, és nem lesz jó a jelenet. Ezért inkább engedek, és lehet, hogy a fény közepes minőségű lesz, de a színészi játék miatt végül erősebb lesz a jelenet. Szerintem nem mindig baj, hogy nem akarom a végletekig tökéletesíteni a saját munkám egy csapatban, ahol sok emberhez kell igazodni. De az is lehet, hogy csak megideologizálom a lustaságomat. (nevet)

Iván, te milyen gyakran szoktál részt venni a forgatásokon? És ha már ott vagy, mekkora felelősség van a válladon?

Iván: Inkább az a kérdés, hogy mekkorának érzed. Az operatőr szemében valószínűleg kisebb az én felelősségem, de miután egy hónapig dolgoztam azon, amit a stáb öt perc alatt felvesz, nyilván rá vagyok parázva, hogy jól sikerüljön. Nekem a legnagyobb ellenségem az improvizálás. Inkább százszor annyi időt rászánok az előkészületekre, hogy minden jól menjen majd, amikor teljesíteni kell. Egy maszk működését például befolyásolja az is, hogy esik az eső vagy fúj a szél, vagy hogy az első vagy az utolsó órában veszik-e fel a jelenetet, tehát olyan sok kiszámíthatatlan tényező van egy filmforgatáson, hogy amit csak lehet, szeretek előre kipróbálni. Van olyan maszkmester, aki inkább a forgatáson szeret részt venni és mással gyártatja le a maszkokat, én viszont jobban élvezem a műhelymunkát, mint a forgatást. Persze a forgatás a lényeg, éppen ezért jobban is félek tőle, és szívesebben vagyok a saját magam által kreált környezetben.

Gergely: Amikor elkezdtem filmezni, én is próbáltam mindent kontroll alatt tartani és előre kitalálni. Nemrégiben előkerült az egyik korai filmem forgatókönyve, a saját példányom, és megdöbbenve láttam, hogy minden jelenethez csináltam egy fotós storyboardot. Még a fahrtok első és utolsó fázisát is kifotóztam és berajzoltam rá az embereket. A film végül úgy is alakult 70–80 százalékban, ahogy megterveztem. Manapság viszont már sokkal többet szoktam improvizálni. Felismertem ugyanis, hogy ha a mindenáron ragaszkodom hozzá, hogy minden kép és kameramozgás olyan tökéletes legyen, ahogyan én elképzeltem, az könnyen konfliktusba kerülhet más dolgokkal, például a történet elmesélésével. A másik fontos tapasztalatot az jelentette, hogy elkezdtem Olaszországban dolgozni, és ott ez a munkamódszer elképzelhetetlen. Gyakran a helyszínek is forgatás közben derülnek ki, tehát nemhogy a kameramozgásokra nem tudok előre felkészülni, hanem effektíve aznap látom először a helyszínt. Kis túlzással egy olaszországi forgatáson minden megváltozhat és meg is változik, ezért helyben kell kihozni a legjobbat a pillanatból. Ez eleinte nagyon frusztrált, de most már megszerettem, olyannyira, hogy amikor nemrég Magyarországon forgattam egy elsőfilmes rendezővel [Zomborácz Virággal az Utóéletben – S.T.], számomra természetesen jött ez a „majd meglátjuk” hozzáállás, ő viszont bizonytalanul érezte magát ettől. Azt mondta, még az anyukája is többet snittelt életében, mint mi ehhez a filmhez – és lehet, hogy nem járt messze a valóságtól. (nevet)

A reklámfilmezéshez is így állnak az olaszok?

Gergely: A reklámforgatás itthon is improvizatív lehet. Van egy storyboard, amit a rendező és a cég is elfogad, de Magyarországon is előfordul, hogy eltérnek ettől. Olaszországban pedig nagyon sokszor.

A Banderas-reklámban mi volt a munkátok?

Iván: Banderas haverja a reklámban egy csirke volt, Rosita, amit nekünk kellett elkészíteni. Bizonyos állatokat, mint a csirke vagy a tehén, nem lehet idomítani, és hogy ne kelljen sokszor felvenni a jelenetet a sokba kerülő hollywoodi sztárral, inkább legyártattak velünk egy távirányítással mozgatható csirkét.

A saját szakmátokban nagyon keresettek vagytok, de ezek szerint a mai napig vállaltok reklámokat, hogy kitöltsétek munkával az évet.

Gergely: Persze, én imádok reklámokat forgatni. Egyrészt nagyon jól fizet, másrészt jó feladat, hogy 20–30 képpel, fél perc alatt erős vizuális hatást kell elérni. A reklámokban sokkal több pénzt költenek a látványra, mint egy film esetében, úgyhogy sok technikai eszközt ott próbálok ki először, vagy ott szerzek rutint a használatában. És az sem elhanyagolható dolog, hogy bejárhattam a világot a reklámfilmforgatások révén.

Egymás filmjeit amúgy meg szoktátok nézni?

(nevetés)

Gergely: Nem.

Iván: Kértem Gergőt, hogy adjon pár DVD-t a filmjeiből, mert télen, amikor van pár napom, szívesen megnézném őket, főleg a Pálfi Gyurival készített iskolai filmjeit. De aztán mindig elmarad a dolog. Neki viszont nem kívánnám, hogy megnézze a filmeket, amikben én dolgoztam. (nevet) Szívesen dolgozom bennük, de hogy tartalmilag hogyan használják fel a munkámat, az már más kérdés.

Gergely: Az új Ridley Scott-filmet [a Mentőexpedíciót] meg fogom nézni.

Iván: Tíz év után az első, ami élvezhető lesz. (nevet)

Akkor mik azok a filmek, amiket szívesen megnéztek?

Gergely: Én a Minyonokat biztosan meg fogom nézni a fiammal. A Gru 2 fantasztikus volt, és vicces volt látni filmesként, ahogy a Mission Impossible filmekben közhelyig használt, de nagyon profin kivitelezett filmnyelvet beemelték egy mesébe. Ivánnak is ajánlom a Minyonokat, úgyhogy ezt lehet mindketten megnézzük, de egyébként nem tudom, hogy például a Saul fiára mikor fog eljutni Iván. (nevet)

Iván: Nehezen emészthető filmeket nem szívesen nézek. Az a baj, hogy amerikai kommerszeket se. (nevet) De ha van sodrása, mint a Bourne-filmeknek, azt szeretem. Igazán közel a fanyar humorú filmek állnak hozzám, mint a Ponyvaregény vagy a Coen fivérek filmjei. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy láttam-e horrorfilmet életemben.

A szüleitek mit szóltak ahhoz, hogy végül mindketten filmesek lettetek?

Gergely: Szerintem örülnek annak, hogy olyasmit csinálunk, amit szeretünk, amiben sikeresek vagyunk, viszonylag nagy szabadsággal jár, és jól is élünk belőle.

Iván: Nem az a lényeg, hogy filmesek lettünk, hanem hogy azt látják, boldogak a gyerekeik.