A beavatott nem vállalt többet annál, mint ami címében áll. Nem csupán főszereplőjét, hanem magát a nézőt is beavatta egy olyan gyermekágyi lázban fetrengő disztópikus sci-fipéldázat élhetetlen világába, melynek józan paraszti ésszel feldolgozhatatlan struktúráját Neil Burger kifejezetten ügyesen próbálta meg körvonalazni. A beavatott így annak ellenére sem tudott igazán rossz filmmé válni, hogy a Veronica Roth által jegyzett könyvsorozat története – és annak közel sem a sorai közt megbúvó mondandója – alapvetően egy jól irányzott intellektuális taglóval ér fel.

A folytatást Roth hasra csapva teremtett szocio-metaforájának inherens üressége pedig ugyanerre a hálátlan sorsra determinálta. A különböző egyvonalas személyiségjegyek alapján frakciókra szétosztott posztapokaliptikus Chicago képe tehát még mindig olyan megmásíthatatlan sületlenségként mered baljóslatúan a film fölé, amivel az új forgatókönyvírók (köztük Akiva Goldsman és Mark Bomback) sem tudnak mit kezdeni.

A beavatott lényegében egy kétórás expozíció volt, mely a művelt-frakció fasisztoid suttyóságának leleplezésével ért véget. Noha zárlata magában hordozta a forradalmi előszeleket, A lázadó mégsem lázad igazán. Sőt, kifejezetten középsőfilmes kórságok szimptómáit mutatja. A rendezésért ezúttal a híg Redet és a borzalmas R.I.P.D – Szellemzsarukat levezénylő Robert Schwentke felel, aki ugyan minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy A lázadó a lendület és a kibontakozás jegyeit mutassa, de lényegében csak mellébeszél. A tisztességesen koreografált üldözések, a sebtiben egymást követő kemény ütésváltások azonban nem tudják palástolni a tényt, miszerint A lázadóban túl sok minden nem történik ahhoz képest, ami történhetne. Szépen lassan előkészíti a finálét, ennyi.

Míg az első részben Burger meg tudta osztani idejét az önzetlenek és a bátrak csoportja között, addig Schwentke sokkal aránytalanabbul próbál meg egyensúlyozni az őszinték, a barátságosak, és a csoportnélküliek között. Azonban míg A beavatottat lehetett úgy nézni – már aki akarta és bírta – mint egy Alice Csodaországban-parafrázist, addig A lázadó sem főszereplőjét, sem pedig nézőjét nem rántja mélyebbre az írónő atavisztikus naivitásával kivakolt nyúlüregébe. A világ itt csak tágul, de részletesebb nem lesz. Ráadásul Schwentke forgatókönyvíróinak fejet kellett hajtaniuk azok előtt, akik nem látták A beavatottat. Mert hát nincs is fontosabb egy folytatásfilmben a premisszák újramagyarázásánál. A tény, hogy erre bőven jut idő és hely, minősíti is a művet.

A lázadó a filmidő tetemes részében egy helyben toporog, mígnem Tris (Shailene Woodley) és Négyes (Theo James) a menekülések és leülések redundáns sorozata után végre összeszedik a hét szem szilvájukat, és szembeszállnak a monomániás művelt-türannisszal (Kate Winslet). Szerepel a történetben egy rejtélyes doboz is, amit csak Tris tud kinyitni, de ez nyilvánvalóan valamiféle hevenyészett MacGuffin lehet, amivel az írók szétcincálták a könyv feleslegesnek vélt szereplői és cselekményszálai által kötött gordiuszi csomót. Schwentke azonban nagyszerű képekkel, és tetszetős vizuál-agymenésekkel rugdossa életre a film utolsó harmadát, melyben újra előkerülnek a szürreálisba hajló mentális-pszichológiai utazások és ropognak a fegyverek is. Azt azért érdemes hozzátenni, hogy nem keni annyira a filmnyelvet, mint Burger, szóval egy-két frappáns kemény vágásra jön kétszer annyi tévés megoldás, impozáns panorámákat váltanak jelentéktelen snittek, a többnyire visszafogott plánozást pedig hajmeresztően hatásvadász túlmozgásos kompozíciókkal töri meg. Burger kellemes, fel sem tűnő strukturális kohéziójához képest Schwentke megközelítése kissé olcsónak tűnik.

Az ironikus az egészben az, hogy A lázadó nem a metaforikus szimulációszekvenciákból és robbanásokból húz igazi hasznot. A film ugyanis üdítően erőszakos és meglepően tragikus jeleneteinek ellenére is ki tudja domborítani Tris önmagával vívott belső harcát, sorsának kétségeivel, tetteinek következményével. Ebből kifolyólag pedig pontosan ott lyukadunk ki, ahol A beavatott esetében is. Ha ugyanis nem lenne Shailene Woodley, A lázadó szóra sem lenne érdemes. Woodley felkapja a hátára Schwentke filmjét, és egy pillarebegtető premier plán töredékmásodperce alatt kihúzza a szarból. Minden megmozdulásában egyszerre van jelen a szerepét meghatározó elhivatottság, a kiválasztottságába vetett kételye, a rettegés attól, hogy csalódást okoz társainak, és a lelkiismereti fájdalom, amit meggyilkolt szülei és barátai emléke okoz. Miatta válik azzá a film, amit talán Roth is akart – egy tizenéves lányoknak szóló motivációs beöntéssé. Woodley alakításában ugyanis a film egy igazi női fel- és kitöréstörténetté tud válni az ostoba skatulyarendszer kamukritikája helyett. Woodley többet ér bármilyen vizuális effektusnál, és akciójelenetnél. Hihető, közel enged magához, őszinte és egy percig sem színészi. Persze ettől még A lázadó nem lesz jó film, viszont van, amiért nézni.