A kínálat tradicionálisan színes: alumíniumos dokumentumfilmtől kezdve dél-koreai bosszúdrámáig megint van minden, de nem kell mindent megnézni.

Bert Ehgartner: Die Akte Aluminium / The Age of Aluminium

[EcoTIFF] Bert Ehgartner 2012-es, oknyomozó riporttal is felérő mozgóképes alkotása kifejezetten nem ajánlott azoknak, akik a Discovery „Legnagyobb-legdrágább-leghalálosabb-legidiótább”-típusú, altatómeséknek is beillő áldokumentumfilmek intravénás adagolásával szeretné megismerni az űrben eltévelyedett muslincaként keringő sárgolyónkat. A film ugyanis, amolyan jó Zeitgeist-módon, elég ügyes dramatizálással, jó vágásokkal és kitűnő képminőséggel azt meséli el nekünk, hogy a szó szoros értelmében be vagyunk etetve és itatva alumíniummal, amelyet arra használnak a multinacionálisok, hogy könnyedén teremtsenek maguknak tartós infrastruktúrát, valamint az alumínium élelmiszerekbe és gyógyszerekbe történő kiszámított adagolásával irányítás alatt tartsák planétánk lakosságának egészségét.

Én az első öt perc után ki akartam jönni erről a „még egy összeesküvés-elmélet”-filmről, de miután az – lenyűgöző retorikájával – több olyan kérdést tett fel, amely tételesen is velőbe hasított, úgy döntöttem, kivárom a végét. Kivártam és megbántam, mert erről az ártalmatlannak tűnő fémről (nem fertőz, nem rozsdásodik, szép és hasznos) félelmetesen sok negatívumot sorolt fel. A romantikus hangulatú cím tulajdonképpen egy naturalista alkotást fed, ahol egyszerű emberek és kiváló tudósok mesélik el egybecsengő tapasztalataikat, amelyeket így lehet összegezni: ez a különleges fém, amely a földkéreg egyik leggyakoribb eleme – és ennek ellenére egyetlen ismert biológiai folyamatnak sem részese! – számtalan, nehezen értelmezhető súlyos megbetegedésért és halálesetért felelős. Emellett a kitermelési módozatai helyrehozhatatlan ökológiai katasztrófákat okoznak (emlékezzünk csak 2010 októberében Magyarországon bekövetkezett vörösiszap-katasztrófára – ez az epizód fontos része a filmnek, brazíliai, németországi stb. példákkal együtt). Nézzük meg, és utána dobjuk ki nagymama alumíniumedényeit! (pá)

Még vetítik: június 8., szombat, Francia intézet, 22.00 (Epoca aluminiului)

Kim Ji-woon, Yim Pil-sung: In-Ryu-Myul-Mang Bo-Go-Seo / Doomsday Book

[Árnyak] Zombigenézis, robotbuddha és biliárd-apokalipszis. Látszólag össze nem illő, disszonáns társítások, és ha nem egy koreai filmben kerülnének egymás mellé, az általuk elmesélhető történetek sem kecsegtetnének a szófordulatok felszíne alól harsányan előbugyborékoló szórakozással. Csak hát ez itt Kim Jee-woon (Két nővér, A jó, a rossz és a furcsa) és Yim Pil-sung (Az erdő foglyai) világa, egy fura, a képzelet határait nem ismerő hely és idő, amelyben arra kell számítanunk, amire eszünkbe sem jutna számítani. A három, egymással kapcsolatban nem álló történet a teológiai tanítás egy-egy kulcsmozzanatát hígítják a fogyasztói társadalom jövőképével, és a végeredmény három abszurd tudományos-fantasztikus mese, melyek éppúgy nevettetnek, mint elgondolkodtatnak.

Van egy fiú, aki otthon marad, míg családja nyaralni megy, s feladatai közé tartozik a lakásban szanaszét heverő hulladéktól megszabadulni. Rothadt élelmiszereket, almát, műanyagot, papírt dob szemétre, majd randizni indul. Az állati takarmányként újrahasznosított alma az éttermekben felszolgált marhasültek formájában zombivá változtatja a város lakosságát. Ám a fiú és barátnője találnak egy almát, elfogyasztják, visszaváltoznak, s kezdődik az egész elölről. Van egy kolostor, s benne egy robot, amely látszólag meghibásodott, hiszen Buddhának képzeli magát. Inkvizóciós perre, de inkább a Krisztus halálos ítéletére emlékeztető tárgyaláson a robotot szétszerelik, ám a hibásodást megállapító tehnikus maga is robot. Van egy kislány, aki eltöri apja fekete nyolcas biliárdgolyóját, újat rendel, és két évvel később egy tíz kilométer átmérőjű nyolcas golyó közeledik a Föld felé, s a világnak azonmód vége. De mégis van remény.  Bevallom, és láthatjátok, enyhén butuska történetek ezek, ám a két rendező szolid iparosmunkát végzett, egy percig nem válnak unalmassá, humorral is bőven locsolt tálalások. Korántsem mély, egzisztencialista fejtegetések, hatalmas mondanivalóval, csupán kifogástalanul rendezett és eljátszott tarka etűdök. (fsz)

Még vetítik: június 8., szombat, Monostor Open Air, 22.00 (Cartea Apocalipsei)

Nawapol Thamrongrattanaritt: 36

[This is the End] Egy történet, amelyet csak részben tud megmenteni a vége. Hatalmas unalom, lágy film, idegek nélkül, amelyne a végét megváltáként várod – pedig az egész alig több egy óránál. Azt mondják, az ázsiai etikett szerint a kézfogásnak lágynak és erőtlennek kell lennie, különben udvariatlanságként fogják értelmezni. Vajon ezt a mentalitást alkalmazták a filmre is?

Egy olyan világot képzelek, amelyben a rosszul beálított képekből álló filmek adják meg az alaphangot, csakis azért, mert a zsűri együtt tud érezni a rossz keretezéssel, mert akár ők is elkövethették volna. Vagy hogy csak elrontott képek sorozata van, amelyekkel tudnak szolidarizálni az elszalasztott fotósok. De csak az van, hogy elpazaroltam csomó értékes percet az életemből, amit senkitől sem fogok visszakapni. Ennyit lehet írni erről a hihetetlenül száraz és minden szempontból unalmas filmről. Vagyis, a mai értékek szerint, kiváló... (hd)

Még vetítik: június 7., Odeon Cineplex, 22:00.

Lee Don-Ku: Gashi Ggot / Fatal

[Határok nélkül] A dél-koreai filmkészítők általában nem okoznak csalódást. Ijesztően jól értenek a történetmeséléshez, iljesztően jól játszanak a néző elvárásaival, és egyáltalán, ijesztően jól tudnak filmül. Ez a premissza okozta, hogy egyfajta derűs gyanútlansággal ültem be Don-ku Lee Fatal című, első nagyjátékfilmjére. Nos, ezúttal a mozgókép nem igazolta a szuperlatív pozitív premisszát. Pedig a történet jó, magán viseli a dél-koreai iskola (?) minden ismertetőjegyét. Három iskoláskorú fiatalember elkábít, majd sorban megerőszakol egy lányt. Behívnak egy negyediket is, aki amolyan együgyűcske a maga módján, meg árva is, mint később kiderül, oszt őt is belökik a szobába, hadd tegyen kedvére, ha nincs is kedve rá. Emberünk derekasan tiltakozik, ilyet ő nem tesz. Aztán ugrunk tíz évet, és az együgyű fiatalember találkozik azzal a bizonyos lánnyal, és beleszeret, ahogy kell. Igen ám, de ott dúl benne a bűntudat, a múltbeli borzalom okán. Sorban kivégzi hát a három másik fiatalembert, de a végén kiderül, hogy ő sem bűntelen, ezért öngyilkosságot követ el.

A sztori tehát összeáll. A mozgókép viszont nem. Mindvégig hiányoznak a tétek. Hogy ki miért teszi azt, amit tesz. A rendező szemmel láthatólag annyira beleszeretett a hellyel-közzel furmányos bosszútörténetbe, hogy képtelen volt odafigyelni a motivációk megalapozására, no meg a filmnyelvi leleményekre.  Ezek híján pedig azt kell mondanom, se íze, se bűze nincs a filmnek. Öncélű művészkedésnek tűnik a kilencvenegynéhány perc, és hiába nyomja minden promóciós csatorna a film egyetlen ikonikus-szimbolikus jelenetét – ha nincs ház, értelmetlen a tetődísz. Nincs semmi baj, egyébként. Mindez csak annyit jelent, hogy Dél-Koreában is csinálnak gyenge filmeket. (szj)

Még vetítik: június 8. szombat, Florin Piersic (Repcsi) mozi, 16.00