Az FBI megoldatlan és titkosított kartotékjainak történetében mindig is hit és tudás tektonikai forrópontjai játszották a főszerepet. Az új epizód is erre épül; előkaparják Mulder és Scully nyugalmazott ügynököket, hogy sajátos, civódó-évődő munkastílusukkal ítészei és nyomravezetői legyenek egy újabb rejtélyes ügynek.

A motor tehát ugyanaz; amire azonban nincs mentség – és amire jószerivel a sorozat évtizedes történetében sem volt példa – az az, hogy ez a film egy 45 perces sorozat-epizódnak is sovány lenne. Chris Carter hihetetlen nagy öngólt rúgott, hacsak az nem volt a feltett szándéka, hogy egy minden ízében kifordult epizóddal temesse Az X-akták sorozatot.

Kifordult, mert a film néha olyan makacs illúziót teremt, hogy egészen elbizonytalanodunk azt illetően, mit is látunk. Az első áldozat (egy FBI-ügynök) eltűnése-elrablása a film elején egészen úgy néz ki, mint a CSI Helyszínelők, vagy valamely mimikri-sorozat szokásos felépítése. A helyszíni szemle, vagyis a nyomozás képsorai közé, párhuzamos montázsként, persze kissé felgyorsítva, a bűntény fragmentumai vannak beillesztve. A film több más pontján találhatunk ehhez hasonló, fájón kirívó, allúziónak aligha nevezhető újrahasznosításokat.

Kifordult továbbá, mert például igen zavarosan értesülünk arról, hogy a két ügynöknek tartós viszonya volt egymással a múltban, ám egy ponton újból a túlzott bizalmasság állapotában pillanthatjuk meg őket. Az a tény, hogy a film foglalkozik a kettejük szerelmi viszonyával, önmagában nem baj – ez mindig is ott lebegett a sorozatban. Viszont túl nagy helyet foglal el a filmidőből a múltból való kimosakodás, majd a kapcsolat felmelegítése és újbóli kimúlása, és így kettejük jelenetei teljességgel úgy festenek, mint egy szappanopera részletei. A film egésze természetesen nem is bírja el ezeket a regisztereltolódásokat: helyesebb inkább önfelszámoló műfaji határátlépésekről beszélnünk. De ha meg is engedjük ezt az átlépést, úgy azt még mindig nehezményezhetjük, hogy a romantikus szál miatt teljesen leül a film. Fölülírja ugyanis az addigi suspense-teljesítményeket; ez az ömlengés már első megtekintéskor is világosan két darabra hasítja a filmestet. Hogy miért vágták meg mégis így? Nagyon szomorú következtetés adódik: a film így is meglehetősen rövid (mindenestül mindössze 100 perc), tehát jelentősen megkurtították volna, ha kihagyják.

A másik, ami felettébb kikezdi a néző idegeit, hogy Muldernek és Scullynak még mindig olyan meccseket kell vívniuk, amelyekről az előző mozifilm ismeretében azt hittük, soha nem merülhetnek föl. Ott ugyanis Scully annyi mindent megtapasztalt, hogy ésszerű lett volna levetnie a Mulder „hangyás” dolgaival szembeni szkepticizmusát. Vagy épp ez az elvárás ésszerűtlen, hogy Az X-akták epizódok „lássanak rá” egymásra?

Tulajdonképpen belátható, hogy jobb egy Scully és egy Mulder, mint inkább két Mulder – az nem vinné előre a történetet. Ám e legújabb Scullynk annyira kiégett, hogy permanens válságának következtében képtelen tétmeccseket folytatni társával. Arra vonatkozólag, hogy mit hihetünk el egy önjelölt látnoknak, igen gyenge érvek feszülnek egymásnak. Hiányzik hit és tudás valódi erőpróbája, amit a sorozatban, de még az 1998-as The Movie-ban is láthattunk. Ez azért joggal hiányolható, mert ha ez sincs, akkor már semmi sincs. A film bűnügyi motorja nem áll bensőséges kapcsolatban a misztikummal, még ha az nem mindennapi is. A nyomra vezető látnokról sem tudjuk meg biztosan, hogy bűnrészes csaló-e. De láttunk már ilyet: remek X-akták-részeket, melyeket sem földönkívüliek, sem túlvilági erők nem kormányoztak, mégis izgalmasak voltak, mert az extrém magyarázatok lehetségessége – vagyis az ebbe vetett hit – hajtotta bennük előre a nyomozást. Ám minthogy ez utóbbi kettőnek is híján van a film, és ráadásul a nyomozók sem túlságosan lobbiznak egyik vagy másik lehetséges magyarázatért, a végeredmény teljesen lapos és fantáziátlan.

Scullyval feltűnően sokat foglalkozik a film; több ízben irányul rá a figyelem, mint Mulderre. Scullyt még gyakorló gyermekorvos korából követhejük nyomon, mikoris elszólítják e különös ügyhöz. Az orvosi praxisában is adódik egy lehetetlennek tűnő, megoldással nem kecsegtető eset, melynek mégis nekiveselkedik. Ha eddig más nem is, Scully módszeresen felépített orvosi apoteózisa bizonnyal kioldja a biztosítékot a nézőben. Ügynökünk, talpig beöltözve, műtétvezető orvosként, mintha a Vészhelyzetből masírozott volna ki: egy alkarnyi tűvel őssejtet injektál egy kisfiú koponyájába, mindeközben pedig rendületlenül húzzák a vonósok. Felfoghatatlan, hogy miért kellett részletezni ezt a mellékszálat, hacsak nem a fentebb is említett keserű, terjedelmi okból kifolyólag. Ez a végtelenül giccses hordaléktörténet is olyan, mintha egy folytatásos melodráma kiemelt fejezete volna – idegen Az X-akták világától.

Joggal gondolhatnánk, hogy egy ilyen múltú sorozat tartozik magának annyival, hogy rálicitál az előző részekre, vagy legalábbis felkapaszkodik a legutóbbi mozifilm szintjére. A Hinni akarok azonban nemcsak ezzel marad adós, de még eseménytelen is, cseppet sem bővelkedik izgalmas részletekben, nem mint tíz évvel ezelőtti párja. Minden pontján elhibázott múltidéző, amely saját romjain épült, és még csak nem is szórakoztató, a szó legmegengedőbb értelmében sem. Mintha csak azért készült volna, hogy felmutassa: Az X-akták már történelem, s ezzel az epizóddal végképp nyugdíjba vonulhat.