Még az is tudja, aki talán a trailerét sem látta, hogy a Merida, a bátor a legkevésbé pixaros Pixar-film. Valóban, a skót felföldön játszódó hercegnős tündérmese nem a WALL-E, a Toy Story, de még csak nem is a Némó nyomában társfilmje, sokkal inkább A szépség és a szörnyetegé vagy az Aranyhaj és a nagy gubancé – alapvetően a Disney-hercegnők sztorijának felújítására tesz kísérletet.
Nemrégiben a kritikusok még a stúdió felnőtté válásának fejezetét írták hozzá a Pixar-mítoszhoz, hiszen vagy az alkotás nívójában (WALL-E) vagy szimbolizmusában (Toy Story 3) vélték felfedezni a Pixar érettségének bizonyítékát. Ehhez képest az utóbbi időben példátlan dolog történik a világ vezető animációs stúdiójával: kritikusok kritizálják, a Verdák 2 után a Meridán is elverték a port. Sajnos, joggal – ez persze nem jelenti azt, hogy a film tökéletesen elhibázott lenne, hiszen ami Pixar-filmnek középszerű, az Disney-mozinak még egészen korrekt. De nem csak a színvonal és a hangütés, hanem maga a sztori és az alapfelállás is előbb juttatja eszünkbe A szépség és a szörnyeteget, mint bármelyik különc és humoros Pixar-munkát – ami azt illeti, az 1991-es Disney-film forgatókönyvét jegyző Brenda Chapman valójában újraírta és „újraforgatta” a sztorit, csak kicsit sakkozott a szereplők viszonyrendszerével, és modernizálta a tanulságot.
Főhősnőnk a vöröshajú, rakoncátlan Merida, akit lány létére inkább az íjászat és a lovaglás, mint a kötés vagy a szép ruhák hoznak lázba. A fiúk közül csak öccsei érdeklik, de ők is csak azért, mert a három lurkó folyton keresztbe tesz mindenkinek – így amikor eljön az ideje, hogy Meridát ősi szokás szerint kiházasítsák, inkább szabotálja a kezéért rendezett tornát, és elszökik az erdőbe. Már jó fél órája, kissé álmosan csordogál a sztori, mikor a film egyetlen valamire érdemes fordulata szinte a semmiből beköszönt: Merida egy rosszul elsült varázslattal medvévé változtatja anyját, mert az a kis vörös fruska szerint korlátozta a szabadságát. A Merida, a bátor alkotói itt bátortalanodtak el, ugyanis ezek után elfelejtették továbbgöngyölíteni ezt a régi tündérmesék kegyetlenebb verzióira emlékeztető konfliktust. Olyannyira, hogy ezek után se antagonistát, se komolyabb veszélyhelyzetet nem kapunk – ez pedig kissé fura, ha kvázi egy kalandhős a főszereplőnk.
Az alkotók az erdőbeli kalandok, vagy a varázslat megtörésének furfangjai helyett inkább a tanulságra és az üzenetre fókuszáltak (azért akad egy marconább medve-párbaj, de például Az arany iránytű vonatkozó jelenete még a gyerekeknek is zsigeribb izgalmakat kínál). A film gondolati magva pedig A szépség és a szörnyeteg eredeti, Madame Villeneuve-féle verziójának felújított változata – ami nem csak arról szólt, hogy a sokféle szépség közül a belső az igazibb (mint a Disney-film tette), hanem a korábbi századokban kiházasított lányok szorongásait is megfogalmazta, akiknek előbb ki kellett ismerniük férjüket ahhoz, hogy a szörny-külső mögött felfedezzék azok értékeit, érzelmeit. Chapman új verziójában a férj helyett az Anya lesz a szörny, ám az alkotók nem akarnak pszichoanalizálni (ld. Elektra-komplexus), vagy archetípusos félelmeket megfogalmazni meséjükben: Merida rögtön megbánja tettét és az Anya se válik heves természetű monstrummá, aki élve felfalná lányát, mint egy tisztességes tündérmesében. Helyette a szörny-anya és a neveletlen hercegnő összefognak, hogy megtörjék az átkot, amiben egyetlen ellenfelük a kétnapos határidő.
A konklúzió mélyebb tanulság helyett csak azt sulykolja, hogy mindenkinek joga van megválasztania saját szerelmét. Merida egy modernebb lány, aki fittyet hány a tradíciókra, ám sorsa az, hogy megbéküljön tradíció és újítás egyensúlyával – és ahogy Meridának ki kell békülnie az Anya által képviselt (viselkedési) szabályokkal és kötelességekkel, úgy az Anyának is el kell fogadnia azt, hogy lánya csak a saját feje után megy. Merida végül megtanul felelősséget vállalni a tetteiért, és így az önálló, saját útját járó, házasodni, megállapodni nem kívánó független nő prototípusa lesz a fiatal lányok számára. A Disney-féle családi film helyett megszületett az Anya-Lánya film.
Ez mind szép és jó, jöhet is a happy end, a gond csak azzal van, hogy bár a Merida koncepciója mind a Disney-féle modernizált hercegnős sztorikkal, mind a Pixar-tradíciót és újítást összebékítő életfilozófiájával harmonizál, maga a kivitelezés nem elég tetszetős ahhoz, hogy ezt a történetet az 5-6 évnél korosabb néző szívvel-lélekkel átérezze. A történetvezetés bátortalansága, a kalandelemek hiánya mellett az a fájó igazán, hogy a Merida humorát az az ötéves lurkó is éretlennek fogja találni, aki látott már legalább egy Tom & Jerry epizódot, mert ha nem is tudja, de érzi, hol kezdődik a jó börleszk. Ha pedig a sztori vékonyabb, mint a fűzőjébe passzírozott hercegnő, akkor kevés mentség a szokottnál komorabb-borongósabb szín- és hangulatvilág, a nívót pedig a gagyi kategóriáját kimerítő betétdalok se emelik. A Pixar és a Disney aktuális kollaborációja végül a merészebb revíziót megcélzó darabok (A hercegnő és a béka) útját sem követi, helyette inkább modernebb tanulságot tálal a régi köntösben – a Merida, a bátor így elsősorban nevelési problémákkal küszködő édesanyáknak és problémás kamaszoknak ajánlott. Se nem szép, se nem szörnyű, de mint tudjuk: a langyos filmeknél nincs rosszabb.
