Verőfényes nyári napsütés. Békésen hullámzó tenger. Homokos part. Lágy zene. Szerelmes fiatalok. Kell-e több egy tökéletes lánykéréshez? Ha így kezdődik egy akció-thriller, a válasz természetesen igen. Az Amerikai bérgyilkos készítői pedig mindent el is követnek azért, hogy az idilli romantikázás egy csapásra sokkoló fegyverropogásba, vérbe és rémült sikolyokba fulladjon. A nyitójelenet utáni játékidő pedig a totális unalomba.
Amikor az átlagos életet élő egyetemista, Mitch Rapp (Dylan O'Brien) újdonsült menyasszonyát egy romantikusnak ígérkező tengerparti nyaralás alkalmával néhány iszlamista merénylő a srác szeme láttára kegyetlenül kivégzi, Mitch elhatározza, hogy hátralévő életét a közel-keleti terrorszervezetek megsemmisítésének szenteli. Eltelik tizennyolc hónap, Mitch pedig ezalatt nemcsak hogy szakállat és komoly bicepszeket növeszt (bár az nem derül ki, miből van pénze ahhoz, hogy 24 órában eddzen és emellett még egy egész menő lakást is fenntartson), de folyékonyan megtanul arabul, és sikerül felvennie a kapcsolatot a neten egy terroristavezérrel is, akivel találkozót egyeztet Líbiába, azzal a tervvel, hogy csapdába csalja és kegyetlenül megtorolja rajta személyes sérelmeit.
A sztorival eddig a pontig nincs is semmi baj. Igaz, már ezerszer láttuk, de a székhez szögező felütés után egyre kíváncsibbak leszünk, vajon ezúttal a bosszúból elkövetett gyilkosságokat kreatívan és iszonyatosan kúl módon halmozó 1974-es Bosszúvágy (Death Wish) milyen formában éled újra a vásznon. Sajnos azonban elég hamar kiderül, hogy semmilyenben. Mitch ugyanis nem sejti, hogy a CIA megfigyelés alatt tartja őt. Amikor tehát végre lecsaphatna a terroristákra, néhány nyomában lihegő kommandós szépen elvégzi helyette a piszkos munkát, neki pedig be kell érnie annyival, hogy megkínálják egy állásajánlattal, melynek segítségével törvényes keretet adhat személyes motivációtól fűtött retorziójának. Az Acéllövedék (Full Metal Jacket) kiképzés-jeleneteit érezhetően majmoló, ám azokra csak távolról, hunyorogva emlékeztető kötelező tréning-etap után ráadásul bekerül a képbe egy újabb főellenség: az egykori, amerikai szuperkatona (Taylor Kitsch), akit annak idején ugyancsak Mitch kiképzőtisztje (Michael Keaton) edzett a tengerészgyalogságnál, jelenleg pedig háborút tervező nagykutyák zsoldosaként egy atombombához szükséges kellékek összevásárlásán fáradozik, hogy aztán megrendelőit kiiktatva saját célra használja fel a robbanószerkezetet, és ezzel vegyen elégtételt múltbéli sérelmeiért az Egyesült Államokon.
A bosszúmozis hangulat helyett hirtelen a világuralmi ambíciókkal rendelkező antagonistákkal folytatott harcot huszonnégyszer is, de szinte tök ugyanúgy elbeszélő James Bond-széria lesz a fő irányadó. Miközben a nemzetközi helyszíneken (Varsótól Isztambulig, Romániától Olaszországig) javában tart az autósüldözéses, lövöldözős, bonyolultnak hangzó politikai ügyletekről dumálós hajsza a terroristákat irányító politikusok és a háborúból meggazdagodó pénzemberek után, a magát csak Szellemnek nevező bosszúálló folyamatosan bezavar a képbe. Ám míg a Bond-filmekben az akciók bugyutaságát rendre ellensúlyozták a főhős és a szupergonosz szórakoztató karakterei, addig az Amerikai bérgyilkos két totálisan érdektelen szépfiút feszít egymásnak. Viaskodásuk helyett így maximum Michael Keaton menő dumáit tudjuk élvezni.
Pedig mivel a két főszereplőt játszó O'Brien és Kitsch kísértetiesen hasonlít egymásra (olyannyira, hogy az első közös jelenetüknél kicsit össze is zavarodtam, ki kicsoda valójában), ráadásul a film címe is egyaránt utalhat bármelyikükre, a halálosan unalmas, egysíkú és egy sor nagyon béna helyzetet felvonultató (a legszebb példa, amikor a tengerben felrobbanó atombomba elsodorja az amerikai haditengerészet egy teljes flottáját, de a főhőst szállító helikoptert természetesen egy csepp víz sem éri) kém-sztorihoz kínálkozott volna még egy olyan, pszicho-thrillerbe átcsapó fordulat is, hogy Szellem valójában a menyasszonya halálába beleőrült Mitch másik, sötétebb személyisége. De sajnos elég hamar fény derül rá, hogy csupán egy elhibázott casting-döntés áldozatai vagyunk.
Az Amerikai bérgyilkos tehát a nemrég még mozikban futó, hasonlóan hitvány sztorival operáló Élesítve (Unlocked) párdarabjának is nevezhető. Mindkét film tökéletesen bizonyítja, hogy a 2010-es években − John le Carré-on kívül − nemigen akad olyan személy, aki képes lenne új életet lehelni a minden szempontból halottnak nyilvánítható kémthrillerbe. Bár a film alapját képező regény csak egy felvonás Vince Flynn Mitch Rapp-szériájában, reméljük, nem fognak James Bond-hosszúságú franchise-t készíteni a többi kaland izzadtságszagú megfilmesítésével.
