A Farkastotem francia-kínai koprodukcióban készült, a két ország közti, 2010-es koprodukciós egyezmény eddigi legsikeresebb terméke. Ez két dolog miatt is érdekes: egyrészt mert az országból 15 éve kitiltott Jean-Jacques Annaud e forgatás apropóján újra beléphetett Kínába, másrészt mert a végeredményt a szigorúságukról híres helyi cenzorok nem bántották.

1967, dübörög Mao Ce-tung kínai gazdasága és kulturális forradalma. Fiatalok ezreit helyezik ki falvakba tanulmányaik végeztével „népművelőnek”, mandarin nyelvet tanítani és a központ diktálta kultúrát terjeszteni a birodalom minden zegzugában – ők meg örömmel és halvány küldetéstudatuk helyett inkább kalandvágytól fűtve menekülnek a zavaros fővárosi létből vidékre. Így kerül Csen-zen és barátja is a belső-mongol sztyeppe közepére, egy nomád közösségbe, és mindössze fél évre van szükségük ahhoz, hogy beilleszkedjenek az új környezetbe. A bajok akkor kezdődnek, amikor a kínaiak lassacskán beszivárognak erre a nagyjából érintetlen, farkasok uralta vidékre.

A film ettől kezdve érdekes műfajegyveleggé alakul át. Egyrészt figyelemfelkeltő ökológiai tanmese: gyönyörűen fényképezett példa a világ túlsó csücskéből arra, hogyan tud az ember pár év alatt tönkretenni egy teljes ökoszisztémát, és vele együtt saját faját is. A filmben felbukkanó farkasok nem farkasnak álcázott kutyák, és nem is CGI-remekművek, mint diCaprio pofozkodó medvéje, hanem hús-vér farkasok, amelyeket kölyökkorukban gyűjtöttek össze állatkertekből. Mivel a mongol farkas védett állat, egyet sem lehetett kivinni az országból, úgyhogy a skót származású, Kanadában élő Andrew Simpson több évvel a forgatás előtt Kínába költözött, hogy kemény munkával megfelelően idomítsa a kölyköket. Állítólag a 70 éves Annaud maga is minden forgatási napot a falkavezér üdvözlésével és kettejük hierarchiájának a megszilárdításával kezdett (nem újdonság számára az állatos forgatás, a Farkastotemben pl. az 1988-as Medve egyes képei is visszaköszönnek), úgyhogy elismerően emelhetjük a kalapunkat a csapat hozzáállása (és a kínai filmgyár anyagi ráfordítása) előtt. A nomádokat ábrázoló egyik-másik jelenet is elférne egy antropológiai indíttatású dokumentumfilmben; ebben az aprólékosan kidolgozott jelmezeknek és a kellékeknek is részük van.

Mindennek köszönhetően válik a film igazi, hiteles főszereplőjévé a természet, amelyet többnyire dokumentumfilmes módszerekkel mutatnak meg a nézőnek. Az álló, tág totálokkal filmezett, rideg és kopár sztyeppe gyönyörű és titokzatos. A rajta vonuló állatokat gyakran madártávlatból követjük, a farkasokról viszont sok a közelkép, jelenlétük egyszerre csodálatos és hátborzongató – értjük, érezzük, hogy honnan származik a természeti nép feléjük irányuló tisztelete.

A Farkastotemben három világ csap össze: a kopár dombokon ősidők óta élő farkasok, a hagyományos életvitelű, őslakos mongolok, illetve a kínai telepesek világa. A konfliktus érzelmes jeleneteket, szívszorító pillanatokat és izgalmas képsorokat szép számmal tartalmaz. A farkasokkal vívott csaták felérnek egy-egy igazi, emberszereplők sokaságát megmozgató, háborús csatajelenettel, aztán melodrámává oldódnak. A zene is illik ehhez a melodrámához: akármelyik hollywoodi szuperprodukció dallamaival felveheti a versenyt nagyzenekari igényességével és olykor kicsorduló érzelmességével (ugyanaz a James Horner jegyzi, aki Oscart kapott a Titanic zenéjéért, és még hat jelöléssel büszkélkedhet, többek közt A bolygó neve: Halál, A rettenthetetlen, az Egy csodálatos elme és az Avatar zeneszerzőjeként).

Megszelídíthető-e teljesen a farkas? Vagy: beolvasztható-e teljesen egy leigázott népcsoport? Ilyen kérdések bujkálnak Annaud filmjében, amelyben a mongol szereplők árnyaltabbak, és általában jóval szimpatikusabbak a kínaiaknál. Annaud a Hét év Tibetben-nel húzta ki a gyufát a kínai hatóságoknál a 90-es évek végén – a cenzoroknak nem tetszett, amit Tibet kínai megszállásáról megfogalmazott, illetve hogy szerepeltette benne a dalai láma testvérét – és ez a film még ma is a cenzorok tiltólistáján szerepel. Nem teljesen világos, hogy a Farkastotem – amelyben az egyetlen, részletesebben kidolgozott kínai mellékszereplő egy buta, felső utasításokat zengedező, önfejű és kapzsi pártkatona – hogy lehetett egyike a koprodukciós egyezmény értelmében, első körben elkészült nyolc alkotásnak, vagy hogyan csúszhatott át utólag a cenzori rostán, ha nem is nevezték éppen Oscarra („nem eléggé kínai”). De legalább nem volt benne sem szuperhős, sem csupasz cici (minden meztelenkedés egy bevillanó női combban kimerül – igaz, hogy azt kétszer is meg kell néznünk, biztos, ami biztos). Talán a 40 millió dollár értékű anyagi befektetés megtérülését várták – ezt sikerült is mostanig megháromszorozni a nemzetközi forgalmazással. Vagy talán Annaud is olyan, mint a sztyeppe farkasai: türelmesen várt a megfelelő pillanatra…