Béna, torz, teljesen felejthető film a Megjött apuci, melyen azonban a főszereplőknek köszönhetően néha lehet nevetni.
„Hiányzik Adam McKay.” Ezzel az egy mondattal letudható mindazoknak a filmeknek a mélyanalízise, melyekben Will Ferrell író-producer-rendező társa hiányában próbálja megmenteni az adott műveket, melyek legsajnálatosabb vonása szinte mindig az, hogy kellemes, szórakoztató potenciállal is bírnak. Ahhoz azonban, hogy ezeket az első pillantásra fel sem tűnő lehetőségeket ki is aknázzák a Gary Sanchez (McKay produkciós cége) istállójából kiszabaduló, McKay hiátusában háromlábon botorkáló korcs versenylovak, valóban szükség van az ő jelenlétére. Legutóbb a Keményítőkúra (Get Hard) okozott nélküle nagy csalódást, most meg itt van a Megjött apuci.
A történet annyi, hogy van Brad (Ferrell), aki ugyan képtelen gyereket nemzeni, ha viszont a gyerekek neveléséről van szó – az oly sok kortárs komédia vezérvonalát jelentő szülőségről – nagyon is potens, noha teljesen nyámnyila nyúlbéla mostohafater képét nyújtja. Nevelt gyerkőcei ugyan a halálát kívánják, de Brad hosszú távon gondolkodik, ebben pedig felesége (Linda Cardellini) nagyban támogatja. Aztán a semmiből felbukkan Dusty (Mark Wahlberg), a kissrácok vérszerinti apja, aki mindenben a szöges ellentéte Bradnek. Galaktikus méretű macho man, akkora önbizalommal, lazasággal, tökösséggel és pénisszel, amekkora egyszerűen nem is létezhet. Innentől kezdve megkezdődik köztük a harc a gyerekek szívéért, ami leginkább egy olyan Tom és Jerry-epizódra emlékeztet, amitől egy családlátogató gyámhivatali munkatárs simán kikaparná a saját szemét.
Sean Anders (Förtelmes főnökök / Horribile Bosses 2) fakezű, minden szépérzéket, stílust, vizuális- és textuális ötletet mellőző inspirálatlan rendezésében a Megjött apuci pontosan úgy nem tud az olcsó és célt tévesztő eldobható poénkodáson túllendülő családi szatírává – vagy csak egy szerethető családi vígjátékká – válni, ahogy a Keményítőkúra is képtelen volt cizelláltabban beszélni a rasszizmus és a rasszizmustól való rettegés nevettető aspektusairól.
A Wahlberg-Ferrell páros közti kompetitív dinamika egyértelműen a Pancser Police-ra (The Other Guy) játszik rá, melyben alapvetően ugyanezeket a figurákat hozták. Míg azonban McKay szatírájában a figurák motivációja és háttértörténetük is kidolgozott volt, Anders filmjében olyan megfoghatatlanul dagadó lyukak tátongnak a főszereplők körvonalaiban, hogy esetükben egyszerűen képtelenség az ismerősségükben is alapvetően vicces figurákat elfogadni. Dusty egyszer überkatona, egyszer suttyó, néha meg érző lelkű Amerika Kapitány, de hogy miért ugrál személyisége e minőségek között, azt soha nem fogjuk megtudni. Hasonló a helyzet Braddel is, aki a legtöketlenebb szabálykövető galamblelkű apuka a világon, de túl sokszor – a forgatókönyvíró szoftver randomgenerátorának köszönhetően – teljesen hiteltelen és hihetetlenül vakmerő húzásokra vetemedik.
Az ilyen slendriánságok pedig eléggé fájóak egy olyan filmben, melyet nézhetővé pont a két főszereplő jelenléte tesz. Persze, Hannibal Buress abszurd módon örökbe fogadott ezermestere, vagy a Brad főnökeként fergetegesen kellemetlen anekdotákkal dobálózó Thomas Haden Church vélhetően improvizált szövegei nagyon erősek tudnak lenni, de a műsort Ferrell és Wahlberg kettősének kell elvinnie. A baj épp ez. Ugyanis annak ellenére, hogy Ferrell jelen esetben is profin – noha kevésbé szabadon sziporkázva – hozza a hirtelen megbukó, majd fizikai- és lelki küzdelmek során újra felemelkedő embergyerek karakterét, a Megjött apuci rosszul rendezett szegényes rokkantságán nem tud igazán segíteni. Amikor rögtönöz, akkor viszont tarol. A Pancser Police-ban verbálisan és fizikailag is remekelő Wahlberg most azonban csak a rajzfilmszerűen túlpakolt megjelenésével (félmeztelen teste, fekvőtámaszozása, motorozása) válik a humor – egyébként sokszor jól működő – forrásává. Nincs a történetben elég érdekes arc (de van egy Tumor névre hallgató vak és vérszomjas kóborkutya), nincs segítőjük, nincs McKay-kollektíva. Ami körülveszi őket, attól igazán gyenge a film.
Az érdekes viszont az, hogy az ingadozó minőségű szövegek, a szívmelengetően kínos (a suli-bál remek csúcspontja) és brutálisan tahó (az NBA-meccs kegyetlen káosza) jelenetek hullámzása mégis valami olyan hangulatbeli inkoherenciát eredményez, melyben pont az a bájos, hogy így a film nem válik csöpögős apaságpropagandává, nem jön a Disney-utánérzés, viszont az Andershez közel álló Farrelly-féle seggpermet és a Sandler-lobotómia sem tudja uralni a történetet. Szép az valahol, hogy ez az összecsapott és semmilyen munka két szék között a pad alá zuhanva, tök véletlenül tud néhány meglepő és kacagtató percet kínálni. De azért ennek nem így kellene történnie.
