Del Toro gótikus szerelmesfilmje a 19. századi viktoriánus regények történetvezetését ötvözi a Hammer-horrorok színvilágával és grafikus jeleneteivel egy képileg és hangulatilag érdekes, korrekt nosztalgiafilm keretében.

Mary Shelley Frankensteinje, Edgar Allen Poe művei vagy Bram Stoker Drakulája – a horrorfilm gyökerei a 19. századi gótikus irodalomig nyúlnak vissza. A gótikus horror első aranykorát a mozivásznon a ’30-as években élte a Universal szörnyciklusával, azonban bő tíz év múlva a folytatások (Son of Frankenstein, Son of Dracula és miegymás), crossoverek (House of Frankenstein, House of Dracula) és paródiák (Abbott & Costello Meets Frankenstein) dömpingjében igencsak erejét vesztette a szubzsáner. Az 50-es évek végén ugyan sikerült a brit Hammer stúdiónak (az olaszokkal párhuzamosan) új életet lehelnie a gótikus horror elhalt testébe élénk színhasználatáról és grafikus ábrázolásáról hírhedt filmciklusával, ám a ’64-ben indult Addams Family és a The Munsters tévésorozatoknak hála, ismét paródia áldozatai lettek az egykor hátborzongató elemek. Azóta az alműfaj főként motívumok szintjén él tovább, illetve olyan alkotóknak köszönhetően, mint Tim Burton, akinek a munkásságát egyfajta gótikus nosztalgiaként lehetne értelmezni. Guillermo del Toro legújabb filmje is múltidézés – a Bíborhegy egyenesen a Hammer-filmek eleven színvilágát és véres betéteit eleveníti fel, miközben a mexikói rendező megszokott szerzői elemeitől sem tágít.

A viktoriánus Angliában játszódó Bíborhegyet az Ördöggerinchez (El espinazo del diablo) hasonló narráció keretezi: szellemek léteznek – mondja főhősünk, akinek a természetfelettibe való hite (akárcsak a rendezőé) gyerekkoráig nyúlik vissza, amikor meglátogatja halott anyja kísértete, figyelmeztetve őt a közelgő veszélyre, csakúgy, mint említett párfilmjének túlvilági gyerekszereplője az árvaházba került főhőst. Edith (Mia Wasikowska) azonban nem kerül árvaházba, apja (Jim Beaver) oltalmazó keze alatt él egészen addig, amíg be nem lép az életébe egy rejtélyes idegen, Thomas (Tom Hiddleston), aki miután a kettejük kapcsolatát ellenző apa kikerül a képből, feleségül veszi és családi telkén álló ódon kastélyába invitálja, ahol lánytestvérével, Lucille-el él (Jessica Chastain). Del Toro filmje innentől nem rest a gótikus irodalom kliséit puffogtatni: Edithnek megmondják, hogy az omladozó villa bizonyos részei tiltott övezeteknek számítanak, mi pedig sejthetjük, hogy a titokzatos testvérpár csontvázakat rejteget a szekrényben.

A mexikói rendező hozzáállása a műfajhoz gyakorlatilag ugyanaz, mint előző műve esetén: míg a Tűzgyűrű (Pacific Rim) a kaiju-filmek előtt való tisztelgés volt, itt a horrortörténelem egy másik irányzatát veszi alkotása alapjául. Ugyan del Toro minden lehetséges fórumon hangsúlyozta, hogy új mozija nem horrorfilm, hanem gótikus románc, a rendező összes filmjét átszövő véres betétek most sem hiányoznak. Hiába közelebbi rokonai a Bíborhegynek (a cselekményt tekintve) olyan regények, mint a Jane Eyre, a látványelemek lesznek azok, amik a fekete fantasztikum irányába terelik a művet: a Hammer-filmek és olasz horrorok örökségeként brutális erőszakszekvenciák tarkítják a bizarr szerelmi történetet, az egész pedig élénk, szimbolikus színhasználattal kerül prezentálásra. Nem véletlen, hogy a film képi világa érdemli a legnagyobb elismerést, melyet a 60-as évek filmciklusainak nosztalgikus megidézése ellenére egy Alexával komponál meg Dan Laustsen operatőr, hogy a korabeli Technicolor művi árnyalatait valósághűen tündöklő színskálára cserélje. Del Toro jól jár el, hogy nem mímeli és nem romantizálja a megidézett kor letűnt technológiáinak hibáit, a Bíborhegy így nem ragad meg az üres hommage szintjén – egy halott szubzsáner szellemképe helyett saját származását büszkén viselő, hús-vér alkotás.

Még akkor is, ha hús egyébként nem sok van a filmen. Aki A Faun labirintusa (El laberinto del fauno) dimenziói után vágyakozik, annak talán túl okafogyottnak és bárgyúnak tűnhet a Bíborhegy, mivel az ügyes zsánerjátékon, a szép képeken és hangulatos miliőn kívül túlzás lenne azt állítani, hogy sok többlettartalma van. A szokásos del Toro-i elemek persze most sem hiányoznak: a rovarok és fogaskerekek ugyan ezúttal csak epizódszereplők, a természetfelettinek ismét kulcsszerepe van. És bár viszonylag egységes a mexikói életműve, mégis le lehet választani nagyköltségvetésű szerzői zsánerfilmjeiről az otthon, kisbüdzséből legyártott, spanyol nyelvű alkotásait, az egyik ilyen választópont pedig épphogy a minden filmjében jelenlévő fantasztikum szerepe. Míg álomgyári produkcióiban rendre fantasztikus lények a fenyegetők (legyenek azok a Mimic rovarlényei, a Penge 2 mutáns vámpírjai, vagy a Hellboy válogatott fantázialényei), addig a stúdiókontroll alól mentes műveiben, bár megjelenésében fenyegető, a természetfeletti valójában főhőseinket segíti a romlott emberekkel folytatott küzdelmük során.

A Bíborhegy, noha hollywoodi produkció, a második csoportot gyarapítja, és ez – valamint az, hogy a Faun óta „nem tért haza” – arra utal, hogy del Toro egyre inkább megveti lábát Hollywoodban és szerzői műfajfilmes rendezőóriásként egyre nagyobb szabadsága van. Kívülállóként maga is egy fantasztikus lény az Álomgyárban, akire korábban úgy tekintettek a stúdiófejek, mint akit meg kell szelídíteni, akárcsak az alvilágból érkező Pokolfajzatot. Azonban saját és mexikói társainak (Iñárritu, Cuarón) hála, lassan kezdi elhinni Hollywood, hogy a két világ közt lebegő lények szándékai nem mindig ártalmasak.