Amikor a Mandiner-csapat munkatársai fejében megszületett az ötlet, hogy a nácivadászok mintájára fel kellene kutatni és bocsánatkérésre felszólítani azokat az embereket, akik a kommunista rendszer megtorló gépezetében döntéshozó helyzetben voltak, nem gondolhatták, hogy később az általuk készített film parlamenti állásfoglalások témáját fogja képezni.
A kolozsvári belvárosi kocsmában jelenlevő emberek egy félig-meddig betiltott film vetítésére gyűltek össze. A Bűn és büntetlenséget hatalmas médiabotrány előzte meg, ugyanis a film főszereplője, Biszku Béla és családja megpróbálta az utolsó pillanatban betiltani annak pesti bemutatását.
A film rendezői, Skrabski Fruzsina és Novák Tamás a Wikipédián bukkantak a közel 90 éves Biszku Bélára, aki 1957 és 1961 között Magyarország belügyminisztere, és a forradalom utáni megtorlás egyik fő irányítója volt. Úgy gondolták, az nem vezetne célra, ha már a kerítés túloldaláról felelőségre vonnák az amúgy évek óta elzárkózottan élő öreget, így egy cselhez folyamodtak annak érdekében, hogy bizalmába férkőzzenek. Álnévvel csengettek be hozzá, mint akik Márokpapiból, Biszku szülőfalujából érkeztek, hogy a falu egykori nagy szülöttjéről készítsenek interjút. A felvett négy beszélgetés során fokozatosan merülnek fel az egyre kényesebb témák. A legkiélezettebb helyzet a szülőfalu kultúrotthonában megszervezett beszélgetés, mikor a Mandiner emberei Biszkunak szegezik az ötvenhatos szerepvállalására vonatkozó kérdéseket, illetve az utolsó találkozó, amikor a rendezők felfedik kilétüket, és úgy próbálják bocsánatkérésre rávenni az egykori politikust. Eredménytelenül.
A valamivel több, mint egyórás film legtámadhatóbb részének az tűnik, ahogyan az alkotók viszonyulnak a főszereplőhöz. Felmerülhet a kérdés, hogy etikus-e átverni egy idős embert – és mindezt rögzíteni – még akkor is, ha az illető egy elítélt rendszer ellentmondásos személyisége. Ebben az esetben a rendezők mentségére szól, hogy a film végén felfedték kilétüket, és meglepetésü(n)kre, ez nem hozott lényeges változást a beszélgetés menetében. Emellett, állításuk szerint Biszku Béla írásban is beleegyezett a film vetítésébe.
Ugyancsak kényes kérdésnek tűnhet, hogy több, nyilvánvalóan megrendezett jelenet van a dokumentumfilmben. Az olyan helyzetek, mint a wikipédiás keresés viszont szervesen illeszkednek a film szerkezetébe, teljesen hihetőek, meg is történtek, tehát az alkotók saját magukat „alakították”, valós helyzetben. Emellett a szerzők egy pár ihletett és igen hatásos megoldást is használnak a filmben: az egykori elítéltek személyes emlékei a börtönben töltött időről olyan mellékszálat alkotnak, amely kegyetlen tükörként veri vissza Biszku százszor ismételt mentségeit.
Egy adott ponton Biszku Bélát az októberi eseményekről kérdezik. Miközben részletekbe menően magyaráz, a kép pattan, más-más ruhában és más helyszínen látjuk őt. Ugyanaz a történet három alkalommal elmesélve, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal a gesztusokkal. Zseniális megoldás, ami talán a legjobban mutatja, hogy az egykori belügyminiszter egy más, számunkra idegen világban él, amibe nem lehet behatolni. És ezen a ponton kicsit naivnak tűnik a rendezők azon elképzelése, hogy Biszku Béla megtörhet, és szembesítve tetteivel bocsánatot kér. A katarzis elmarad, mert nem is következhet be. Két teljesen különböző világnézet találkozása ez. Számára beismerni bűnösségét annyira elképzelhetetlen, mint nekünk az, hogy az '56-os forradalom hősein próbáljunk szégyenfoltokat keresni.
Sajnos a filmben egy pár olyan rendezői húzás is látható, ami nem annyira a számonkérésről szól, mint inkább gúnyolódásként értelmezhető az öregemberrel szemben: azon most is gondolkozom, miért kellett az egykori politikus hevesen bólogató feje kicsiben megjelenjen, miközben a film egyik szakértője róla beszél, illetve miért kellett szülőfalujának kultúrotthonát úgy feldíszíteni, mintha még mindig az ötvenes években lennénk.
Az utóbbi hetek eseményeiből rá lehet jönni, hogy ha nem is a filmben, de általa talán mégis elérték céljukat a rendezők. A film során, és a kolozsvári bemutatón is elhangzott, hogy Biszku Béla számára mindig nagyon fontos volt a családja. Nos, miután Biszku lányai letiltották a Bűn és büntetlenség Urániába tervezett bemutatóját, azt kérték az alkotóktól, hogy megnézhessék a filmet. A vetítés után beleegyeztek abba, hogy a filmet be lehessen mutatni, sőt, meg is köszönték a rendezőknek, hogy ez a film elkészült. Rövidesen azonban, egy hivatalos közleményben maga Biszku Béla, személyi jogaira hivatkozva, kérte a film betiltását. Úgy tűnik tehát, hogy saját lányai – az egyedüli személyek, akiknek bejárásuk van az öreg által lakott elefántcsonttoronyba – viszonyulása is megváltozott, lehet, hogy nem teljesen biztosak apjuk ártatlanságában. Ez lehet az első jele annak, hogy valami változni fog a közel 90 éves Biszku Béla eddig nyugodt és csendes világában.
