„Nem elég, ha magyar vagy, de sokat segít” – állt a felirat a Paramount atyja, Adolph Zukor ajtaján. A szállóige egy közismert tényt húz alá. Az amerikai mozi klasszikus korszakában nemcsak a filmbirodalmak alapítói között találunk magyar emigránsokat, hanem a filmkészítés majd’ minden szegmensében. Összeállításunk első része közülük két producer (Fox és Zukor) és két rendező (Korda és Kertész) életművét állítja középpontba.
A Tanácsköztársaság bukása után (Trianon és a politikai baloldal üldöztetésének eredményeképpen), főként az 1920-as években érkezett az első nagyobb magyar emigrációs hullám Hollywoodba. Sokak számára – például Korda Sándornak, Kertész Mihálynak, Várkonyi Mihálynak – az első állomás Bécs volt, míg mások Berlin, München, Párizs vagy London érintésével kerültek az amerikai álomgyárba. A magyar emigráció második jelentősebb hulláma a második világháború idején, majd az 1956-os forradalmat követően telepedett le Los Angelesben.
A magyar filmgyártás kezdetei
A filmművészet indulása ígéretes képet fest Magyarországon. A 10-es években sorra alakulnak a filmgyártó vállalatok, amelyek amerikai mintára megpróbálnak egy-egy rájuk jellemző, sajátos képet kialakítani, a nagyobb rendezők valamelyikét magukhoz kötni és állandó filmszínészi gárdát létrehozni. A Phönix filmvállalat például Kertészt szerződtette, a Corvin filmgyár vezető rendezője pedig Korda lett. Mindkettőjüket a korszak legnagyobb producer-egyénisége, a kolozsvári színigazgató, Janovics Jenő indította útjára. Kertésszel megfilmesítette például a Bánk bánt, Gertrudis szerepében Jászai Marival, illetve adaptáltak egy klasszikus népszínművet, A tolonc címmel, amelyet a korabeli lapok a legelső jó magyar filmnek neveztek. (A nemrégiben előkerült film érdekessége, hogy ez az egyetlen olyan ránk maradt mozgókép, amely megörökíti Jászai Marit. Mellette látható a filmben többek között Várkonyi Mihály is, aki később Victor Varconiként Hollywoodban szerzett hírnevet.) 1916-tól Korda a Janovicsnál készített hét filmmel elismert, neves rendezővé vált. Legnagyobb sikerét ebben az időben A nagymama című vígjátékkal aratta, melynek főszerepét Blaha Lujza játszotta. 1917-ben Janovics vállalata, a Corvin filmgyár Kolozsvárról Budapestre helyezi székhelyét, és Korda veszi át a vezetését, Janovics pedig Transsylvania nevű cégével folytatja a filmkészítést Kolozsvárott.
A magyar filmgyártás és filmművészet szárnyalásának a háború vet véget, amikor a háborús helyzetből fakadó gazdasági problémák elérik a filmipart. A 20-as évek első fele a magyar filmgyártás egyik legsúlyosabb visszaesését hozta, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. A válság oka elsősorban a háborús konjunktúra megszűnése, a magyar nyelvű területek elcsatolásával a piacok lecsökkenése, valamint az amerikai filmek térhódítása. Hollywoodban és Európa több országában ekkortájt ment végbe a filmipar egyes területeinek egy kézben való egyesítése, a tőke koncentrálódása. Magyarországon ez még sokáig – egészen a filmgyártás 1948-49-ben történő államosításáig – várat magára, útját állva ezzel a nagyipari filmgyártás kiépülésének. A mozizásból szerzett hasznot nem forgatják vissza a gyártásba, ezért kispénzű, többnyire rövid ideig tartó vállalkozások a jellemzőek.
A 19-es magyar események, később a gazdasági világválság, majd a zsidóüldözés miatt a magyar filmkészítők közül egyre többen kényszerültek arra, hogy elhagyják az országot. Kertész és Korda mellett szép nemzetközi karriert futott be Fejős Pál, akinek Az utolsó pillanat (The Last Moment, 1927) című munkája kritikai sikerével ívelt fel a pályája, és akit a szakmában Murnau vetélytársaként tartottak számon. A magyar (néma)filmcsillagok közül Beregi Oszkár, Várkonyi Mihály, Kovács Ilonka (Lucy Doraine), Putty Lia (Lya De Putti), S. Z. Sakall alias Gerő Jenő (akit művésznevén „Szőke Szakállként” ismer a közönség), Bánky Vilma, Gábor Zsazsa, Löwenstein László (Peter Lorre) és persze minden idők leghíresebb Drakulája, Lugosi Béla csinált Hollywoodban karriert – hogy csak néhányat emeljünk ki a legismertebb nevek közül. És akkor a filmszakma egyéb területeinek nagyjait nem is említettük! Az operatőrök közül például Zsigmond Vilmost, Rózsa János zeneszerzőt vagy éppen Alexander Trauner (Trauner Sándor) Oscar-díjas látványtervezőt…
Hollywood születése – Fox és Zukor
Amerikában a 20-as évekre kiépül az ún. stúdió-éra: létrejönnek azok a nagyipari módszerekkel dolgozó filmvállalatok, amelyek hosszú évtizedekig uralták a piacot, és amelyek közül sok még napjainkban is fennáll, például a Metro-Goldwyn-Mayer, a Paramount, a Universal, a Columbia és a Warner Bros stb. Ezek jellemzője, hogy integrálják a filmipar három területét, a filmgyártást, a forgalmazást és a moziláncokat. A hollywoodi stúdiók életét nagyfokú hierarchizáltság jellemzi, amelyben mindenkinek megvan a maga helye és pontos feladata – a rendező itt ugyanolyan alkalmazott, mint asszisztense.
Több hollywoodi birodalom élén kelet-európai bevándorló állt. A fáma szerint a magyarok kis csoportokba tömörülve segítették egymás érvényesülését a filmgyártás világában, a forgatásokon magyarul beszéltek. William Fox és Adolph Zukor alias Fried Vilmos és Cukor Adolf – csupán a véletlen műve, hogy a két név, amely hajdanában két nagy filmgyártó vállalat, a Paramount és a Fox mögött állt, egymás mellé került a hollywoodi filmtörténetben. Mindketten Borsod-Abaúj-Zemplén megyében születtek zsidó családban – nagyjából ennyiben azonban ki is merül a köztük lévő hasonlóság. Fox-szal szemben például, aki kilenc hónapos korában érkezett az Egyesült Államokba, Zukor gyerekkorát még Magyarországon töltötte, mielőtt tizenöt évesen beadta kivándorlási kérelmét, és prémkereskedésből meggazdagodott az Újvilágban.
Zukor „nem filmproducer, hanem kreatív filmvállalkozó volt”. Többek között ebben különbözött Fox-tól, aki olyannyira részese volt az alkotási folyamatnak, hogy például személyesen felügyelte egyes filmjeinek forgatását. Ugyanakkor Zukorról is a legelejétől fogva elmondható, hogy a legjobb filmek forgalmazására törekedett (mozijaiban elsőként vetítette le például Edwin S. Porter 1903-ban készült, A nagy vonatrablás című filmjét), továbbá jó érzékkel gyűjtötte maga köré a legtehetségesebb embereket. Ő fedezte fel többek között Mary Pickfordot az amerikai film számára, aki tizenévesen lett egyike cége (eredeti nevén: a Famous Players) első szerződéses sztárjainak. A rendezők közül William Wyler, Friedrich Murnau, Josef von Sternberg, Cecil B. DeMille nevét emelhetjük ki. Zukor hatalmas médiabirodalma a 20-as években egy időre nyomasztó – pénzügyi és szakmai – fölényre tett szert a többi stúdióval szemben.
Sir Alexander Korda
A Corvin filmgyár – Gyarmat és Róna utca sarkán épült – új, modern műtermében Korda vezette be elsőként Magyarországon a filmgyártás Amerikában akkor már szokásos munkarendjét, különös hangsúlyt fektetve a dramaturgiai munkára. (Dramaturgiáját Vajda László újságíró, a Magyar Színház rendezője vezette.) Korda már korai opuszaiban megkülönböztetett gondot fordított emellett a díszlettervezésre és az operatőri, technikai munkára. Huszonöt, Magyarországon készült filmje közül csak néhány maradt ránk – például Az aranyember, amely alapján méltán állíthatjuk, Korda rendezői tudása már ekkortájt elérte a kor nemzetközi színvonalát. (Használja a kameramozgás, alsó-felső gépállás, fények dramaturgiai jelentését, modern filmszínészi játékmódot alkalmaz stb.)
Akárcsak Kertész, Korda is a Tanácsköztársaság bukása után kényszerült elhagyni az országot. Először Bécs, majd Berlin következett pályafutásában. 1926-ban érkezett Hollywoodba, a First National hívására, amelyhez 1930-ig szerződik. Tíz filmet készített itt (a legemlékezetesebb ezek közül talán a Trójai Heléna magánélete). Noha igyekezett mozijaiban populáris képi és szövegvilágot teremteni, a siker mérsékelt volt, és végül is nem hosszabbították meg a szerződését. A Foxnál tett próbálkozásai is kudarcot vallottak, főleg mert Korda nehezen tudta tolerálni az amerikai gyártásszervezetet, az „iparos” mentalitást, és az „alkalmazotti” státuszt. Hollywoodot szerinte két felszínes kérdés jellemezte, a „Mennyit kerestél rajta?” és a „Kérsz narancslevet?”
Kertésszel ellentétben, Korda tehát nem találta meg igazán a számításait Hollywoodban. Annál inkább Londonban! Testvéreivel, az Oscar-díjas díszlettervező Vincével és az forgatókönyvíró-rendező Zoltánnal 1932-ben megalapítja a Londoni Filmstúdiót, és pályája csúcsához ér. Sorra készíti látványos filmjeit. 1933-ban mutatják be legismertebb alkotását, a VIII. Henrik magánéletét, amiért megkapja a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Ezt még számos sikeres alkotás követte – például a Rembrandt (1936) vagy 1955-ben, immár producerként (Laurence Olivier rendezésében) a III. Richárd. Az angliai filmgyártásért tett munkásságának elismeréseként 1942-ban az első rendező volt, akit lovaggá ütöttek.
Michel Curtiz
Kertész egészen más egyéniség volt, mint Korda – filmjeik stílusa is nagyban különbözik. „Igyekeztem a sablontól eltérően, igazi amerikai stílben elkészíteni a filmemet” – nyilatkozta 1916-ban a Fekete szivárványról. 1919-es emigrációját követően soha többé nem tért vissza Magyarországra. Ausztriában és Németországban 18 filmet készített, a leghíresebb ebből az időszakból a Szodoma és Gomorra (1922) látványos tömegjeleneteivel.
1926-ban telepedett le az Egyesült Államokban, nevét Michael Curtiz-re változtatva. A Warner Brothers filmstúdió szerződtette állandó munkatársként, egyik első munkája a Noé bárkája (1928) című szuperprodukció volt. (A magyarországi bemutatóra Kertész egyébként külön kis bevezetőt készített, amelyben személyesen jelent meg a vásznon, és magyarul köszöntötte a közönséget. Ez volt az első alkalom, amikor magyar szó hangzott el hangosfilmen.) Egy rövid londoni kitérőt leszámítva, Hollywoodban élte le az életét. Rendkívül termékeny volt: 1962-ben bekövetkezett haláláig csak Amerikában több, mint száz filmet készített. „Filmjeimben annyi a művészet, amennyit elvár tőlem a közönség” – vallotta a rendező, aki gond nélkül alkalmazkodott az amerikai filmkultúra viszonyaihoz és követelményeihez. Ez valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy – Kordával ellentétben – igencsak gyorsan képes volt érvényesülni Amerikában, ahol máig úgy tekintenek rá, mint a hollywoodi mozi atyjára és minden idők egyik legismertebb filmjének, a Casablancának (1942) rendezőjére. A Casablancával – amelyért, négy Oscar-jelölés után, végre a kezébe is vehette a legjobb rendezőnek járó szobrocskát – a sikeres, 56 éves direktor a filmtörténet egyik legmeghatározóbb alakjává vált nemzedékek számára, persze Humphrey Bogarttal és Ingrid Bergmannal együtt.
Bár a Kertész-életművet műfaji sokszínűség jellemzi, minden pályaszakasznak megvan a maga domináns műfaja: a kora 30-as évekének a melodráma és a thriller, a 30-as évek második felének a kalandfilm és a kosztümös filmek, míg az életmű utolsó szakaszában a zenés műfaj és a vígjáték az uralkodó. Kertész terjedelmes, nagymonográfiákat betöltő pályafutásának részletes bemutatásához jelen írás terjedelmei nem elegendők. Annyit mindenesetre leszögezhetünk, a Casablanca rendezője nemcsak ügyesen feltalálta magát a legkülönfélébb műfajokban, hanem képes volt minden területen maradandót alkotni.
A kosztümös filmek reneszánszát fémjelző hat filmből a 30-as évek amerikai mozijában – melyek „Merrie England” néven vonultak be a filmtörténetbe – ötöt Kertész készített. A trilógiát alkotó Blood kapitány (1935), Robin Hood (1938) és Hét tenger ördöge (The Sea Hawk, 1940) mellett ide tartoznak A könnyűlovasság támadása (1936), illetve az Erzsébet és Essex magánélete (1939) című látványos, nagyköltségvetésű produkciók. Ezeket Kertész már „A” kategóriás rendezőként készíthette el, ami – persze kizárólag a stúdiórendszer szigorú játékszabályainak figyelembevételével – viszonylagos függetlenséget jelentett a számára.
A kosztümös filmek, a melodrámák és a thrillerek mellett, Kertész ugyanakkor a vígjátékok, musicalek és zenés filmek műfajában is letette a névjegyét. Yankee Doodle Dandy (1942) című opusza például, amely a dalszerző-showman George M. Cohan életútját dolgozza föl, hasonló színvonalat képvisel, mint a Casablanca a maga műfajában. Az Élet apával (1947) pedig, amely az egyik legszínvonalasabb Kertész-komédia, könnyed humorával a századvég New Yorkjának s benne egy „viktoriánus” család hétköznapjainak tart görbe tükröt, méghozzá olyan éleslátással, hogy az egyik kritikus lelkesen konstatálta is: „Kertész születési bizonyítványának adatai a helyet illetõen akár meg is kérdõjelezhetõk...” Utolsó zenés munkája, a King Creole (1958) Elvis Presley-vel – alkalmazkodva kora közönségének igényeihez – a rock and roll korszak lázadó nemzedékének életérzéséről szól. Kertész idős kora dacára jól ráérez Elvis dalainak atmoszférájára, ezért szórakoztató mozija kiemelkedik az Elvis-filmek (igaz, rengeteg silány kommersz-giccset felvonultató) sorából.
Felhasznált irodalom:
- Balogh Gyöngyi: A magyar film születésétől 1945-ig.
- Balogh Gyöngyi: Elázott filmkincsek rozsdás dobozokban – Előkerült Kertész Mihály kolozsvári filmje
- Báron György: Hollywood aranykora – Az amerikai hangosfilm a harmincas évektől az ötvenesekig, Filmtett, 2001.
- Bokor Pál: A siker helye Hollywood, Atlantic Press Kiadó, 2008.
- Fidalgo, A. Miguel: Michael Curtiz. A Casablanca árnyéka alatt.
- Péterffy Gabriella: Az „ismeretlen” Kertész Mihály: a zenés filmek és vígjátékok rendezője.
- Péterffy Gabriella: Hét tenger ördöge – Kertész Mihály kalandfilmjei, Filmvilág 1995/06, p. 28–31.
- Szűk Balázs: Magyar Hollywood
- Vajdovich Györgyi: A magyar filmtörténet 1919-től 1945-ig. In: Magyar Kódex 6., Kossuth Kiadó, 2001. p. 269–272.
- Vajdovich Györgyi: Magyar filmtörténet a kezdetektől 1918-ig. In: Magyar Kódex 5., Kossuth Kiadó, 2001. p. 276–293.
- Vajdovich Györgyi: A nagyipari filmgyártás kialakulása – A hollywoodi stúdiórendszer kiépülése. Filmtett, 2001.
