Tanácsok tiniknek – Gabriel Sandu: Un pas în urma serafimilor

2017. szeptember 26. – írta Berecki Beáta Hajnalka

„Ha tudsz valamit, ne mondd el. Ha elmondod, ne írd le. Ha leírtad, ne írd alá. Ha aláírtad, ne lepődj meg.” Daniel Sandu debütfilmjéből megtanulhatunk (a történet szemszögéből) néhány, a fentihez hasonló alapigazságot, arról hogy miként lehet tiniként egy korrupt rendszerben létezni. Többek között azt, hogy senkiben sem szabad megbízni, milyen mimikával lehet hitelesen hazudni és milyen lehetőségeink vannak arra, hogy átverjük a rendszert.

Úgyis rákapnak a felszínes popkultúrára – Jonathan Liebesman: Teenage Mutant Ninja Turtles / Tini nindzsa teknőcök

2014. augusztus 27. – írta Soós Tamás

Mutáns nindzsateknőcök 2014-ben, a robotzúzó Michael Bay vigyázó produceri szemei alatt? A végeredmény pontosan olyan, amilyennek ez alapján elképzeljük. Na jó, annál egy picit rosszabb. Egy Megan Foxnyival.

Zsigeri játszmák – David Wnendt: Feuchtgebiete / Készen állsz Helenre?

2014. június 13. – írta Sándor Anna

Undor, vágy, kitörő nevetés, meghatottság, viszolygás, rajongás, hányinger, elérzékenyülés, együttérzés – ahogy telnek a film percei, úgy színesedik az elemi reakciók skálája. Amin osztoznak: minden fordulattal, jelenettel valami erőteljes érzés árad szét benned. A végére pedig, mint mikor egy feszülő-fájó hólyagot felvágsz és kiürítesz, egyszerre nyugodtnak és üresnek érzed magad. Már nem táncol rajtad senki.

Egészségben, betegségben – Josh Boone: The Fault in Our Stars / Csillagainkban a hiba

2014. június 12. – írta Pernecker Dávid

A szerelemről feltehetően többen és többet írtak-alkottak, mint a demokráciáról – noha kevesebb sikerrel. A megannyi költemény, regény, festmény, filozófiai és pszichológiai értekezés, valamint film sem volt igazán képes megfogni a kevesebb súrlódás mentén haladva megfoghatatlannak nevezett érzelemösszességet, amit ezért a legtöbben – jobb híján – negációs kontextusban próbálnak meg értelmezni.

Lukas is, meg lapos is, de a miénk! – Bernáth Zsolt: Aura

2014. március 4. – írta Veres Szilárd

Nem az Aura fogja bizonyítani, hogy van potenciál a magyar science-fictionben, pedig a lelkesedés és a szándék megvolt az alkotók részéről. A legnagyobb baja viszont, hogy „rendes” filmként suta, amatőrfilmként meg már nem elég amatőr ahhoz, hogy hibái ellenére is szerethető legyen.

Super Not-for-Me – Morgan Spurlock: One Direction: This Is Us

2013. szeptember 6. – írta Szabó R. Ádám

Meglehetősen gyanakodva néztek rám a mozikasszánál, amikor elmondtam, hogy a One Direction: This is Us című filmre kérnék egy jegyet. Bár rögtön sejtettem, hogy miért, nyilvánvalóvá akkor vált ennek oka, amikor a terembe lépve azt láttam, hogy a székek felét 12–14 éves kislányok foglalják el. Jegyvásárlás előtt is sejtettem ugyan, hogy nem én (vagy bárki, aki nem 14 éves sikongató kislány) voltam az ideális célközönség, arra azért mégsem számítottam, hogy valaha szégyellni fogom magam moziszékben ülve.

Üres álca – Jeff Wadlow: Kick-Ass 2.

2013. augusztus 21. – írta Iszlai József

A képregényadaptációk elmúlt évtizedének hagyományán próbált túlmutatni három éve a Kick-Ass (Ha/Ver) című, friss lélegzetvételű akciófilm, amely furfangos célt tűzött ki magának az amerikai mozilátogatók meglepetésére. Úgy ragaszkodott formailag a (szuper)hősök mítoszához, hogy a protagonisták emberfeletti képességeit mind mellőzte. A képregényes konvenciókhoz ragaszkodó képi és tartalmi megvalósítás olyan állandó helyzetkomikumot kölcsönzött a cselekménynek, amely néhány esetben már az abszurditást érintette. Mindezekkel egyidőben az emberfelettitől megfosztott akciófilm hű maradt az archetipikus képregényhős beavatási folyamatához: felismerés, szembesülés, majd ezáltal az eredettörténetből fakadó félelmektől való felszabadulás. Ez az a mindannyiunkban lezajló változás, amit az önnön megismerés jegyében vállalunk fel – és amit a második rész teljes mértékben megtagad mind nézőitől, mind szereplőitől.

Kilúgozott Amerikai Psycho – Bobcat Goldthwait: God Bless America

2012. augusztus 2. – írta Verpeléti András

Mostanában viszonylag sok trashnek kikiáltott film jutott el szélesebb közönséghez, gondoljunk csak a Hobo with a Shotgunra vagy az Iron Skyra. És bár mindkettő kifejezetten szórakoztató, egyiknek sem sikerült kultfilmmé válnia, ami valahol célja volt a filmeknek. Ugyanígy nem sikerült ez Bobcat Goldthwait-nek sem, de a zseniális, szinte költői nevű direktor filmje mégis jobban megragad majd a nézőkben.

OMFG – Lisa Azuelos: LOL

2012. július 24. – írta Iszlai József

Az amerikai fogyasztói társadalomra szabott Miley Cyrus-film sikerrel bizonyítja, hogy igenis létezik a tökéletes horror, viszont a műfaji önjelölése egy dologban változott: az ijesztés csak és kimondottan a nézőben érhető nyomon, hiszen az alkotói szándék alpári hozzáállása túl messze áll ettől. A következő sorok szóljanak arról, hogy miféleképpen szülhette meg a Lisa Azuelos nevet büszkén viselő filmrendező az emberiség elrettentően tökéletes antireklámját alig két órás terjedelemben.

Halál és unalom Pripjatyban – Brad Parker: Chernobyl Diaries / Ideglelés Csernobilban

2012. július 4. – írta Szántai János

Ha Brad Parker Ideglelés Csernobilban című filmje a hidegháború idején készült volna, koherens, ütős, és, horribile dictu, releváns üzenete lett volna. Hé, ember (WASP, mi más), vigyázz a Szovjetunióval, mert az egy ronda, mutáns banda; mást sem akar, mint a húsod, májad, szíved, agyad felzabálni vacsorára. Milyen igaz volna, részben legalábbis. A Szovjetunió tényleg ronda, mutáns konstrukció volt. De sajnos Brad Parker elsőfilmes rendező opusza nem a hidegháború idején készült. Hanem 2012-ben. Mi lehet hát az üzenet? Hé, ember, maradj otthon, mert bárhova is mennél, ronda, mutáns bandákra lelsz? Ebben még lenne is valami fantázia. De sajnos erről sincs szó. Akkor viszont miről van?