Ciminót – és A szarvasvadászt – utálni vagy imádni szokás. Filmjei ideológiailag minimum ellentmondásosak, témájukban – a rendező paradox életszemléletének köszönhetően – provokatívak. Ha nem kenyerünk a szélsőségesség, a szemlélethez illően kizárólag egy út vezet Ciminóhoz: utálva imádni.
Antirasszista filmklub indul szerdán a Budapesti Politikatörténeti Intézetben Légy toleráns! címmel a Politikatörténeti Alapítvány és a Magyar Antirasszista Alapítvány (MAA) rendezésében.
Az 1967 legjobb filmjéért járó díjjal – és további négy Oscar-díjjal – elismert Forró éjszakában igazi jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha nem tekintünk el kortörténeti dokumentum-értékétől. Kérdés ugyanis, hogy ez az egyébként lebilincselő bűnügyi film számot tarthatott volna-e a díjözönre, ha megmarad a szigorúan vett műfaji keretek között.
„Az Életvonat jobb volt…” – sugdosták a nézők a Párizsban élő román filmrendező új filmjének júniusi, kolozsvári díszvetítése után. A Transilvania Filmfesztivál nyitófilmjeként bemutatott Va, vis et deviens-ben – az egyébként zsidó családból származó – Radu Mihăileanu ismét zsidótémát dolgozott fel, csakhogy most nem sikerül olyan maradandó nyomokat hagynia nézői lelkében, mint a sajátos hangulatú, kuncogtató, ugyanakkor sokkoló zárlatú holokauszt-vígjátékával, a Train de vie-vel. Az Élj és boldogulj! mégis figyelemre méltó film, cselekménye leköt, izgalmas, hangulata különleges, majdnem a végéig.
Haneke első játékfilmje óta – néhány kivétellel – ugyanazokból az elemekből építi fel alkotásait: a felbomlásra, pusztulásra ítélt polgári család, a videó és a televízió ijesztő lehetőségekkel bíró médiuma, az öncélú erőszak, fikció és valóság felcserélhetősége. A formai elemek is ismétlődnek: hosszú, lassú, állókamerás beállítások, kihagyásos szerkesztésmód, élesvágás.
Az Oscarok alkalmával mindig akad egy pár olyan film, amely szerényen húzódik meg a nagy nyerteseket mögött, de amelyeket mindenképp érdemes megnézni. Hollywood mostanában nem egy „lázadó fiatalembernek” engedi meg, hogy megnyilvánuljon a nagy stúdiók pénzén (például Alejandro Gonzáles Iñárritu, akinek a 21 gramm című filmjéhez gyakran hasonlítják a Ház a ködbent).
Az amerikai nézők nagyon unhatják már a sokat próbált, de keveset megélt, éjszakánként az íróasztal felett ceruzájukat rágcsáló hollywoodi forgatókönyvírók lomha képzelete által kiizzadt hősöket és azok kalandjait. Legalábbis ez lehet az egyik magyarázata, hogy mostanában az Álomgyárban mind gyakrabban folyamodnak ahhoz az igen kockázatos megoldáshoz, mely az úgynevezett való világ szállította nyersanyag felhasználásával igyekszik hőseposzt barkácsolni a mozik közönsége számára.
