Hirtelen földindulásból – Joseph Kosinski: Oblivion / Feledés

2013. április 18. – írta Jakab-Benke Nándor

Aki a Szárnyas fejvadászt a zenéjéért nézi újra és újra, az örülni fog az Oblivionnak: Vangelist is megszégyenítő, epikus ívű szintetizátorszólamok dúsítják a kellemesen tálalt, de nem túl meglepő cselekményt.

Vörös hajnal – Antoine Fuqua: Olympus Has Fallen / Támadás a Fehér Ház ellen

2013. április 9. – írta Csiger Ádám

Hátborzongató érzés az észak-koreai terrortámadást és atomháborút vizionáló Támadás a Fehér Ház ellen című filmről írni ezekben a napokban. Az viszont nem kérdés, mi lesz Antoine Fuqua filmjének sorsa: rossz emlékként sem fog sokáig kísérteni.

Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992

2012. augusztus 31. – írta Kovács Patrik

A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az  amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.

Clint Eastwooddal ünnepelte életműdíját Morgan Freeman

2011. június 17. – írta a szerk.

Sidney Poitier és Samuel L. Jackson is köszöntötte a veterán színészt az Amerikai Filmintézet életműdíjának átadóján.

Egy szép barátság kezdete... és folytatása – Bruce Beresford: Driving Miss Daisy / Miss Daisy sofőrje, 1989

2011. május 13. – írta Papp Attila Zsolt

Ha van mozgóképes alkotás, amelyet – rosszmájúság nélkül (rendben: csak egészen kicsit rosszmájúan) – minden tekintetben maximálisan Oscar-kompatibilisnek tarthatunk, sőt, mondhatni az ilyen filmekre „szabták” Hollywood legnagyobb elismerését: nos, az a Miss Daisy sofőrje.

Képregényes vénlegények – Robert Schwentke: Red

2010. október 27. – írta Iszlai József

A képregényből filmre vitt történetek újabban szinte mindig elborzasztanak. Annyit tanultam meg belőlük, hogy semmit sem kell elvárni tőlük, úgyis javarészt felejthető és igénytelen munkák. Mégis, egy-egy számottevő próbálkozás annál inkább kiemelkedik, minél több gyengéjét mutatja meg Hollywood ennek az adaptálósdi-játéknak. Íme, egy kiemelkedő példa.

Egy nemzet születése – a rögbipályán – Clint Eastwood: Invictus

2010. március 11. – írta Papp Attila Zsolt

Mi, magyarok, a legendás 6:3 óta tudjuk, hogy a sportteljesítmények néha képesek áttörni önnön korlátaikat és egy egész nemzet önképének, önértékelésének jelentős tényezőivé válni. Clint Eastwoodról is tudjuk, hogy otthonosan mozog az úgynevezett sportfilmek világában (emlékszünk még a Millió dolláros bébi díjesőjére), ezúttal azonban mintha nem a legjobb lóra tett volna – azaz nem a legjobb rögbicsapatra.

Rablás tét nélkül – Mimi Leder: Thick as Thieves / The Code / A kód

2009. április 16. – írta Pálos Máté

Egy vonat, bank, kincstár, múzeum vagy gigantikus páncélszekrény kirablásának filmes végigkövetése különösen gazdag és sok lehetőségre alkalmat adó tematikai alapanyag a bűnügyi nagyműfaj világában. Nem véletlen, hogy a műfaji filmesek a némafilmkorszaktól napjainkig előszeretettel alkalmazzák a csoportos rablás bemutatásának narratív sémáit.

A Fehér Ház (h)arcai – Amerikai elnökök az álomgyárban

2009. március 2. – írta Papp Attila Zsolt

Bizonyára a nagyvárosi legendák körébe tartozik, mégis bájosan vicces az anekdota, miszerint állítólag vannak olyan amerikai fiatalok, akik a tavalyi elnökválasztásokat követően meglepődve vették tudomásul, hogy Barack Hussein Obama az Amerikai Egyesült Államok első színesbőrű elnöke: ők ugyanis azt gondolták, hogy Morgan Freeman volt az, hiszen látták a tévében.

Talpra, kisember! – Timur Bekmametov: Wanted

2008. december 8. – írta Szabó Ádám

Mi lenne, ha a Harcosok klubjának Káosz-brigádja csupán egy főt számlálna, és az illető leírhatatlan méreteket öltő mészárlásokban kommunikálná a társadalom iránti ellenszenvét? Pár évvel korábban ezzel a gondolattal játszott el Mark Millar és J. G. Jones képregény-minisorozata, a Wanted.