Az utóbbi években már rendezőként is egyre inkább számolnunk kell Aaron Sorkinnal, most ismét egy nagyívű, Oscarra éhes produkcióval jelentkezett. Az amerikai televíziózás egykori álompárját igyekezett ábrázolni, mindez pedig felemásan sikerült: helyenként remekül megírt, másutt viszont kongóan üres Az élet Ricardóéknál.
A nagy dobás (The Big Short) rendezőjének új dobása egy parádés szereposztású, tűpontos, fergetegesen vicces és totálisan felesleges összegzése korunknak.
Van pár olyan magyar film, amely megelőzte a korát. Nem kérdés, ide sorolandó Bácskai Lauró István rendezése, az idén ötven éves Gyula vitéz télen-nyáron is. A film úgy fordítja fonákjára a búval teli magyar néplelket, mint egy porszívó porzsákját: koszosak leszünk ugyan, de végig azon röhögünk, hogy hogy a fenébe is lehetünk ilyen hülyék.
Ang Lee nem fél a vitától. Olyan megosztó, és az egységes szerzőiség mítoszát is megkérdőjelező filmek után, mint a Brokeback Mountain és Pi élete, most újabb tabusort döntöget: az iraki háború, a hősiesség fogalma és a fogyasztói társadalom is találatot kap. De ha más nem is, a forgatásban alkalmazott rekordértékű technika megítélése biztos összeugrasztja a nagyérdeműt.
Azt még csak-csak meg lehet érteni (ha bocsátani nem is), hogy egy kettévágott könyvadaptáció első része csak egy gigantikus teaser a második félidőhöz, de ha a franchise fináléja sem jobb, azt már nehéz megmagyarázni.
A Holnapolisz az a gyerek a tantárgyversenyen vagy az év végi vizsgán, akinek tanárként nincs szívünk nagyon rossz jegyet adni, mert egész évben bukdácsolt ugyan szegény, de most az egyszer látszik, hogy apait-anyait beleadott, és nagyon készült… messze nem elég ez a boldogsághoz, de a belefektetett jóindulat miatt még mi szégyellnénk megbuktatni.
A legenda folytatódik – hirdeti a szerénytelen alcím. Szemérmeskedésre pedig sem Adam McKay író-rendezőnek, sem pedig Will Ferrellnek nincs oka, mivel A híres Ron Burgundy legendájával a szó szoros értelmében legendásat alkottak.
A Suzanne Collins-trilógia második részének adaptációja – a mozibemutató alapján – megtalálta célközönségét. Az éhezők viadala: Futótűz (az előző és a következő részekkel egy „csomagban”) vélhetőleg kultstátuszra tesz szert a kamaszkorból éppen kifelé tartó korosztály körében, és az első adatok szerint máris kasszát robbantott. Ettől sajnos még nem lesz jobb.
Az Országúton sikerét követően Fellini még egyszer visszatér a melodrámai szerkesztésmódhoz (Cabiria éjszakái), majd Az édes élettel végleg maga mögött hagyja a poszt-neorealizmust. Az édes élet és a Nyolc és fél modernista mesterré avatják a rendezőt, aki karrierjének csúcsára jut.