Sigourney Weaver a klasszikus értelemben vett mozicsillagok egyik legnagyobbika. Nem véletlen, hogy a 60. jubileumát ünneplő Edinburgh-i Filmfesztivál életműdíjjal jutalmazta a színésznőt, aki a népszerű Életmű Interjúk sorozatban vallott Shane Danielsennek és a lelkes rajongókból álló nagyközönségnek – saját bevallása szerint – korántsem zökkenőmentesen induló hollywoodi pályafutásáról. Az interjú Weaver egyik legdrámaibb alakításával, Roman Polanski A halál és a lányka című filmjének kulcsjelenetével indult, amelyben Weaver egykori kínzóját, Ben Kingsley-t szembesíti szörnyű tettével.
Soha nem készült annyi televíziós sorozatból szélesvásznú adaptáció Hollywoodban, mint az elmúlt tíz évben – beleértve a televízió és mozifilm tartalmi-formai kölcsönhatásának fénykorát jelentő hetvenes éveket is, melynek dús táptalaján olyan filmklasszikusok születtek, mint a Hálózat vagy Az elnök emberei.
„Hollywood adja a világ filmtermésének nagyobbik hányadát, melynek túlnyomó többsége a serdülő és fiatal korosztály számára készül. A látszólag megújult Hollywood a szex-erőszak retorikája és az alkalmi különcködés mögött, elbeszélésmódjában és erkölcsi értékeit tekintve meglehetősen konvencionális.”1 A hollywoodi filmet máig az egyszerű, pergő cselekményvezetés, optimista hangvétel és happy end, valamint a kidolgozott, de ugyanakkor kiszámítható képi világ jellemzi.
Szunyókálok a kormány mögött. Tehetem, az autósor alig mozog. Az elmúlt éjjel csak alig pár percre hunytam le a szemem, mivel hálószobámat – s nemcsak az enyémet, hanem az egész környéket – bevilágította egy lámpa, amit mi, filmesek (szabad fordításban) csak BNL-nek (B...om Nagy Lámpának) becézünk. A kocsik alig araszolnak. A környező utcákból kivezető kereszteződéseknél rendőr zárja le a forgalmat. Ez a nagyvárosi élettel jár, gondolnák egyesek. De nem erről van szó. Szinte örülök, hogy elvették éjszakai álmomat, és hogy dugóban ülök lassan fél órája. Mert mind az egyik, mind a másik annak a jele, hogy Torontóban ismét forog a film. Az elmúlt három év stagnáló időszaka után ezek az apró kellemetlenségek aligha zavarnak. Sőt...
„Szeretem a tényt. Szeretem azt az érzést a levegőben, ami időnként a régi Hollywoodra emlékeztet. És szeretem a levegőben L.A. érzését, azt, hogy mindent megtehetünk. Ez egy kreatív érzés, ami nem fullaszt, nem nyom el. (...) Bármit megtehetünk, de időnként bajba keveredik közben az ember. Nem állítom, hogy L.A. az a hely volna, ahol egyszerűen csak úszni lehetne az árral. Az az érzés is ott van a levegőben, hogy biztosan bajba fogok keveredni. De ki is mászom belőle. Ugyanakkor ott van az az érzés is, hogy ebben a városban alkotni akarok valamit. És fogalmam sincs, hogy mindez honnan jön." (David Lynch)
Howard Hughes, a texasi olajmágnás alakja mai napig többé-kevésbé elevenen él az amerikai közélet emlékezetében. Miután a harmincas-negyvenes években néhány pazar filmprodukcióval kápráztatta el a korabeli filmes társadalmat, repülős társaságot alapít, majd a háború alatt az amerikai kormány számára tervez kémrepülőgépeket.
David Lynch-filmet kritizálni olyan, mint belekötni valakinek a privát ízlésvilágába. Akkor tehát ezen az alapon mindenki filmre vihetne az egyéni agymenéseit?
Ki az? 45 évesnél alig fiatalabb, fehér, első pillantásra megnyerő férfi, aki egyazon erővel képes terroristákat és földönkívülieket megsemmisíteni. Akitől viszont elájulnak a virágárusok, és akinek sosem hiszik el, hogy ő maga beszél a telefonban. És aki minden túlzás és erőfitogtatás mellett mégis ember: szerelembe esik, hatalmát félti, és néha gyilkol is. Mondhatnánk úgyis, hogy világrendőr vagy az erkölcs apostola. Az abszolút első, akit Hollywood is szívesen szerződtet(ne).
