Sigourney Weaver a klasszikus értelemben vett mozicsillagok egyik legnagyobbika. Nem véletlen, hogy a 60. jubileumát ünneplő Edinburgh-i Filmfesztivál életműdíjjal jutalmazta a színésznőt, aki a népszerű Életmű Interjúk sorozatban vallott Shane Danielsennek és a lelkes rajongókból álló nagyközönségnek – saját bevallása szerint – korántsem zökkenőmentesen induló hollywoodi pályafutásáról. Az interjú Weaver egyik legdrámaibb alakításával, Roman Polanski A halál és a lányka című filmjének kulcsjelenetével indult, amelyben Weaver egykori kínzóját, Ben Kingsley-t szembesíti szörnyű tettével.

Döbbenetes jelenet. Valahányszor látom, mellbe vág az intenzitása. Hogyan jutottak el idáig? Időrendi sorrendben vették fel a jeleneteket, hogy meglegyen a kellő előkészítés a feszültség tetőpontját jelentő konfrontációhoz?

Eredetileg ezt a jelenetet kellett volna először felvennünk, de valami gubanc miatt a jelenet a forgatás legvégére maradt. Nem éppen könnyed kezdést választott a beszélgetéshez – mi tagadás, engem is mellbe vágott. Nem irigylem a közönséget, mert ezek után bizony nekem is nehéz megszólalnom. A bemutató óta nem láttam a filmet és most engem is alaposan meglepett. Polanski igyekezett olyan közeget teremteni a felvételhez, hogy semmi se vonja el a figyelmünket, és az indulatok szabadon törhessenek a felszínre. Csak a két színész, az operatőr és Polanski volt jelen. Valóban nagyon intenzív volt az egész, de egy forgatáson mégis minden másképp hat, mint aztán a kész filmen.

Brian De Palmaval beszélgettem, aki megjegyezte, hogy a színésznők manapság igencsak mellőzöttek Hollywoodban, jobban mondva leginkább marginális szerepekben láthatóak.

Nem is tudom, szerintem vannak azért jó szerepek is…

Persze, ön szerepelt Ang Lee Jégviharjában és még egy sor izgalmas szerepben, ennek ellenére muszáj feltennem a kérdést, hogy hogyan képes Hollywoodban létezni?

Azért tudok létezni, mert ott is készülnek izgalmas alkotások és engem valahogy mindig megtalálnak a jó szerepek. Azért is kivételezett helyzetben vagyok, mert a filmesek, akikkel dolgozom, vagy dolgoztam adnak a véleményemre, éppen ezért sokszor még nyers, vagy befejezetlen formában láthatom a forgatókönyveket és csodálatos élmény, ha az ember részese lehet annak a folyamatnak, amint ebből a szó legszorosabb értelmében vett „nyers" alapanyagból kész film lesz.

Akkor tehát rendezők alapján választ forgatókönyvet?

Nem, én mindig inkább a forgatókönyv, tehát maga a szöveg felől közelítem meg a dolgot, aztán pedig megnézem, hogy milyen is a rendező elképzelése.

Milyen típusú rendezőkkel szeret a leginkább dolgozni?

A forgatókönyvíró-rendezők a legjobbak, mert ők látják át a legteljesebben a készülő alkotást. A legapróbb részletekig ismerik a szöveget és a cselekmény minden mozzanatával és annak okaival is tisztában vannak. Tudják, egy-egy figura mit miért mond. Velük tudok a leginkább együttdolgozni, mert én magam is az irodalom felől közelítem meg a dolgokat. Eredeti végzettségem szerint ugyanis irodalomtanár vagyok, és ezt képtelenség levetkőzni. Minden egyes forgatókönyvre irodalmi alkotásként tekintek, elemzem, minden egyes szavát megrágom, és a megjegyzéseimet, javaslataimat, melyeket mindig bele is írok, ugyanilyen szempontok vezérlik.

Manapság a színészek nagy részének függetlenfilmekkel indult a karrierje, és azokból nyergelnek át a nagy produkciókhoz. Az ön karrierjében mindez éppen fordítva történt.

Ha azt vesszük, hogy Off-Off-Broadway produkciókban kezdtem a színészi pályafutásomat, akkor nem. Szeretem a kis, baráti alapon összeszerveződött szereplőgárdákat és a kis stábokat. A nagy filmeket nagy stábokkal forgatják, és ott minden egyes jelenet felvétele végtelen hosszúnak tűnik. A kis stábok mozgékonyabbak, kevesebb ember munkáját kell összehangolni, és így aztán egy-kettőre fel lehet venni a jeleneteket. Egyébként ez nem jelenti azt, hogy végleg elszakadtam volna a stúdiófilmektől, mert továbbra is kapok felkéréseket, csak szeretem, ha ide-oda ugrálhatok a különböző méretű és költségvetésű produkciók között, ráadásul az amerikai függetlenfilm pillanatnyilag nagyon izgalmas új területnek tűnik számomra.

Mi vonzotta Marc Evans filmjéhez Hósütihez (Snow Cake)?

Alan Rickman. Vele még a Galaxy Quest forgatásán ismerkedtem meg. Színészként teljesen lenyűgözött.

Marc Evans: Snow Cake

A film kevésbé volt lenyűgöző…

Gondoltam is, hogy nem kellett volna elvállalnom, de az igazság az, hogy a forgatás remek hangulatban zajlott. Nagyon jól szórakoztunk, és Alannel azóta is barátok vagyunk. Ő az a színész, aki ha a telefonkönyv megfilmesítéséhez hívna, abban is a partneréül szegődnék. Feltétlen bizalommal viseltetünk egymás iránt.

A Hósüti pedig nem éppen a telefonkönyv…

Nem, sőt! Éppen ezért hezitáltam az elején, hogy vajon elvállaljam-e. Tulajdonképpen minden szerepem előtt sokat rágódom, hogy igent mondjak-e, vagy sem, mert egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy képes vagyok-e rá. Igazság szerint a mai napig bennem van a félsz, hogy egy-egy szerep akkora kihívást jelent, aminek nem tudok eleget tenni, amihez képtelen leszek felnőni. Ráadásul itt autistát kellett játszanom, és ehhez rengeteg kutatásra volt szükségem.

Akartam is éppen kérdezni, hogy általában mennyit készül a szerepeire?

Nagyon sokat. Az alapos felkészüléstől szinte szárnyakat kapok. Ez esetben egy színésztanár segített végig az egészen, mert rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit sem tudok. Egészen az alapoktól kellett kezdeni az építkezést. Hónapokba telt a felkészülés, és ebben autisták is a segítségemre voltak. Tőlük tanultam meg, hogy hogyan járjak, hogyan beszéljek, miként játsszam el a szerepet.

Mit gondol, mit adott önnek a Hósüti Linda Freemanjének a megformálása?

Nemcsak az autistáktól, de magáról az autizmusról is sokat tanultam, mert megvallom, azelőtt bizony nem sokat tudtam erről a betegségről. Ellátogattam egy számukra kialakított intézetbe, sokat sétáltam velük, és nagyon nagyra becsülöm ezeket az embereket, a szüleiket, csakúgy, mint azokat, akik velük dolgoznak. Csodálatos dolog a színészetben, hogy olyan világokba kalandozhatsz, ahová másképp esetleg soha nem jutnál el. Olyasvalamit hoznak ki belőled, ami nem vagy, vagy nem tudtad, hogy benned van. Minden szerepből tanul valamit az ember és sok mindent magával visz a magánéletébe is.

Kritikus a saját munkájával szemben?

Soha nem nézem magam vissza, mert nagyon kemény kritikus vagyok önmagammal szemben. Amikor ott vagyok a kamerák előtt, akkor valaki más vagyok, valaki más bőrében létezem, teljesen más élmény, mint amikor kívülállóként nézem magam.

Hány éves volt, amikor elhatározta, hogy színésznő lesz?

Tanári pályára készültem, és az is lettem. Drámaiskolába jártam, mert szerettem volna színésznő lenni, de ott azt mondták, hogy ehhez semmi tehetségem. Huszonhárom éves voltam, amikor elhatároztam, mégis megpróbálom. Próbáltam összeszedni az önbizalmamat, de nem volt könnyű, mert a kezdeti sikertelenség és a visszautasítások nagyon mély nyomot hagytak bennem. Ráadásul mindig is félénk és visszahúzódó voltam, ami részint a magasságomból adódott...

Ehhez képest rögtön az elején Woody Allennel, majd Ridley Scottal forgatott. Ez sem erősítette meg?

Higgye el nehéz levetkőzni az ilyen mélyen bevésődött gátlásokat. Amint már említettem, a mai napig pánikba esem, ha felkínálnak egy szerepet, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy fel tudok-e nőni a feladathoz. Ridley Scott például rajzokat készített nekem azért, hogy meggyőzzön arról, nekem kell eljátszanom Ripley figuráját. Egy Budweiser-reklámban szerepeltem, ott figyelt fel rám. Igazából a rajzok keltették fel az érdeklődésemet a karakter iránt, de jó időbe telt, amíg előítéleteimet félretéve az egésszel kapcsolatban végig tudtam gondolni milyennek is kell lennie egy hősnek, és meg tudom-e formálni.

Visszatekintve, hogyan látja az Alien sorozatot?

Nagyszerű élmény volt és fontos része a pályámnak, szó sincs arról, hogy letagadnám, vagy bánnám, hogy elvállaltam.

Van kedvence az Alien filmek közül?

Az Alien 3. Tudom, hogy a kritika nem fogadta valami jól, de David Fincher tud rendezni, ezt nem lehet elvitatni tőle. A probléma csak az volt, hogy a Fox egyáltalán nem hagyta, hogy a saját elképzeléseit valósítsa meg. Nem egy ideális helyzet, és ez sajnos az eredményen is látszott.

Az eredeti forgatókönyv szerint Ripley férfi volt. Honnan jött, hogy női karakterré írják át?

Ez az egész tulajdonképpen a túlélésről szól, és akármi történjen is, ahhoz, hogy az emberiség fennmaradjon, egy nőre van szükség.

Melyek azok a szerepek, amelyek a pályája során a legtöbbet jelentették Önnek?

Jaj, ilyet ne kérdezzen, mert ettől vénséges vénasszonynak érzem magam! Szerettem Ripley szerepét, de a Szívtiprókat (Heartbreakers) is, mert imádom a vígjátékokat. Minden alkalommal örülök a lehetőségnek, amikor valaki valami olyasmit bíz rám, amit addig még nem volt módom kipróbálni. Szeretek egyik karakter bőréből egy teljesen más karakter bőrébe bújni. Olyan boldog voltam, mikor Ang Lee felkínálta nekem a Jégvihar (The Ice Storm) szerepét! Emlékszem, elhívott teázni. Mivel nagyon szégyellős ember és én is nagyon félénk vagyok, jó húsz percen keresztül csak némán ültünk és zavartan kevergettük a teánkat, majd Csehovból olvasott fel nekem, és azonnal tudtam, hogy egy hullámhosszon vagyunk.

Ennyi jó szerep után árulja el, hogyan került a Galaxy Quest csapatába? Lássuk be, az azért eléggé kilóg a sorból.

Hiszi vagy, sem keményen meg kellett küzdenem azért a szerepért.

Nehéz elhinnem!

Pedig így van! Sokáig győzködtem a rendezőt, hogy higgye el, ha valakinek, akkor nekem az egész sci-fi műfaj, annak minden kellékével együtt a kisujjamban van. Ez meggyőzte.

Van olyan szerep, amit nagyon szeretett volna, de nem kapott meg?

Hogyne! Valaha egy egész listám volt róla. Ebben a szakmában sajnos nem egyszer törik össze az ember szívét. Volt, amikor a rendezőnek is elmondtam, hogy mennyire szeretném a szerepet, de ez nem igazán hatotta meg őt, és kerek-perec kijelentette, hogy szó sem lehet róla, hogy nekem adják. Utólag már nem fáj annyira, mert nagy bukás lett, akárcsak a többi szerep, amelyeket nem kaptam meg, ezért nem is akarok címeket mondani.

Szeretett volna Hollywood aranykorában élni? Úgy értem Bette Davies vagy Catherine Hepburn mindig a legjobb szerepeket kapta…

Amint már mondtam, nem panaszkodom a szerepekre. Bár nem özönlenek rám az ajánlatok, de azért mindig megtalálnak a jó szerepek és megengedhetem magamnak, hogy válogassak az ajánlatok közül, és csak azokra mondjak igent, amelyek valóban tetszenek.

A színészek többsége kipróbálja magát rendezőként vagy producerként is. Ön miért éppen a producerség mellett döntött? [Az Alien 3 és az Alien 4 társproducere volt – szerk.]

Akik dolgoztak már velem, azok tudják, hogy mindenről határozott véleményem van, és ezt sosem rejtem véka alá. Tudták, hogy előbb, vagy utóbb kinyitom azt a nagy számat és beleszólok a dolgok menetébe, így megtettek producernek.

Milyen élmény producernek lenni?

Frusztráló.

Akkor nem is firtatom tovább. James Cameronnál is beleszólt a dolgok menetébe?

Cameron más volt.

Azt el tudom képzelni…

Viccen kívül, velem mindig nagyon rendes volt. Egészen pontosan tudja, hogy mit akar, és azt tűzzel-vassal keresztül is viszi. Én viszont csak jó dolgokat tudok mondani róla. Örökre hálás leszek neki azért, mert olyan remek szerepet írt nekem. Egyébként, amikor vele dolgoztam ez még csak a második rendezése volt, tehát meglehetősen kezdőnek számított a szakmában. Ugyanúgy Ridley Scott is, akinek szintén a második filmje volt, amiben szerepeltem. Polanski és Mike Nichols esetében ez más volt, mert náluk nem annyira a látvány, sokkal inkább maga a szöveg és egy-egy jelenetnek az ebből való építkezése volt a fontos. Polanski rutinos rendező volt, amikor együtt forgattunk és nagyon nagylelkűnek bizonyult. Bízott bennünk annyira, hogy egyszer elpróbálja velünk a jelenetet, aztán fel is vegye. Kemény fickó, az egyszer biztos, de tudja, hogy mit csinál, és a Halál és a lánykához egyértelműen a legmegfelelőbb rendező volt. Ezek a rendezők, akiket említettem, már a pályájuk kezdetén is kitűntek a látásmódjukkal és a kreativitásukkal, s az a pálya, amit befutottak, ezt igazolta is.

Tehát ennyire fontos a kreativitás? Mit szólna hozzá, ha valaki egy kreatív, de szerény költségvetésű filmet ajánlana önnek? Elvállalná, annak ellenére, hogy mi minden áll már maga mögött?

Azt gondolja, hogy 17 millió dollár az előnevem? Ez lenne a homlokomra írva? Azt hiszi, csak akkor vállalok el egy szerepet, ha sztárgázsit kínálnak érte? Számomra sokkal fontosabb, hogy érezzem, meg tudom csinálni, hogy képes vagyok úgy megformálni a karaktert, hogy büszke is legyek rá. Ehhez kellenek bizonyos dolgok, amelyek garantálják, hogy a tőlem telhető legjobbat tudjam nyújtani, de nem az a színésznő vagyok, akit csak a milliók érdekelnek.

Melyik volt az a szerep, amire csak alapos rábeszélés után vállalkozott?

A Gorillák a ködben (Gorillas in the Mist: The Story of Dian Fossey). Nemcsak azért, mert teljes egészében valós helyszínen forgattunk, hanem azért is, mert addig még soha nem játszottam valós személyt, és nem tudtam képes vagyok-e egy Dian Fossey megformálására a vásznon.

Mi a helyzet a Gorillák folytatásával?

Már régóta folynak tárgyalások a folytatásról, de valahogy eddig mindig közbejött valami. A lányom születése, majd a férjem által rendezett A velencei kalmár, és így tovább. Nemrég visszamentem Ruandába, de ez már nem az a Ruanda, ami két évtizeddel ezelőtt volt. Igaza volt annak idején Dian Fossey-nak, aki azt mondta, vagy a ruandaiakat szereted, vagy a gorillákat. Emlékszem, annak idején nem nagyon akartam elvállalni a szerepet, mert nem tetszett a forgatókönyv, úgy éreztem, hogy túl sok időt ölel fel, de a gorillákkal dolgozni hálás dolog volt. A forgatás közben végig úgy éreztem, hogy lehettem volna jobb is, de nem tudtam miként, így csak annyit tehettem, hogy nap mint nap úgy álltam a kamerák elé, hogy a tőlem telhető legjobbat hozzam ki magamból.

A Truman Capote életéről szóló filmben a Hírhedtben (Infamous) is valós szereplőt játszott.

Igen, de ez más, mert itt Babe Paley lánya is a rendelkezésemre állt, és sokat segített a figura életre keltésében.

Ilyen komoly szerepekkel a háta mögött nehéz elhinni, hogy valaha a Szellemirtókban (Ghost Busters) komédiázott Bill Murray oldalán.

Bill Murray-t azóta imádom, hogy először megláttam. Rengeteget viccelődtünk a forgatáson. Rögtön az első nap felkapott, átvetett a vállán – képzelhetik! az én magasságommal! – és úgy vitt az utcára. Sokszor gondolok rá, milyen jó lenne megint igazi vígjátékokban szerepelni.

Azt mondta, nagy szája van. Sok probléma forrása ez?

Egy nő esetében igen, még sokkal több. Egy nőtől ugyanis nem azt várják, hogy beleszóljon a dolgok menetébe, de mivel az angol irodalom a fő szakom nem állhatom meg, hogy időnként ne tegyek szóvá ezt, vagy azt a szövegkönyvben. Persze nem a kezdetek kezdetétől van ez így, mert eleinte bizony nagyon félénk voltam. Időbe telt, míg lett elég merszem ahhoz, hogy kinyissam a számat. Nem vagyok megalkuvó típus, de jó humorom van és ez tompítja a dolgot. Ez a humorérzékem az, amit minden filmhez magammal viszek.

Hollywood nem igazán tűri, hogy egy nő felett is elszálljanak az évek. Ha valaki átlépi a harmincat vagy urambocsá a negyvenet, elfeledkeznek róla, majd legközelebb esetleg valami bájos idős hölgy vagy nagymama szerepében látjuk viszont.

Ennél egy kicsit optimistább vagyok. Lehet azért is, mert az irodalomban és a színházban is sok példát látok az ellenkezőjére. Igaz, hogy ha az ember húsz éves, akkor több szerepet kínálnak neki, több lehetőséget kap, de nem biztos, hogy ezek a szerepek jók is. Szerintem nem az számít, hogy hány szereppel kényeztetnek valakit, hanem az, hogy milyenek azok a szerepek. Nem az a baj Hollywooddal, hogy nincs szerep, hanem az, hogy kevés az igazán jó szerep és ez sajnos minden korosztályra vonatkozik, de nekem szerencsém van.

Említette, hogy szereti a vígjátékokat. Milyen szerepeket szeretne játszani a vígjátékokon kívül?

A romantikus szerepeket. A pályám legelején szerepeltem A veszélyes élet évében (The Year of Living Dangerously), ahol romantikus kapcsolat alakul ki köztem és a főhős között. Nagyon szerettem ezt a filmet, főleg azért, mert hálás voltam Peter Weirnek, hogy nekem adta a szerepet. Az önbizalmam éppen a padlón volt, mert akkor rúgtak ki egy színdarabból, ráadásul messze kellett mennem otthonról a forgatásra, és Peter azt mondta, hogy tulajdonképpen fogalma se volt arról, hogy ilyen kezdő és tapasztalatlan voltam a pályán. Peter nagyon jó rendezőnek bizonyult, nemcsak abban segített, hogy kényelmesen érezzem magam a kamerák előtt, de abban is, hogy megszeressem a filmezést és a filmeket. A szerepanalízis szempontjából ő az egyik legjobb rendező, akivel valaha is dolgoztam. Olyan szép romantikus szál volt a történetben, amilyenre azóta is vágyom, de ez az én magasságommal (180 cm.-szerk. megj.) nem nagyon adatott meg nekem a pályám során.

Mit ajánlana a kezdő színészeknek?

Tanuljanak meg írni és olvasni. Viccen kívül! Nekem sokat segített az irodalmár múltam a forgatókönyvek megítélésében. Fontos, hogy érezd a szöveg ritmusát, mert akkor tudod, hogy az a szerep megfelelő-e, milyen arányokkal dolgozik, és ha jó író vagy, az a kommunikációban is sokat segít. Mindig is író szerettem volna lenni, de nem hiszem, hogy elegendő tehetségem lenne hozzá. Persze a saját kedvemre írogatok, főleg humoros dolgokat.

És a család? Hogyan tudja összehangolni a családi életet és a munkát?

Szerencsére nagyon sokban segítségemre van a férjem. Színházi rendező, aki hozzám hasonlóan abban a szerencsés helyzetben van, hogy megválogathatja, hogy mikor és milyen munkát vállal el. Általában felváltva dolgozunk, mert a lányom még tinédzser és igényli a szülői gondoskodást. Amikor a férjem dolgozik, igyekszem otthon lenni, amikor pedig engem szólít el a kötelesség, a férjem viseli gondját a lányunknak. Az is sokat segít, hogy a lányom, fiatal kora ellenére, érett és fantasztikus egyéniség, megérti, hogy el kell mennem dolgozni, ugyanúgy, ahogy a férjem is, és mivel jól fogadják mindezt, nekem is megkönnyítik a dolgomat. Nem hiszem, hogy szívesen térnék vissza egy-egy forgatás után egy olyan családba, ahol valóságos pokol uralkodik, mert a családtagok képtelenek megemészteni, hogy egy anyának is lehet munkája és élete az otthonán kívül is.

A rendezés sohasem vonzotta?

A férjem rendező, így van némi rálátásom arra, hogy milyen nehéz munka is ez. Akkor már jobban érdekel a tanítás, úgy értem a fiatal színészek tanítása, hogy megmutassam nekik, hogyan hozzák ki a legjobbat magukból. Hogyan kell alárendelniük magukat a szerepnek és milyen szakmai alázatra van szükség ehhez a pályához. Meg kéne tanítani őket arra, hogy hogyan is lehetnek hitelesek és meggyőzőek mondjuk egy kosztümös drámában. Sokan azt hiszik, hogy elég magukra ölteni a kosztümöt és a figura magától életre kel, pedig nem elég úgy kinézni, mintha… eggyé kell válni a figurával.

Önt eddig háromszor jelölték Oscar-díjra. Mit gondol az Oscarról?

Nagyszabású médiacirkusz lett, és manapság inkább a különböző tévétársaságok versengéséről szól. Valaha csak egy vacsora volt az egész. Ha a filmek elismeréséről van szól, akkor még mindig azt mondom, hogy az egész megbocsátható, mert jó ügyet szolgál.