Szunyókálok a kormány mögött. Tehetem, az autósor alig mozog. Az elmúlt éjjel csak alig pár percre hunytam le a szemem, mivel hálószobámat – s nemcsak az enyémet, hanem az egész környéket – bevilágította egy lámpa, amit mi, filmesek (szabad fordításban) csak BNL-nek (B...om Nagy Lámpának) becézünk. A kocsik alig araszolnak. A környező utcákból kivezető kereszteződéseknél rendőr zárja le a forgalmat. Ez a nagyvárosi élettel jár, gondolnák egyesek. De nem erről van szó. Szinte örülök, hogy elvették éjszakai álmomat, és hogy dugóban ülök lassan fél órája. Mert mind az egyik, mind a másik annak a jele, hogy Torontóban ismét forog a film. Az elmúlt három év stagnáló időszaka után ezek az apró kellemetlenségek aligha zavarnak. Sőt...
Az idén, a kilencvenes évek második feléhez hasonlóan ismét lehetetlen végigmenni a városon anélkül, hogy számos filmstábba ne ütközne az ember. Szinte úgy tűnik, semmi sem változott az évek alatt. Pedig... Hol is kezdjem...
A múlt évtized vége felé a Kanadában forgó idegen filmek mintegy 1,76 milliárd dolláros bevételt jelentettek az államkasszába. Az összeg túlnyomó többsége az Egyesült Államokból jött, de Kanada is nagyszámú német, angol, francia koprodukciót készített a nemzetközi piacnak. Az ország legközelebbi vetélytársa, ami a külföldi pénzen készült mozit illeti, Anglia volt, de az ott elköltött idegen filmes befektetés alig egyharmada volt a kanadainak, „mindössze" 600 millió dollárt tett ki. Ezekbe az összegekbe mindkét esetben beleszámítottak mind a nagyjátékfilmek, mind a tévéfilmek, sorozatok és különböző egyéb televíziós projektek. Mikor a produkciós hullám taraját lovagoltuk, Torontóban a nyári szezon idején közel 70 különböző nagyjátékfilm forgott. Számos tényező játszott közre abban, hogy Hollywoodnak megérte a dollármillióit Kanadában elkölteni: az amerikai valuta jóval erősebb volt a kanadainál, a helyi produkciós központok (Torontó, Vancouver, Montreal) csupán rövid repülőútra vannak Los Angelestől, Kanada angol nyelvű és rendkívül szakképzett stábjai méltó vetélytársai bármely kaliforniai filmes szakembernek, s végül, de nem utolsósorban, a kanadai állam a világ többi filmnemzetéhez képest rendkívül nagylelkű adókedvezményeket nyújtott minden külföldi érdekeltségű filmprojektnek.
De azóta sok minden változott. Számos ország zárkózott fel Kanada mellé kedvezőbbnél kedvezőbb adósegélyekkel, mivel rájöttek, hogy ezen összegek, a helyi gazdaság fellendítése eredményeként sokkal inkább befektetésnek számítanak, mint bármi másnak. A forgatások során pedig a helyi stábok szakképzettsége is sokat fejlődött más országokban. Számos új filmváros indult fejlődésnek mind Észak-Amerikában, mind Kelet-Európában, valamint az ausztrál zónában is, akik már képesek felvenni a versenyt nemcsak Kanadával, hanem Hollywooddal és az ott készült filmek bármelyikével.
A kaliforniai stúdiók, és gondolok itt a hét Los Angeles-i kolosszusra – Metro-Goldwyn Mayer, Paramount, Sony, Twentieth Century Fox, Walt Disney, Warner Brothers és Universal (amelyek mellesleg maguk is más multinacionális konszernek fennhatósága alá tartoznak) – manapság nemigen foglalkoznak filmgyártással a szó legszorosabb értelmében. Inkább a marketingre és a forgalmazásra összpontosítanak, míg a gyártást kisebb gyártó cégekre és független producerekre bízzák. Mint ahogy sok nemzetközi cégnek is inkább megéri külföldön gyártani és az amerikai piacon eladni az áruját, Hollywood stúdióit is az ország határain kívülre csalja az alacsonyabb gyártási költség. Egészen leegyszerűsítve a dolgot, hosszú piackutatások, felmérések és tucatnyi forgatókönyv-átírás után a stúdiófőnökök megmondják a független producernek, hogy mennyi pénz áll rendelkezésére elkészíteni egy filmet. Ezzel a pénzzel pedig a producer oda megy, és ott gyártja le az „árut", ahol abból a pénzből a legjobb körülmények és stábok igénybe vételével megengedheti magának.
Mint minden más iparág, a filmszakma is egyre jobban globalizálódik. Elmúlt már az az idő, amikor Hollywood filmjei csak azért hagyták el házuk táját, hogy érdekes, új városokat, egzotikus tájakat mutassanak be a közönségnek. Ahogy a filmek büdzséi egyre nőnek, a stúdiók mindinkább arra kényszerülnek, hogy az úgynevezett „vonal alatti" költségeket mind jobban csökkenthessék. Ugyanis a „vonal feletti" költségek már jóval a forgatás előtt rögzítve vannak. A világ nagyközönsége sztárokra vágyik. Az a két- vagy háromtucatnyi hollywoodi név valamelyike a plakáton egyike azoknak a tényezőknek, ami biztos (már amennyire akármi is biztos lehet ebben a szakmában), hogy a világ bármely részén a moziba csalogatja majd az embereket. Ezeket a mozicsillagokat tehát meg kell fizetni. Az ő több milliós gázsijuk fix – vagy egy-egy sikeres film után exponenciálisan emelkedik. Rajtuk kívül ott van a többi alkotó, azok a specializált filmes szakemberek, akik a film látványvilágáért felelősek, akik kézjegye nyomán a mű elnyeri végső formáját: elsősorban a rendező, de ugyanakkor egyes díjnyertes operatőrök, látványtervezők, írók és hasonlók. Nekik is megvan egy alapfizetésük, amennyiért egy filmet elvállalnak. Mindezen emberek jövedelme, az úgynevezett „vonal feletti" költségek tehát adottak, még mielőtt bárki akár egy kocka filmet is exponált volna. Így hát nem marad más hátra, mint a vonal alatti költségek csökkentése. A stábé – villanyosoké, építészeké és a többi szakemberé –, valamint a felszerelésé, helyszíneké az a konkrét összeg, amibe a film elkészítése ténylegesen kerül. Az alkotók irányítása alatt ez utóbbiak mondhatni függetlenek a filmtől. A stáb jöhet a világ bármely részéről, a helyszínek majdnem bárhol felépíthetők, az egyetlen követelmény mindezekkel szemben, hogy a megfelelő árért elérhetők legyenek.
A vonal feletti és vonal alatti költségek haszonélvezői között a különbség egyszerű: az előbbiek – egy mozgóképes elit – oda mennek filmet készíteni, ahol nekik, valamint a stúdiók üzleti igényeinek legjobban megfelel, míg a vonal alattiak mindent megtesznek, hogy a maguk háztájára csalják őket. S ezen a téren mind Kanada, mind a többi nyugati állam legversenyképesebb ellenfeleinek az utóbbi években az úgynevezett kelet-európai országok bizonyultak. Ezekben az elmúlt századok architektúrája alig változott. Prága vagy Budapest éppúgy játszhatja Napóleon Párizsát vagy letűnt idők Londonját, mint ahogy Torontó helyettesíti New Yorkot már évtizedek óta több tucat filmben. S Magyarország és Csehország nyomán Bulgária, Románia, Lettország -– s hogy a világ többi részét se hagyjuk ki – Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland is harcba szállt a hollywoodi dollárokért. Mindenki ajánlja, amije van: ki kővárait és macskaköves utcáit, ki modern metropoliszait és a legkorszerűbb igények szerint épült filmstúdióit, ki hegyeit, völgyeit, tájait és nem utolsósorban olcsó és gyakran nagyon szakképzett munkaerejét.
Bárhol is játszódik egy film, jobban mondva bárhol is forgatják, a belső jeleneteket, ha csak lehet, stúdióban kívánatos felépíteni. Ennek az oka egyszerű: a kamera itt bármely szögből képes a jeleneteket rögzíteni, mivel mind a színterek falai, mind a plafon perceken belül elmozgatható; a fény gond nélkül kontrollálható; sem szél, sem eső, sem hideg, sem perzselő hőség nem befolyásolja a forgatást; a hangfelvételt pedig nem zavarja az utcai zaj, a tülkölő autók, a mentőkocsik szirénái. Ez az építkezési tendencia különösen igaz a nagyon nagy költségvetésű, 100 millió amerikai dollár körüli és feletti filmekre, valamint a tévésorozatokra. Az Amazon című sorozatban például egy 1000 négyzetméteres (kb. másfél focipálya nagyságú) stúdió volt teljes egészében dzsungelnek berendezve (egyszer egy krokodil is elveszett benne három napra!), míg a hamarosan mozikba kerülő Land of the Deadhez egy felhőkarcoló két legfelső emeletét építettük fel körülbelül egy hónapi munkával. Röviddel a leforgatás után, ahogy a filmelőhívó laborból megjött a visszajelzés, hogy az anyag jó, és az exponált film makulátlan, a kétemeletnyi anyag már a szeméttelepen csücsült. Ami persze rögtön érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy egy 1400 négyzetméteres stúdió heti bére valahol 15000-20000 dollár között mozog. Olcsóbb mindent szétszedni és kikukázni, mint újrahasznosítani.
Az adókedvezmények és szakképzett stábok után nyugodtan mondhatni, hogy az igazi megaprodukciók szükségleteinek megfelelő stúdiók léte talán a másik meghatározó tényező, mely a hollywoodi stúdiók fejeseit egy adott ország felé fordítják. Épp ezért a világ összes filmgyártó központjában látványos tervek vannak folyamatban stúdióépítésről. Elvégre egy stúdiót felépíteni nem igazán architekturális teljesítmény: egy óriási kocka (minél nagyobb, annál kívánatosabb), teljesen elzárva a külvilágtól, hogy se fény, se zaj, se az időjárás kénye-kedve ne tudjon behatolni. A legjobb stúdiók azok, melyek specifikusan filmforgatásra vannak építve. Mert akkor a sminkszobák, a raktárak, a felszereléslerakat is csak egy lépésre van a stúdiótól, a padló tükörsima és egyenletes, és az épület egyik végétől a másikig semmilyen tartóoszlop sem korlátozza a látványtervező vízióját. A kaliforniai stúdiók valamikor a múlt évszázad közepe táján készültek, s azóta kissé elavultak. Ugyanakkor aránylag kis méretűek, nem képesek ellátni a helyileg megálmodott szuperprodukciókat (például a James Bond-filmeket, a Csillagok háborúját, A gyűrűk urát és a hozzájuk hasonlókat). Torontónak sincsenek igazán dedikált filmstúdiói, inkább csak forgatásra átalakított nagy méretű raktárhelyiségei. Ezzel szemben a prágai Barrandov stúdiók világhíresek, a megaprojektek sorban kopogtatnak ajtóikon, bebocsátást kérve. A csehekkel szándékszik felvenni a versenyt a Dél-Walesben hamarosan megnyíló, csúcstechnikájú filmkomplexum, az Etyeken készülő Korda stúdió, éppúgy, mint a Torontóban tervbe vett két óriási stúdióváros. Hogy ki készül el hamarabb, és ki lesz képes a felépített helyet az év nagy részében betöltve tartani, az majd csak a jövőben derül ki. Hollywood egyelőre figyel és vár.
A hollywoodi dollármilliókért való harc viszont nem csak a magánszektorban folyik. A stúdiók, helyszínek, stábok olcsó elérhetősége mellett kormányhatalmi szinten is állandó versengés van különböző államok, érdekeltségek között. Ez többnyire adókedvezményekben nyilvánul meg mind országos, mind tartományi, valamint városi szinten. Az Egyesült Államokbeli Louisiana állam például egy film költségvetésének a 15%-át juttatja vissza a filmkészítőknek csak azért, hogy a mozi egy részét az államon belül forgassák. S ez a kedvezmény érvényes a Louisianán kívül forgatott részletekre is! Más országok és tartományok 10-40% közötti segítséget nyújtanak a határaikon belül kifizetett munkabérekre. Az új filmtörvénye által Magyarország is nagyon versenyképesen lépett a színre, mintegy 20%-os fejlesztési kedvezményt ígérve a filmiparba és filmgyártásba befektetni vágyóknak. Mindez persze megéri, mivel egy-egy film leforgatása 3-6 hónap alatt óriási összeget injekcióz be a helyi gazdaságba. Az Amerikai Mozgókép Szövetség adatai szerint egy átlagos hollywoodi film költségvetése 58 millió amerikai dollár, aminek általában 30%-át, azaz körülbelül 17,4 millió dollárt költ el a cég forgatás közben. Ennek egy része pedig a forgatásra kiszemelt város közösségének a kasszájába megy. A városba utazó stábnak lakást, ellátást, autóbérlést biztosítani, a színterek felépítéséhez szükséges anyagokat előteremteni, az elkészült építményeket berendezni, a kosztümöket beszerezni, a filmbeli kisebb szerepeket betölteni, mindez a helyi gazdaság segítségével és közreműködésével történik, amely így a produkció közvetlen haszonélvezőjévé válik. Egy ekkora pénzbeli beömlés mind a turisztikai szektorba, mind a filmhez valamilyen módon kapcsolódó gazdasági infrastruktúra többi ágazatába zene minden politikus fülének, aki szavazóközösségétől újraválasztását várja. Ugyanakkor ne feledjük a publicitást, amely mindig kéz a kézben jár a show-biznisszel, így emelve nemcsak a filmes város, hanem az adott adókedvezményeket támogató politikus profilját is.
Talán mondani sem kell, hogy minden stúdiót építő és szakembert kiképző város önmagát szeretné a hollywoodi igénylista legtetején látni. A múlt évtizedben Kanada filmvárosai voltak vezető helyen, de mára a produkciók helyszíne nagyon megoszlott. A gyűrűk ura Új-Zélandon forgott, a Mátrix mindhárom részét az ausztráliai Sydneyben kapták lencsére, a Cold Mountaint a bukaresti Castel Film felügyelete alatt az erdélyi hegyekben filmezték, s a filmiparban keringő hírek szerint még az elkövetkező James Bond-film is – melyre az angolok mindeddig szinte kizárólagos jogot formáltak – új hazát találhat.
Ha a világ szórakoztatóiparát ingatagnak és bizonytalannak nevezzük, nagyon enyhén fejezzük ki magunkat. A globális valóságtévé kirobbanása például csupán egy rövid év leforgása alatt omlasztotta össze a televíziós drámák világpiacát. A matek rémesen egyszerű volt: fizess ki egy boldog hétköznapi arcnak 1 millió dollárt 24 műsoróráért, vagy fizess egy jónevű színésznek ugyanannyit egy 2 órás tévéfilmben való megjelenésért. Természetesen minden kis és nagy tévéadó valóságműsorokat kezdett gyártani. S ment ez, amíg a közönség meg nem unta őket. Mert e csoda újszerűsége sem tarthatott örökké. Napjainkra a valóságműsorok egyre népszerűtlenebbek, elhaltak vagy haldoklanak. A tévéadók pedig újra a drámai műsorok felé fordultak, beindítva egy új befektetési hullámot. Az viszont sehol sincs megírva, hogy a mozifilmekre nem leselkedik valami hasonlatos csapás. Amiben biztos vagyok, az az, hogy a mozi ezt majd túléli, de az is valószínű, hogy útközben jó páran áldozatául esnek majd a változásnak. Ki tudja honnan, ki tudja mikor, de megtörténhet. Viszont addig is a globalizálódás folytatódik, s a versengés a nagy produkciókért és a velük együtt járó dollármilliókért egyre növekszik.
Lassan ébredezem, ahogy elérkezem a forgalmi dugó központjába. Lámpák, sínek, egy profi stáb vesz körül. A rendőr továbbmenésre ösztökél. Barátságosan intek a stábnak, még egy mosolyt is kierőszakolok. Elvégre egy húron pendülünk, pár nap múlva lehet, épp ők fognak dugóban várni, miközben az én filmemet forgatjuk valamelyik belvárosi utcán.
