Két éve azon kevesek egyike voltam, akik – ha csak kicsit is – csalódtak a zseniális Nicholas Winding Refn Drive – Gázt! című filmjében. A Csak Isten bocsáthat meg viszont már olyan, amilyen Refn előző filmjének kellett volna lennie: az év egyik, ha nem a legjobb mozija, rendezője pedig még mindig fejlődik.
Bizonyára mindannyian láttunk már kárba veszett pazar filmötletet, amely a mellévezényelt szakállas toposzok rosszhírű társaságában csúfos véget ért. A The Purge alkotói olyannyira mostohán kezelik az alapgondolatot, hogy – bár nem vagyok híve, most mégis – egy gyors remake-ben bízom, a jobb sorsra érdemes műfajfilmes kiindulópont becsületét megvédendő.
Az ölés aktusa úgy sokkol, hogy nem is sokkol; egy olyan országot, rendszert mutat be, amilyenről a legelvetemültebb hidegháborús sci-fi szerzők sem álmodtak volna.
Aki esetleg meg volt győződve arról, hogy a Sírhant művek (Six Feet Under) temetkezési vállalkozói jól végzik a munkájukat, az térdre fog rogyni Bernie előtt. Ráadásul Bernie Tiede létező, hús-vér ember, akit egészen különleges aura lebeg körül. Amellett, hogy szakmai kompetenciája példaértékű, a texasi Carthage kisváros deklarált szentje is. Segítőkész, nyájas, jámbor, önzetlen jó keresztény, a kultúra támogatója és védelmezője, akit a közösség egy emberként tisztel és szeret. A frissen megözvegyült, nevetségesen pénzes Marjorie Nugent pedig a városka legutáltabb lakosa volt, s épp ezért minimum érdekes, ahogy Bernie és Marjorie – finoman szólva – összebarátkoztak.
Bizonyára vannak páran, akik emlékeznek – urambocsá’ szeretik – a Morgan Freeman-uralta két Cross-thrillert, a Pók hálójábant (Along Came a Spider), és az azt megelőző A gyűjtőt (Kiss the Girls). Annyira nem is voltak rossz filmek, de valahogy James Patterson könyvhőse nem került a thriller-univerzum bálványai közé. Mondjuk emiatt nem törtek ki forrongások egy nagyvárosban sem. Mára – több mint egy évtizeddel e filmek után – valakinek odafönt támadt egy forradalmi ötlete: defibrilláljuk Alex Cross-t, és kezdjük az elejétől a kálváriáját. Tehát, az Alex Cross egy előzményfilm. Ráadásul semmi köze nincs egy Patterson-könyvhöz sem, valamint Rob Cohen rendezte. Ezek közül egyik sem kecsegtet semmi jóval.
William Friedkin rendező neve szervesen kapcsolódik az úgynevezett Ó-Hollywood (értsd, a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer) bukását követő Új-Hollywood felvirágzásához.
Mostanában viszonylag sok trashnek kikiáltott film jutott el szélesebb közönséghez, gondoljunk csak a Hobo with a Shotgunra vagy az Iron Skyra. És bár mindkettő kifejezetten szórakoztató, egyiknek sem sikerült kultfilmmé válnia, ami valahol célja volt a filmeknek. Ugyanígy nem sikerült ez Bobcat Goldthwait-nek sem, de a zseniális, szinte költői nevű direktor filmje mégis jobban megragad majd a nézőkben.
A 73 éves Francis Ford Coppola legújabb, Twixt című filmjét a horror zsánerében forgatta. Ne ijedjünk meg: ez csak amolyan öregkori nosztalgia részéről, hisz ebben a műfajban kezdte pályáját.
Ahogy a komoly társadalmi problémákra időben reflektáló filmek, úgy a 2008-2009 között történt cigánygyilkosságokból kiinduló Csak a szél is már jóval a bemutatása előtt vitákat kavart: van, aki piedesztálra emelte a rendezőt a berlini díj miatt, míg a másik sarokban „cigányseggnyalónak” nevezték őt, és azonnal rátették a „kedvenc gyűlölt ellenségeink” listára.
