A mutyivonaton nincsen fék – Aranyélet

2015. november 2. – írta Veres Szilárd

Az Aranyélet nyitóepizódja nagyon sokat ígér a folytatásra, egyúttal bemutatja azt is, mire képes a magyar sorozatgyártás, ha mindenki formában van.

Gonosz nélkül is lehet – Pete Docter: Inside Out / Agymanók

2015. június 25. – írta Szabó R. Ádám

Mikor a moziba járó, minőségi filmeket kedvelő egyszeri néző feladná a reményt a folytatások, rebootok és prequelek világában arra, hogy valami eredetit, frisset és üdítőt is lásson az álomgyár pénzéhes stúdiófilmjeitől, általában éppen idejében érkezik az aktuális Pixar-alkotás. És ez az Agymanók esetében sincs másképp, az író-rendező (és ezidáig, úgy néz ki, tévedhetetlen) Pete Docter ismét megmenti a nyarat.

Kaland, kincs és ritmus – Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével

2015. június 6. – írta Nagy Boglárka

Corneliu Porumboiu az első olyan a román új hullámos rendezők egyike, akik díjjal tértek haza fontos külföldi fesztiválokról. Első nagyjátékfilmjével, a Forradalmárokkal elnyerte a Caméra d‘Ort Cannes-ban, 2006-ban. Most, 2015-ben bemutatta a cannes-i zsűrinek A kincset, egy erős atmoszférájú, finom humorú filmmesét, gondolatébresztőt aranyról, értékekről, történelemről és számokról.

Meta-perverzió – Atom Egoyan: The Captive / A fogoly

2014. szeptember 8. – írta Jakab-Benke Nándor

A kanadai Atom Egoyan ezzel a művével jubilálja harminc évvel ezelőtt készített első nagyjátékfilmjét: ha nem is szintetizál, azért a legfontosabb témáit újra megpendíti.

Nehéz örökség – Francis Ford Coppola: The Godfather: Part II / A Keresztapa 2.

2014. augusztus 8. – írta Kovács Patrik

A Keresztapa első része kimagaslott azon ortodox építkezésű filmsikerek közül, melyek a hetvenes évek elején lerakták Új-Hollywood alapköveit. A két évvel későbbi folytatás grandiozitás tekintetében felülmúlja a nagy elődöt, ám bizonyos részletmegoldásai miatt mégis elmarad mögötte.

A káosz lehetőségei – David Benioff, D. B. Weiss: Game of Thrones / Trónok harca

2014. augusztus 7. – írta Székely Bíborka

Ami egyeseknek morcos szőkék és ostoba dialógusok keveréke, másoknak sokkoló életutak és epizódonként születő szállóigék sorozata. Lehet utálni és lehet imádni, de jelentőségét vitatni nem. Visszavágó a Trónok harcának becsületéért. Rajongói pennából.

Álomgyári gengszterromantika – Francis Ford Coppola: The Godfather / A Keresztapa

2014. augusztus 1. – írta Kovács Patrik

Az Aranypolgárral, a Casablancával, az Elfújta a széllel együtt a legnagyobb amerikai filmek közé szokás sorolni: szinte nincs is olyan lajstrom – legyen az mezei rajongóé vagy tekintélyes szaklapé –, melynek ne állna az élén. A populáris kultúrára gyakorolt hatása gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Újra sztárt csinált az elkallódott Marlon Brandóból. Helyreállította a gengszterfilm presztízsét, mindezt nem is „igazi” gengszterfilmként. És ami a legfontosabb: megnyitotta Új-Hollywood kapuit.

Négyszáztizenkét csapás – Richard Linklater: Boyhood / Sráckor

2014. június 16. – írta Jakab-Benke Nándor

A filmtörténetben nem teljesen ismeretlen ötlet az egy téma sok éven keresztül való végigkísérése (főleg dokumentumfilmes kamerával), de Linklater munkája talán a legösszeszedettebb mindegyikük közül.

Funny Games NL – Alex van Warmerdam: Borgman

2014. április 23. – írta Verpeléti András

Az elmúlt években olyan erős volt a skandináv roham, hogy szinte teljesen elnyomta a többi nyugat-európai ország filmművészetét. A hollandus Alex van Warmerdam neve például nagyon is ismerős lehet azoknak, akik beleolvastak a tavalyi cannes-i szemle versenyprogramjába, vagy akik még emlékeznek az Ábel vagy az Északiak kalapács finomságú humorára. Hollandia egyik legizgalmasabb kortárs filmesének legújabb rendezése ezúttal sem okoz csalódást: egyszerre vicces és groteszk, ijesztő és társadalomkritikus – akár Michael Haneke és Terry Gilliam szerelemgyereke is lehetne.

Sorsok, bendzsóra hangszerelve – Felix van Groeningen: The Broken Circle Breakdown / Alabama és Monroe

2013. november 27. – írta Jankovics Márton

Halálos betegségekről nem könnyű hiteles filmet forgatni, egy rákos kisgyerekről meg aztán végképp nem. Ha valaki ugyanis nem otromba happy enddel tagadja le a tragédiát, akkor hajlamos ragacsosan sötét melodrámai szirupba fojtani a cselekményt. Az Alabama és Monroe bravúrja, hogy mindkét lehetséges túlkapást elkerüli, miközben még a zene, a spiritualitás és a bioetika ősi kérdéseiről is elmélkedik egy sort.